Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)
1861-05-16 / 59. szám
466 ríja vagy Johannja ez vagy amaz alkalommal mily hősileg viselé itt magát, s mint vére földhöz makacs ellenfelét. „A víg leány“ falai sok ily botrányos jelenetet láttak, a miért is az utóbbi időkben az a váratlan csapás érte, hogy benne a nyilvános bálok tartása egyszerre el lön tiltva. De Frau Brummer — „a víg leány“ elhízott bérlőnője — sokkal talpraesettebb asszonyság volt, semhogy vendégeit e hiányért is teljesen kárpótolni ne tudta volna. — Ne féljen édes Herr von Schulde, — szólt egy sápadt képű vén kártyáshoz, — nem fogunk azért meghalni az unalomtól. Ha nem lenne is egyéb, oda fenn a zöld, meg a kék szobában igen jól mulathatják magukat. Mindegyikben öt asztal van, s egy pincérnő, kik vi j gan ugranak, mint a fiatal kecskék. Csak parancsolni kell, lesz min- iden.• A fiatalabbakról is gondoskodtam, minden csütörtökön és vasárnap reunió lesz. Most hárfa, majd citera. Holnapután két szép tyroerin énekel, ajánlja fiatal barátjai figyelmébe ; az egyik igen csinos ! — A bor és sör kitűnő, s a fekete kávét kétszer főzetem. A szolgálatot hat fiatal lány végezi, kik csinosak és oly jól föl vannak öltöztetve, hogy akár a váci utcán is megbámulhatnák őket. Szóval a „víg leányra“ ezután sem lesz panasz. Valóban Brummerné asszony mindenről gondoskodott, hogy szennyes kabátú vendégeit megtarthassa, s csupa merő számításból egy gyanús emberrel kötött gyöngéd frigyet, ki a titkos rendőrséghez , tartozott, s ki itt minden áldott nap sokat fogyasztott és semmit sem fizetett. így, biztosítván a jó madarak nyugodalmát, ezek hálás szív-i vel ismerék el, hogy az egész világon nincs derekabb asszony, mint Fra Brummer, noha boldogult férje egyenesen miatta ugrott be a Dunába. Fiatal írók és festők, kik új műveikhez eredeti alakokat és életképeket keresnek, sokszor meglátogatják a „víg leányt,“ s igy tán az olvasó tőlünk sem veendi rossz néven, ha egy téli vasárnap oda sietünk, biztosítva mindenkit, hogy minket is az élet tanulmányozása — s nem a könnyelműség — visz oda. A ronda utcák sara egészen tönkre teszi fénymázas topánunkat, de ez mit sem tesz; „a víg leánynál“ nem néznek a ruhára, csak az erszényben legyen valami. A kapu fölötti címer, a sárgás időrongált falak, a földszint régi formájú vas rostélyai, a szennyes kapualj, a kihangzó fülsértő muzsikaszó lehetlenné teszik, hogy e házat eltéveszszük. Sőt ha még ezek után is lenne némi kétségünk, a sápadt, rongyos kabátú lézengő alakok, kik az ivószobák és pincék rossz levegőjétől az utcára menekültek, kérdésünkre szívesen erősítik, hogy csakugyan ez „a víg leány,“ s éhszomjas tekintetet vetnek óraláncunkra, (ha ugyan van,) és divatos öltözékünkre, s bizonyára azon gondolatra jőnek: menyivel okosabban cselekednénk, ha éjfélkor őgyelegnénk erre! A szűk kapualjból még szűkebb folyosó vezet a földszinti szójbák felé, s átkozottól sötét lépcsőzet az emeletre. Itt fényes délben is mécsvilágnak kell égni, mert az ember igy is untalan beleütközik egy egy jövő-menőbe, ki haragosan mozog, noha a zúgolódásra nekünk sokkal több okunk volna, miután szent igaz, hogy szegény kabátunk egész végelpusztulásáig fogja viselni ez érintkezés nyomát. Megesik, — még pedig igen gyakran, — hogy egy egy ravaszul mosolygó, bágyadt és dúlt arc közelit felénk, s nyájas hangon hí az emelet szobáiba, hol a szerencse asztalai állnak, ezen piszkos oltárrok, melyeken kártyákkal áldoznak ama boldogtalanok, kik sóvárogva lesik a martalékot. Az asztalok körül nehány zsidó alkusz őgyeleg, ki a veszendő órákat és gyűrűket szokta elzálogolni, midőn egy egy szerencsevadász elöl a bankjegy már elfogyott, s két három tarka viganós pincérnő, — kiknek arca csupa festék — sürög, forog, időnkint kérdezve, ha a tisztelt urak nem parancsolnak-e valamit? Aztán mindig kacéran mosolyognak, ha egy egy vendég őket megöleli. A legédesebb mosoly — természetesen — a nyerőknek jut, kik nem csak a fekete kávét és bort, hanem a nyájasságot is meg birják fizetni. A pénz sehol sem látszik ocsmányabb hatalomnak, mint e ronda szobákban, melyekre Herr von Schulde, mikor részkedve van, azt szokta mondani: „ha a pincérnők csak felényi festéket tékozolnának e falakra, mint orcáikra szoktak, az ember mindjárt jóban érezné itt magát.“ Valóban e falakon sem az alapszint, sem a figurák jelentését nem lehet kivenni, s köröskörül kerek foltok láthatók, a székeiken hátradőlt kenőcsös fejektől. A levegő is rossz, mintha elemeit a csalás, fosztás, káröröm és kétségbeejtés képeznék, melyek itt napirenden vannak, mint jó emberek közt a munka. Hagyjuk el tehát e szobákat és siessünk a földszintre, hol legalább vidor zene enyhíti ezen kirívó bűnbarlangbeli életképeket. Jókora szobába lépünk, hol eleintén a nagy füst és gőztől alig látunk egyebet, mint néhány pislogó mécset, sőt a keringők hangjait is csak alig vehetjük ki a sok beszéd, nevetés, kiabálás és dal zajában. Egy két lépés, s három négy pincérnő szalad elénk. — Mit parancsol,kedves úr? — kérdi az egyik, kacéran egyengetve magát. — Mily szép szőke úr! — mondja a másik. — „Ah csak ezt tudnám szeretni,“ dúdolja a harmadik, egész dalmai modorban, mutogatva, hogy valaha a színház körül forgott. Csinos és mégis visszataszító arcok, kik vidáman hirdetik: „mi megszűntünk nők lenni, hogy vígan élhessünk.“ Ruháik tarka, arcuk piros, szemük vigyorgó, s hajukból egy pár kis fürt egész Pepitásan kondorul halántékaik felé. Nem hagynak békét, míg csak egy asztalhoz települve sört vagy bort nem rendelünk, melyet hamis pillantásokkal helyeznek elénk. Megesik, hogy egész ártatlanul dúdolják hozzá: „Mein Herz! was willst du noch mehr?“ Megszokva a füstöt és zajt, igazán eredeti rongyvilágot láthatunk. Minden asztal mellett sajátszerű alakok, kik renyheség, dologtalanság és dobzódás közt élik napjaikat. Itt egy komor képű bukott iparlovag ásítozik, ki hajdan a belvárosi kávéházakban arszlánkodott, amiglen volt egy kis hitele; ott néhány dolog nélküli mesterlegény röhögve élvezi egymást; amott piszkos kezű természek kockáznak, gyakran hajba kapva, ha valami kétségük támadt a játék becsületessége fölött; a szögletekben egy pár suhanc vagy katona üldögél, kikhez időnkint oda sompolyog egy-egy vidám pincérnő, vagy ha épen dolga nincs, le is telepedik melléjök, és nem igen haragszik meg, ha a bátorság egy-egy csók vagy ölelésre vetemül. A falakon festett tárgyú rézmetszetek függnek, s ha a világítás valamivel jobb volna,egy pár leplezetlen mythologiai alakra, s néhány híres táncosnő arcképére is ráismerhetnénk. Egyik fal alatt emelvény áll, melyen a zenészek foglalnak helyet. Jelenleg egy szomorú képű vén ember ül a középső széken, oly mosolylyal, melynél már szomorúbb semmi sem lehet a világon, s iszonyúan zaklatva hegedűjét, mely hamisabbnál hamisabb hangokat ad. Két felől két bágyadt leány citeráz és guitarreozik, a zene hangjai közé néha-néha — midőn a zeneszerzemény úgy kívánja — éles, kellemetlen éneket vegyítve. Egyszerre ingerlő keringőbe kezdenek, s egy suhanc derékon csípi a mellette csevegő pincérnőt, s egész bódultsággal forogni kezd. A példát többen is követik, s rögtön szilaj báli zaj tölti el a szoba levegőjét. Minő zene és minő tánc ez ! A leányok gyönyörrel keringenek, s nem törődnek vele, ha a táncosok összevissza szorongatják, ha hajfürteik lebomolnak, s ha a szétrángatott kendők rosszul leplezik is el azt, amit —■ rendeltetésüknél fogva — takarniok kellene. Ők nem gondolnak illem és szeméremmel, s fáradtan, pihegve dőlnek a székekre, vagy azon boldogok karjaiba, kiket „szeretőiknek“ tartanak. A zaj mindig fokozódik, míg nem Frá Brummer testes alakja, és hunyorgó arca nem jelenik meg az ajtóban, parancsolón kiáltva: — Csitt! Ma nincs bál! A lányok lássanak dolgok után. Betty! föl az emeletre ! E pillanatban két ifjú lép be, kikre Frá Brummer nyájasan mosolyog. — Ifjú urak! — mondja nekik, — ez csak a közönséges ivószoba. Uraságok számára más helyiséggel szolgálhatunk. Csak tessék utánam jöni. — Hagyja asszonyom, — feleli az egyik hanyagon, — elébb itt is szét akarunk tekinteni.