Hölgyfutár, 1861. jűlius-december (12. évfolyam, 79-157. szám)
1861-07-02 / 79. szám
626 fehér beduin-köpenyt, s vörös tarbust (törökül fezt) öltöttem magamra. Éji tanyáim számára mindenütt fölverhető sátort, s az ágyat, asztalt, széket pótló szőnyeget vásároltam. Konyhámat mindenekelőtt vaslemezből készült ivó-, evő- és főzőedényekkel, rizszsel, aszalt szőlővel, kenyérrel s egyebekkel láttam el. Csemegetáramban nagy menyiségü kávé, cukor és — mint az arabok nevezik, — djebelduhan, hegyi dohány foglalt helyet, mely utóbbi cikkekkel nagyon lekötelezheti az ember maga iránt a Libanon lakóit. Ily módon fölkészülve indultunk neki a Libanonnak. Az egyik lovon én, a másikon dragománom, a harmadikon a málha diszeskedett, melynek tetejére néha a mukker kapaszkodott föl. 1857. július 25-én reggel 9 órakor, s így már nagy hőségben indultunk ki a városból, de a nyomasztó forróságot csakhamar mérsékelni kezdé az emelkedő táj fölött lengett szél. Erre kocsiknak hire sincs, s igy mindenütt csak ösvényeken haladtunk előre, melyekről jobbra balra a legmosolygóbb kilátás nyilt. Jól müvelt szántóföldek, szőlők, miken a kereskedésekben via d’oro név alatt ismert jó bor terem, s eperfa ültetvények Olaszország legjobbban művelt részeit juttatják az ember emlékezetébe. A mosolygó vidék zöld szőnyegén itt-ott egy-egy frank telep fehér házai tűnnek elő, hol maronita munkások a legjobb minőségű selyembogarakat tenyésztik. Tovább mind jobban emelkedik a hegyes táj, s itt az emberi szorgalom terraszokat, mintegy óriási lépcsőket készített, hogy ültetvényeit a menedékes helyről el ne söpörje a záporok árja. Estefelé egy igen csinos francia telephez értünk, melynek ízletes selymeszdéje, sőt kápolnája is volt, hol a török maroniták európai keresztyén társaikkal együtt szokták végezni imájukat. Mivel Bejrutból ajánlólevelem volt a telep tulajdonához, ez éjjelre itt akartam megszállani. A ház ura azonban nem volt honn, s így dragománom vezetése mellett ott hagyva a kraj-t (telep, most már kopárodni kezdő utakon tovább haladtunk föl a Libanonra, majd kövicses, majd meg nyomtalan sziklautakon. A hegyláncolat egyik előorma táján Khán-Szejfer nevű kis csárdafélére akadtunk, s dragománom legalkalmasbnak tartotta éji tanyánkat itt ütni föl. Syriában az a khán, a mi Törökországban a káné: alkalmas marhaitatók közelébe épített nyomorú viskók, hol az utas lovai, vagy öszvérei számára ablakot vehet, s némely helyütt magát is fölüdítheti kevés kávéval, vagy mastix-gummiból készült pálinkával. Míg Giorgio a sátor fölállításával foglalkozott, addig a mukker lovainkat földbe vert cövekekhez ponyvázta ki, s rizs- és árpával töltött apró ablakos tarisznyákat vont fejükbe. Meg kell itt azon észrevételemet jegyeznem,hogy a keleti emberek úgy, mint az állatok igen kevés élelemmel elégszenek meg. Lovainkat a mukker a fenebb leírt módon csak egyszer étette, s mind a mellett igen jó erőben mászkálták a hegyeket. Én a sátor elé terített szőnyegre heverésztem, s majd a szürkülő homályba vesző tájon, majd ama festői képen merengtem el, a mint dragománom lobogó tűz felé akasztotta a bográcsot s a pilót készítette. A piló mindennemű variátiójának főalkatrésze a rizs. Szemeim a lobogó tűzről a khánra estek, melynek szűk világosság ajtaján ömlött ki, s zenehangok szállingtak felém. A telepben dolgozó maronita munkások s nejeik mulatoztak ott benn, mastix-pálinka és tambura féle hangszer mellett táncolva. E munkások mindanyija fegyverezve volt, s a Libanon lakói a talán bármely foglalatosságukat talpig fölfegyverezve végzik, mert soha sem biztosak róla, hogy mely percben kell egy-egy rabló drúz csapat ellen magukat s vagyonukat védeniök. Vállán lőfegyverrel, övében tőrrel szánt a földmives; igy legelteti karmait a pásztor, s igy kapálja a földet a munkás. A khánéban mulatozók néhánya eleinte kíváncsian sompolygott sátorom köré; de midőn velük beszédbe ereszkedett mukkeremtől megtudták, hogy békés utas telepedett itt meg, visszaindultak társaikhoz. Épen fegyvereimet vizsgáltam meg, hogy a netaláni éji megtámadáskor rendben legyenek, midőn Giorgio szomorú arckifejezéssel lépett elém. — Charadzsa! ma rész vacsoránk lesz! — mondá. — Talán nagyon megpörkölted a rizst ? — kérdezem. — Minden rendben lenne, ha nem cselebim elfelejtett Bejrutban zsiradékot vásárolni, s a nélkül nehezen fog csúszni az étel. — Ez valóban nagy baj, de a khánéban lehet kapni jó pénzért. Dragománom a csárdába ment, s onnan azon tudósítással jött vissza, hogy zsiradékért egy embert kellett a legközebbi telepbe küldenie. A kiküldött rövid idő múlva visszaérkezett s néhány fontnyi hájas tömeget hozott magával, melyet sem a szárnyas, sem a négylábú állatok sorába nem mertem sorozni. — Mi ez? — kérdezem a hozott tárgyra mutatva. — Talán sertésháj ? — Masallah! — viszonzá a muzulmán kiküldött, ilyenfélét igazhitű muzulmán nem venne kezébe. EfFendim, ez itt juhfark. A töröknek bak s is t, borravalót adtam, s ez azzal távozott. — Bolondozott velem ez a török, nemde ? — kérdem Giorgiót. — A világért sem! — viszonzá a kérdezett. — Mi itt a Libanonon juhfarkkal szoktuk ételeinket zsírozni. E fölött már sok európai úr csodálkozott, de meg kell jegyeznem haradzsa, hogy van nekünk egy juhfajunk, melynek zsiros, hájas farka oly nagyra nő, hogy alig bírja azt maga után cipelni. E juhfarkakat apróra vagdalva szokták a rizs közé vegyíteni, s így készül el a legpompásabb tepertős piló. Ezen magyarázata után Giorgio ismét a sütés- főzéshez látott, s midőn néhány perc múlva elém tálalta az étvágygerjesztő, juhfarkkal zsírozott ételt, meggyőződtem róla, hogy igazat mondott. Másnap már jókor reggel fölszedtük sátorfánkat, s további vándorainkra keltünk, s a Libanon előfokán Coelesyriába, a Libanon és Antilibanon hegyláncai közt fekvő s ékalakban mindjobban szélesülő völgy felé siettünk. A Libanon hegylánca három párhuzamos gerincben, a pálmák honától egészen az örökhóval fedett ormokig emelkedik, s a magasból mintegy madártávlatot nyújt a nyugati alacsonyabb hegylánc ágaira, s le a mérhetlen kék tenger tükrére. Ha itt beletekintünk a völgybe, ezek anyira mélyek, anyira függélyes hegyoldalak által körítettek, hogy az apró falvak, városkák mintegy fecskefészkek látszanak függni a szirtfalakon. Itt minden a vadregényes szépség nyomait viseli magán. A szirtek közül zuhatagok rohannak alá a beláthatlan mélységekbe, s környeskörül mintegy a szirtek csúcsain függenek a drúzok és maroniták falvai, számtalan zárdáikkal, s mindenen meglátszik, hogy itt rendkívüli szorgalmas nép műveli a földet. A föld rendkívüli nehézségeit legyőzte itt az ügyesség és tevékenység. A túl bővizű patakokat ezerféle kanyarulatban vezették le a szirtek közt a völgyekbe; a földet alágurulástól sáncok , terraszok s árkok óvják meg, s a hegyfalak, melyek mind ily fáradságos úton müveltetnek, egy óriási amphitheatrumhoz hasonlítanak, melyek lépcsői gyakran százanként emelkednek egymás fölé. Egyes zárdák merészen függenek egyes szirtcsúcson, s a falvak oly csodálatos csoportozatot képeznek a menetes hegyoldalakon, hogy az alsó házsorok tetői nem ritkán utcául szolgálnak a felsőnek. A sziklák a legbizarrabb látványokat nyújtják , majd a legszebb romokat, majd meg mesterséges erődítvényeket vélünk látni. A Libanon drúz, maronita és keresztény lakói közt leginkább az utóbbiak tűnnek ki, számtalan felekezetre oszlásuk s térítés- buzgalmuk által, mi azonban inkább saját vallásuk felekezeteire, mint más idegen vallásokra terjed ki. A maroniták már a VII. században a Libanon birtokosai voltak, s függetlenségüket hozzáférhetlen hegyeik közt több, kevesebb szerencsével máig föntartották, míg őket is, mint a Kaukázus cserkeszeit, az éjszaki Góliát el nem nyeli, vagy kicsiny búzaszem gyanánt a frank kakas gyomrába nem jutnak. A maroniták elismerik a pápát, de önmaguk választják püspöküket. — Lelkészeik megnősülnek, s a misét az ország nyelvén mondják el, mint a kereszénység kezdetén. Minden faluban van kápolna, s minden kápolnában harang. A maronitáknak több száz zárdája van, s a barátok és apácák rendesen közel vannak egymáshoz. E szabad tartományban a nevelés igen jó. Minden maronita tud olvasni, írni, s az itteni lakók úgy, mint a kopták Egyitomban, leginkább kalauzok s tolmácsokul szolgálnak.