Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)

1861-02-28 / 26. szám

Istenüket hívják a góthok vénei: Mert a hun királylyal mérkőzni, küzdeni, Nincsen már góth­, a ki bírna. S isten s ember nagy harcába Hull a hunok népe, Góthok tetejébe. A góthok istene rémitőet kiált, Hogy azzal ijessze el a hős hun királyt Meg is reszket hegy völgy rája. De Mundó csak egyre harcol, Kardja suhogása ....: ■' » Hasztalan, hiába! n ., '►»' Ni ím a felhőket valaki szétfogyjá,'“' Csillagsátorából Attila száll alá, Most leszen csak harc a harcból. Hol a góth nép istenével ? Kérdezd Attilától, Attila kardjától. Két hőst viszen vissza két szárnyas paripa, Két nagy hős ül rajtok Mundo és Attila. A felhők most válnak szélylyel. Tolnai Lajos: RÉGEN VÁRT N­A­P­O­K. (Történeti elbeszélés.) Irta: Deák Farkas. Xui'l'ry A. (Folytatás.) Nyárád-Szent Benedeken ez időben nemes Tóth Mihály uram lakott nejével, a szelíd lelkű­ Apafi Krisztinával. Gyermekeik nem lévén, terjedelmes birtokaik örökösei csak közel rokonaik voltak; Tóth Mihály uram testvére , Jusztina, Mihál ez Pálnak volt neje, kinek két szép leánya: Örzse és Ilon, a nagyasszonynak pedig csak egy távoli rokona volt, Apafi György uram, kit már olvasóim is is­­mernek. A Mihálcz-család most Sz.­Benedeken tartózkodott, mert birto­kuk s lakóhelyüket a háborús idők elpusztítván, kénytelenek valá­­nak elfogadni a vendégszerető rokon atyafiságos meghívását. Mert Tóth Mihály uram nagyon aggódó volt a leányok iránt, különösen pe­dig a szép Örzsét nyíltan leányának vallá, s kijelenté, hogy ő fog neki férjet szerezni, s ő fog gondoskodni arról, hogy mi legyen a nász­ajándék. Örzse egyike volt a hon legszebb leányinak, s mint ábrándos viola, villámsujtott cser tövében, vagy mint ragyogó szivárvány vihar termő sötét felhőkön, úgy fejlődött e hölgy háborgós idők dacára is a családi élet csendes ölében. Azon nehéz időkben, mely akkor a hon fölött elvonult, midőn úgy szólva a szerelem édjeit is csatazajban él­vezők elődeink, valami égi szendeség ömlött el a hölgyeken, kap­csolatban oly jellemszilárdsággal, kitartással, nagy lélekkel és türe­lemmel, milyet ma csak a történelem lapjain, s régi képcsarnokok­ban találunk ; s mig ez egyfelől költöiebbekké, másfelől hatalmas erővel támogatá lelkeket, s képessé tévé őket arra, hogy hősök édes anyáivá legyenek. A mostani csendes polgár­élet közelebb hozta egy­máshoz a férfit és a nőt, s most alig érthetjük meg, mily távol állot­tak akkor egymástól. Míg az egyik hongyülésekre lovagolt vagy csa­tákra száguldott, addig a másik csaknem zárdás életet élt otthon, s Hunyadi János bizonyosan nem egyedül volt, ki oly kevés időt töl­tött imádott neje boldogító körében. E távolság azonban dics­fénynyel vette körül a nőt, s a harcok gyermeke az imály bizonyos nemével közelített ideáljához. Mihálcz Örzse szép volt, mint hajnal, nemes, mint az első sze­relem, tiszta, mint a fehér liliom, buzgó, mint az evangyeliom, és szi­lárd, miként a hit. A férfi, ki szerelmét megnyerő, tudható, hogy e nő azt egyszerűen és bátran ki fogja mondani, s ki adott szavát birhatá, meg lehet­ győződve, hogy e szó örök éltü leend. Még csak tizenhét éves volt, de már tudta, hogy az élet, melyre egy erdélyi nő hivatva van, vészteljes, s édes anyja megtanítá, hogy a nőnek sohasem volt inkább kötelme férje homlokáról a redőket elsimítani, s arcára mosolyt deríteni, mint épen e veszélyes időkben ; és Örzse úgy is mutatta lelki erejét minden nehéz körülményekben, mint magyar nőhöz illett, s a ki csak ismeré, mindenki megvallá, hogy a hon bármely hősének méltó párja leend. Sz. Benedeken a társaság élénk volt, mert az ifjú lányok vidám tekintete s a háziúr fogyhatlan jó kedve, kinek kedélyét a világon semmi sem zavarhatá hosszasan, végre az egész társaságra jótékony hatással volt, s a különben komoly természetű, pessimismusra hajlandó Mihálcz Pál is jó kedvvel mulatott, Tóth Mihály és Apafi György uraiék bohóskodásain. Aztán, a­mint a pillanat hozta magával, úgy beszéltek vidám vagy komoly tárgyakról. — Nekünk székelyeknek — szólt egyszer Tóth Mihály, — fur­csa helyzetünk van, mi soha sem tudjuk, hogy tulajdonkép kivel tart­sunk , mert az természetes, hogy az legkedvesebb emberünk, ki leg­inkább ígéri szabadalmaink megtartását; másfelől szeretjük az egész ország függetlenségét is, s mindkettőt, hol a törökbeli szövetséggel, hol egyes lázadó főnökökhezi csatlakozással kívántuk elérni, míg harmadik felől azt se tagadhatjuk, hogy nyugat műveltségéhez is ra­gaszkodunk, népünk előre törekvő hajlama Rudolf császártól várna kielégittetést, s e szerint nincs párt, ha még egyszer oly gyűlölt is, mely zászlóján egy-egy előttünk kedves eszmét ne lobogtatna, és ren­desen az győz, melynek legügyesebb izgatói vannak, s gyakran tör­ténik, hogy egyik részünket egyik, a mást a másik fél vonva részére, egymás ellen harcolunk. — Ha az ember kissé utána gondol, — felelt Apafi György, — úgy jön ki, hogy a székely atyafiak óhajtásait nagyon könnyű volna egyeztetni. — Azt már csakugyan szeretném hallani, — szólt közbe Mi­hálcz Pál. — Pedig elmondani nem nehéz.Egy erős korú,mindenkitől tisztelt és szeretett nemzeti kormány képes lehetne a törököt féken tartani; Ru­dolf császártól s a németektől anyit átvenni, menyi a folytonos műve­lődésre szükséges; képes lehetne bent a hazában a rendet föntar­­tani, a pártokat kibékíteni vagy megsemmisíteni, a külön nemzetisé­geket öszhangzásba hozni, s az állam hajóját biztosan hajtani a jobb lét felé. — A házasság meglehetne, csak nincs vőlegény, azt mondja erre a székely ember. Hol van az a férfi, kinek kezében a hatalom, fejé­ben az az erő, s szivében az az elszántság legyen, mely e hivatásra megkivántatnék. Itt van az igaz a menyasszony, ez a szegény haza, de hol van egy derék fejedelem ?! — Az istenben is bízni kell kedves barátom, — viszonzá Apafi, — mikor nem is gondoljuk, akkor fog előállani egy ember,ki mint Mó­zes, az ígéret földére fog vezetni. Hiszen e hon látott jobb napokat, s látott vihart is; s ha a Báthoriak elcsenevésztek, más faj álland elő, mely földeritendi a haza borús egét. — Kegyelmed mindig jó hiszemben élt, — szólt újra Mihálcz, — s adja az ég , hogy ne csalódjék, de én nem sok jót re­méllek. Tóth Mihály nem engedte, hogy a komolyság sokáig tartson, s valami új bohósággal új beszédtárgyat hozott szőnyegre. Míg az öreg urak a lobogó kandalló mellett, hol komolyan, hol könnyedén beszélgettek, addig a leányok az épület más szárnyán, egy a kor ízlése szerinti társalgó teremben mulatoztak. A falakon utazó művészektől festett csinos virágképek voltak, s a sárga selyem­mel bevont kényelmes bútorzat, a kar nélküli alacsony díványok, a török ízlés befolyására emlékeztetének. A szép leánykák feledve a komor gondokat, mi a szülők és férfiak arcát és szavait anyiszor el­­komoritá, egészen más dolgokról kezdettek csevegni. Szerelmes kis történetek, érintkezések, apróságos kalandocskák, egy karperec, egy szalag, egy kis virág, egy forgó, vagy tán egy gyűrű története tévé­beszélgetésük tárgyát. Ráemlékeztetek egymást régi dolgokra, a név-, vagy születésnapi táncolásokra , s mindenik beszélt életéből egy vagy más érdekes epizódot, de Örzse nem tudott olyanra emlékezni, mely a lelkére maradandóbb benyomást tett volna. Vagy tán nem is 202

Next