Hölgyfutár, 1862. január-június (13. évfolyam, 1-77. szám)
1862-06-10 / 69. szám
— Igenis, nagyságos uram, hiszem. Nem is hoztam volna, ha nem hinném. — De hát ha nem fizetem meg? — Megfizeti azt a nagyságos ur, tudom én. — De nem fizetem meg ! — monda Endre, mialatt töltött és ivott — Akkor leheperlem a nagyságos urat, és behajtom a pénzt a törvény útján. A boszankodás nem ért semmit. Endre leült és bort töltött újra, és a cigányokat beszólta. Elfértek mind szépen, Endrének jó, tágas szobája volt, minden fölösleges bútor nélkül. — Miska! húzzad a „szögedi ibolyát!“ Miska és társai a húrok közé kaptak, és a dal megrendült. Endre maga elé bámult, s kedélye elevenedni kezde. Mosolygott, hanem persze csak úgy a világba. Ekkor az ajtó tágasan kinyílt, s Endrének mintegy hat, nyolc pajtása a szobába csörtetett. — Ah ! . . . hát igy vagyunk? — kiált eléjök vndoran Endre. Most már értem. Üljetek le, ki hova tud s igyatok. — Alig hinném, hogy érted, Endre pajtás! — szólt Vegyesy Lajos, ki a vig cimborákat vezeté. A nyitva maradt ajtón Endre házinépe kiváncsi tekinteteket vetett az ily rögtön megnépesült szobába. Julcsa leghátul egy kis székre állott s remegve nézte, hogy mit csinálnak mindezek a vad urak Kelepi bácsival ? . . . — Hanem, nem addig ám uram! — szólt az újonnan érkezettek közül az, kit előbb Vegyesy Lajosnak neveztünk, és a kin meglátszott, hogy a szót akarja vinni. — Félre most ezekkel a kancsókkal! — mond egyet Iván előbb. — Ti meg dadék és Idigek, rugrassátok egy keveset félre ettől az asztaltól, előbb egy-két komoly dolgot kell elvégeznünk. — Endre kelj föl, most nincs az asztalnál helyed. Urak! kérem foglalják el helyeiket. — Semmirevalók! — mond Endre nevetve — hadd lám hát, mit akartok ? Azzal az asztal mellől fölkelt, mig barátai székét, lócát csúsztattak az asztalhoz s mellé ültek, mint valami törvényszéki birák. Vegyéssi Lajos legelöl az elnöki helyet foglalá el. Az elnök komolyan, méltóságteljesen körülhordozván tekintetét a nemes gyülekezeten . . . kinyilatkoztatá, hogy a nyilvános büntárgyalás megkezdethetik. — A vádlott álljon elő! — mond némileg szomorún s vállvonitva, mintha azt akarná vele mondani: „nem tehetünk róla jó ember, de nekünk kötelességünket kell végeznünk veled!“ Ezután folytatta: — A szerencsétlenségnek oka, fiam, nem abban keresendő, hogy most e bíróság előtt állasz, s el fogsz ítéltetni, hanem abban, hogy bűnöd egyátalában minek került napfényre, és miért lett belőle köztudomású dolog ? . . . . — Figyelmeztetem az elnököt — mond egy ülnök hogy a vádlottat nem „te“ szó, hanem a lovagias „ön“ megszólítás illeti. Az elnök gyöngén elpirult, a vádlott meghalta magát az ülnöknek. — Nem én végett uram! •—folytatja az előbb szóló ülnök, Endre hálás elismerését visszautasítván — ezen bíróság tekintélye kívánja azt meg, hogy méltóságához illő hangon illettessék mindenki, aki kezeiből alázattal s bizalommal az igazság kiszolgáltatását kéri. — A „te“ szóban scalázó valami fekszik, pedig a vádlott irányában semmi beszámításnak nincs helye addig, mig reá az itélet ki nem mondatott. Mig ez meg nem történt — ártatlannak tekintendő, s oly tiszteletben részesítendő, mint bármelyikünk. — Ebben a tekintetben nincs igazságod Feri — vélekedik a vádlott komolyan , mehanioc a kancsó bor felé nyúlván — mert feltéve, de meg nem engedve a vonatkozást reám, én barátom az előttetek fekvő akták nyomán nemcsak bűnnel terhelt, de méltán gyanús s talán bűnösnek is mutatkozhatom. Azért soha se gennázzátok magatokat. S különben is ama megszólításban, egy komoly bírósági személy, s kivált elnök ajkain, semmi lealázó nincsen, nemcsak, sőt, bizalomra hívja föl a vádlottat, hogy a tényadadékra vonatkozó körülményeket tartózkodás nélkül, leplezetlenül, egy szóval bizalmasan előadja. Hanem azért adjatok egy kis bort! . . . csak nem akarjátok, hogy szomjan menjek a más világra ... ha már csakugyan e statárium elibe állítottatok! — Adjanak önök a vádlottnak egy kis italt ... — szólt az elnök , s miután a vádlott, sziveresítőül jó hosszút ivott a kancsóból, átadta azt az elnöknek. Az is ivott belőle. Aztán folytatá: — Fel fognak ön előtt a vádpontok olvastatni, melyre nézve figyelmeztetőleg mondom, hogy őszintén s bátran feleljen. Nem szükség, hogy ön oly dolgokat mondjon e bíróságnak, melyekről ennek még nem volna tudomása ; kérdezetlenül, vallomásokkal bűnét ne szaporítsa ön, s büntetését ne súlyosbítsa, fiam; csak arra feleljen, a mi iránt kérdeztetik, sőt ne feledjen el ön semmit felhozni, a mi mentségére szolgál, s ártatlanságát, az ezt úgy is hinni hajlandó- bíróság előtt napfényre hozza. Ezzel az elnök egy ülnöknek inte, ki olvasni kezdett: — Kelepi Endre, Írnok, 1842 december 1-én a nagyvendéglőben vacsorálván, a vacsora után kártya-kompániát alakított, huszonegyest játszott, s egy óra alatt az egész hónapra tartani kellendett diurnumát elvesztette. — Hisz ti nyertétek el, semmirevalók! . . . — Moderálja magát a vádlott! — figyelmezteti az elnök. — E vád e szerint beismertetett. — Bankjának sprengolása után, keservében még egy iice bort hozatott — koméra. Hazamenet egy vendégszobának még világító ablaka alatt az utcán megállt; itt, annak kissé szétfoszlott függönyén keresztül a szobába lesekedett . . . egy szóval , mintegy félóráig az ablak alatt lappangott. — Hogy tudjátok ti azt? — E passiv helyzet azonban Kelepi Endre vádlottat nem elégité ki, s amint a teremben a függönyön magát mutató női alak — árnyékánál egyebet nem vehetett ki — bátorságot von magának az ablakot . . . megkocogtatni! — Szent igaz! — véve át a szót Endre élénken. — Nem hihettem, hogy a nő ne legyen szép, bájos és fiatal; mert karcsú alakja, mely magát a függönyön koronkint lerajzolá, a mint a szobában föl s alá sétálgatott, s nesztelen, könyv léptei — csak egy szép, fiatal delnőéi lehettek. — Képzeljétek: kocogtatásomra ablakfüggönyét félrevonja a kinéz. Közel állottam az ablakhoz, úgy hogy az asztalon égő két szép milli gyertya tökéletesen megvilágitotta neki arcomat, mig ő háttal állván a gyertyákhoz, föl nem ismerhetem, csak anyit láthattam , hogy szép és fiatal! . . . Mondom, a gyertya ténye tökéletesen megvilágitá neki arcomat, s ő azon, az akkor esti tivornya felett hihetőleg látható, mert visszaijedt tőlem, egy sikoltással az ablaktól a szoba közepére ugrott, s a gyertyákat elfújta. A belső ablakot is természetesen fölnyitotta volt, amint kinézett, s én úgy vettem észre, mintha a szobában bent még valami . . - nyöszörgött volna, tehát egy részről e miatt is, de más részről belátva a sikeretlen küzdelmet, minél fogva nem sikerülhet a kaland ott, hol félnek tőlünk, egy szóval: hol ijesztők vagyunk — (mint a minő én lehettem akkor) — de kérlek, eljátszva egész havi illetményemet. . . . — No meg . . h’ivolt is , khicsit a thevis ur! — vélekedik Móric. — Tehát jobbnak találom biz én ellábolni onnét szépen. De hogy tudjátok ti ezt a kalandot? Én biz isten már el is feledkeztem róla. — Mondja meg ön, vádlott— szól az elnök folyvást komolyan — hogy azon nőnek, kit álnokul s tolakodólag ekképen ablakára csalt, mit mondott ön ? Mert az itt lévő okiratok bizonyos megjegyzésről beszélnek, melylyel ön e nő irányában élt, s mely e kalandnak bizonyos színét a botránynak kölcsönző. — Hagyjatok békét a ti megjegyzésteknek — szólt Endre türelmetlenül —, tudom is én mit mondottam neki! No bizony, mintha ti jobbak volnátok nálam . . . — Nem mondja senki, hogy jobbak vagyunk nálad — mondd az elnök barátikig s privát konfidenciával — de hidd el, hogy e kaland egyikünknél sem ütött volna ki oly fonákul, mint épen te nálad ! — Hát e kalandnak van még valami — folytatása is? — kérdi baljóslattal Endre. Az ülnök olvasott: — Akkor, midőn ezen kaland történt, december 1-jén, Büky Etelkedő nagysága, édes mamájával a székvárosban volt, holmi hová-