Hölgyfutár, 1862. július-szeptember (13. évfolyam, 78-117. szám)

1862-07-01 / 78. szám

616 teni vagy verseket csinálni. Különben sem sok tudóst s költőt nevelt a Bojthi család!“ Bojth Tivadarnak tetszett e nyilatkozat, s hagyott Károly fiá­ból tudóst és költőt csináltatni. Josephine a zárdában neveltetett. Alkalmunk lesz vele legköze­­lebben, midőn hazakerül, megismerkedni. Amália, a hét éves kisebbik leány, göndör fejecskéjével, gyö­nyörű kék szemeivel s hegyes vékony orrocskájával, egyike volt a legkedvesebb gyermekeknek. Kellemes augusztusi este volt. A család, kivéve Józsit a huszár­hadnagyot, és Josephint a nagyobbik leányt, együtt estebédelt a kert egyik árnyas szegletében álló nyaralóban. Bojth Tivadar balkeze mutatóujját homlokára helyezve ült, s nagyokat látszatott gondolni. Károly kifeszített tüdőkkel szívta be a kedves nyáresti levegőt, s olykor olykor egyet sóhajtott. A ház asszonya egy burgonyát hámzott — szemefénye — a kis-­­­ded Máli számára, ki fennmaradt tésztából csipkedte ki a mazsolákat.­­ — Anyjok! azon okoskodom, váljon a gróf elfogadására ren-­­ dezett termekben minden helyén van-e? nem feledtünk e el valami lé­­­­nyegest? — szólt Bojth, szemeit a kastély azon oldalára függesztvén, hol a gróf számára rendezett szobák állottak. — Jobb volna azon gondoskodnod, hogy lehetne a gróftól egy-­­­szer mindenkorra megszabadulnunk. Tudod mit? én neked őszintén megvallom, nekem a te grófod sehogy sem tetszik ! hosszú cim, rövid vagyon! Azután meg hírneve sem valami különös. Iszik is, kártyázik is egyebet is csinál! — válaszolt Eleonora meglehetősen szigorúan. — Jobb lesz anyjuk beszéljünk a gyöngylyúkokról és befőttek­ről! Már látom, hogy veled politikáról nem lehet beszélni. Fiatalko­romban én is ittam, kártyáztam is, mégis ember lett belőlem. — Neked atyád negyvenezer forint évi jövedelmet hagyott. A­­ grófnak kevés maradt, s a mint beszélik, már azt a keveset is el-­­ költötte — Ej ! beszélik, beszélik ! Sokat beszélnek, a­minek fele sem sem igaz. Három éve beszélik, hogy tanácsos leszek, s még mindig vagyok, a mi voltam, Borth, más semmi. A grófnak jelentős össze­köttetései vannak, be sem számítva, hogy családja nyolcszáz éves ha egyszer rem lesz, a tanácsosságra nem is gondolok, hanem gon­dolok arra a kis jelvényre, mit az aranyos ruhák hátulján szoktak viselni. — Komédia az egész és haszontalanság, elmúlandó minden, csak az ész és szív remekei élnek örökké! — szólt közbe a tudós és költő Károly, egy jó nagy hársfa virágot szagolgatva. — Igazad van édes svárolyom! maradjunk a mellett a mink van, és ha már nem szaporíthatjuk, legalább igyekezzünk egyenlő ál­lapotban megtartani. — igazolgatá Eleonora, s púpos költőjét hom­lokon csókolá. — Édes Károlyom ! én tisztelem a költőket, de valahányszor rólok gondolkodom, mindig eszembe jutottak e sorok: Múlta licent: Az apa ki sem egészítheté a sorokat, midőn a fiú indulatosan felkelt ülőhelyéből s odahagyá a társaságot. — Engedj meg édes Tivadarom, hogy igy nyilatkozom, de néha olyan vagy mint a pokróc. — Hát értetted mit mondottam ? — Nem értek diákul. De anyit tudok, hogy Károly fiunk ok nélkül nem szokta szülei társaságát odahagyni. — Pirantasta egy kicsit, mint minden költő, de majd megjuhá­­szodik. Apropos ! jó hogy a pokrócról beszéltél, valami igen fontos dolog jutott eszembe. Kiszőnyegezted-e a gróf számára rendezett szo­bákat ? — In­ vászonoztattam a legtartósabb, legvastagabb házi vászon­nal. Ezer forintért sem mutathatnék egyetlen szőnyeget sem kasté­lyunkban. . . . A ház ura végig sem hallgató szeretett nejét, hanem felugrott ülőhelyéből s a cselédszobák felé tartott. — Hej Gábor! Gábor te! — Parancsol a nagyságos ur! — kiáltott Gábor jó hangosan. — Egymásután lovat nyergem­!! A városba fogsz menni sző­nyegekért. A mint készen leszesz, jelentsd magadat. — Érten ! A ház ura visszatért nejéhez, ki őt kipirosodott arccal fogadta. — Még annak sem kívánok jót, ki e grófot első hozta házunk­hoz. Főispánok, vicespánok is szállásoltak már nálunk Bánpatakán, és beérték a súrolt padozattal. Csak szaporítsd angyalom az adóssá­gokat, már eddig is egy pár ezer forinttal tartozunk a városban. S miért? azért, hogy egy koldus grófot uriasan fogadhassunk. Legalább azt szeretném már tudni, mi hasznunk lesz belőle? — szólt Eleonóra haraggal és elkeseredéssel. — Az összeköttetés, anyjok, az összeköttetés ! Különben meg­mondtam már, hogy nem értesz az ilyen dolgokhoz. Lesz idő, midőn csodálni fogod politikámat s kitümetett ildomosságomat. — Meglehet hogy csodálni fogom, de nem azért, mintha fényt vagy hasznot árasztott volna családunkra, hanem azért, mert szegény­ségbe és homályba döntött. — Anyjok, hallgass meg engemet!? — Régen hallgattak már, de istenemre kevés okosat hallottam ajkaidról. — Tudod e, hogy a grófnak testvérbátyja magas állású egy­házi személy, s kegyben áll az udvarnál; tudod-e, hogy keresztapja főkonzul, keresztanyja rokon a francia miniszterrel? Ha mindezt nem tudod, de azt tudod, hogy atyja Chinában, hol a pattantyúsokat ren­dezi és tanítja, legkedvesebb embere a chinai császárnak. — Hát te tudod-e, hogy a magas állású egyházi személy test­vérbátya tudni sem akar korhely öcscséről, s pár éve már nem is le­velezik vele? hát azt tudod-e, hogy az altábornagy mikor Magyaror­­szágon járt 1829-ben, úgy nyilatkozott, hogy addig maga elé sem bocsátja, mig megjavulásáról biztos hirt nem vesz; hát azt tudod-e, hogy a konzul 100 aranyat küld neki évenkint, mi a méltóságos urfi­­nak szárazon is kevés, keresztanyja pedig máskint nem is nevezi, csak liederlich? tudod-e, hogy anyjának összes jószágaiból, melyek még fennmaradtak, 12000­0 forint jövedelme van, s abból az urfi nem kap többet évenkint kétezer pengő forintnál. A százaranyat is beszá­mítva, 2400 egynéhány pforint jövedelem. Bizony gyönyörű grófság ! — Mese­beszéd az egész! azután ha úgy volna is, azt hiszed, hogy ez soká fog igy tartani? ! Csak azt várják a rokonok s pártfo­gók, hogy a gróf megházasodjék, a házassággal egyszerre jő az ész s a komolyság; a gróf mérsékelten, komolyan fog élni, s jövedelme egy, de meglehet két nullával fog szaporodni. Fiam tanuld meg azt, hogy a világon legtöbb függ az összeköttetéstől. — Nem bánom kösd össze hát magad vele, legalább két b....d lesz együtt; én azonban előre kinyilatkoztatom, mit sem akarok tudni az egészről, részemet érintetlenül fogom tudni megőrizni, ha lányom inkább hallgat atyjára mint anyjára, az ő dolga. Későbben ha agyon­­pityergi magát sem fogom vigasztalni. — Áldani fog bennünket, lelkem, áldani; de áldani fogom én is, mint ki oly összeköttetésben részesített, mely méltóságot, fényt és dicsőséget igér. — És kinevettetést, megaláztatást és szegénységet ád. — Látszik, hogy táblabiró volt az apád akkor is, mikor legna­gyobb ur volt, szikrája sincs benned a nemes büszkeségnek és nemes nagyratörekvésnek. — Te eddig már 200,000 pengő forint adósságot csináltál, s táblabiró sem bírtál lenni; de elköltöd még egész vagyonodat, s a helyett hogy emelkednél, sülyedni fogsz (Folytatása következik.) A JÁVAI ORVOS. Id. Dumas Sándor regénye. (Folytatás.) Lánya sorsa felett alkotott minden képzeményeit eltűnni látván, oly megrázkódtatást érzett, hogy fájdalma lassankint őrültségbe ment át. Épen nem reszketve a halálhirnökkel szemben, lázas örömmel ki­áltott fel: — Légy áldott, a ki jösz véget vetni életemnek. Áldozataid a rémület fajára, a düh átkaira, a görcsös halálvonaglásra szoktattak ; jer, jer közelebb, hogy tala­j egy keblet, mely fegyvertelenül és mez

Next