Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)
1863-03-31 / 39. szám
Budapest, 14-dik évf folyam. 39. Kedd, martius 31-én 1863. HÖLGYFUTÁR. Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven,másodnapi szétküldéssel , évenkent két nagy mű lap és számos sírmelléklettel. Szerkesztő szállása: Zöldfa-utca Ilik sz. 1. emel., hova minden szerkesztőségi kézirat bérmentve .utasítandó Az előfizetési és hirdetési dijak Eiukh Gusztáv úr kiadó-hivatalába. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat Imréből. Felelős szerkesztő: BALÁZS FRIGYES. Főmunkatársa : LAURA GUSZTÁV, * RÓZSAÁGI ANTAL. Szerkesztőség: Zöldfa utca 11-ik szám. (Ferenciek terén 7. sz. földszin küldendők. Előfizetési díj : Vidékre, és helyben egyiránt: Egész évre .... 17 ujfrt Félévre................................9 „ Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések Gyorsan közöltétnek : egy habozott, s ezért 5 ujkr. fizetend EGY RAVATAL ELŐTT. Jöttek el barátim, drága halottamat Sírjába tegyük le: Szerelmem múzsája im ravatalára Ki van már terítve ! Oh ti láthattátok, oh ti hallhattátok Boldogsága közben — De jött az Ítélet — s nézzétek mivé lett A halotti mezben ! Reszkető kezekkel megmegsimogatom Szép szőke fürtéit, Reszkető ajakkal meg megcsókolgatom Kihalt kék szemeit-Szedjetek virágot s bár csak szánalomból, Ékítsétek őt fel; — Én is felékitem és megkoszorúzom Sűrűn omló könynyel — Ne vigasztaljatok, ne vigasztaljatok, Hadd sírom ki magam : Nem jajgó panaszszal — az meg nem vigasztal, Mert minden oda van : Élet kedv, reménység, s csak a puszta élet Maradt meg tehernek, A mit hordanom kell, mit nem dobhatok el, Mivel az Úr vert meg! ... Ne vigyetek még el halottamtól, mely már Többé nem ébred fel : Hadd omlom reája, csak még utoljára, Ah ! csupán még egyszer.... — Azután mehetünk, nem kérdem, hogy merre. Hátra vagy előre — Nincs már mit veszitnem, nincs már mit remélnem Múltban és jövőbe !... Szász Béla: Anyám. Emma és én. Beszély. Irta Császár János. (Folyt.) Gárdái a szép Emma kezéért cseng ? Természetes, ezt előre tudhattam, és mégis meglepett, fáj! igen, hiába tagadom, nagyon fáj nekem, és boldog lesz-e Emma? Nehezen hiszem, bár ha Vilmos igazán szeret, tán megváltozik, de szeret-e igazán ? nem-e múló szeszély, pillanatnyi vágy ez a könnyelmű fiúnál ? ! Emma úgy látszik szereti őt, adja az ég, hogy boldog legyen vele. Édesanyám ma szokatlan komoly és hallgatagnak talál, én teendőmmel mentem magam, s szobámba vonulok. Nyugtalan rész éjszakám van, az álom körül, nyitott szemekkel hánykódom ágyamon, Emmát látom fehér mennyasszonyi ruhában magam előtt, e látvány nekem oly fájdalmasan esik. Másnap borús, rossz hangulatban kelek fel, arcom halvány, kedélyem levert, azonban eltökéltem magam a báróné házánál nyugodt hideg arccal jelenni meg, egy vonásom se árulja el, mily fájdalom szaggatja szívemet. Délben Cserhátiné lakába megyek, a teremben Emmát találom egyedül. — Nagynéném kissé gyenge még, éppen Kőkuthy úr van nála, helyette ma a házasszonya én leszek, — szólt beléptemkor Emma. A kis leány szokatlanul halvány, arcáról a megszokott vidorság eltűnt, úgy látszik nemrég hagyta el a sírást, s most is csak nehezen tudja visszafojtani. Fájdalmasan esik szomorúnak látnom a máskor oly édesen mosolygó szemeket, de azt hiszem, csak pillanatnyi bi, vagy gyermekes szeszély vont felhőt a szép arcokra, azért enyelgve kérdem : — Emma kisasszony, mert oly szomorú ? tán kedves porcellán szobrocskáit törte el, vagy, ami borzasztó lenne, szép kis kanári madara lett hűtlen s megszökött? Szóljon, én a szökevényt még ma kihirdettetem, s ha visszahozzák büntetésül láncra tesszük őt, csak ne legyen olyan szomorú! Emma nem, felel, félre fordítja arcát, aztán görcsös zokogásban tör ki. — Emma, az ég nevére! — kiáltok megrettenve én — mi baja kegyednek, szóljon, tudja, hogy én barátja vagyok, legyen bizalmas, oh mondja el, mi bántja, zokogása szivembe metsz, higyje, átérzem egész fájdalmát! A lány újra erőt vesz magán, zokogását elfojtja,s könyben úszó szemeit néma bánattal fordítja felém. — Emma — szólok gyengéden megfogva reszkető kezét, ha van kegyed előtt értelme e szónak barátság, ha nem kétkedik őszinte rokonszenvemben, s ha van, bizalma bennem szóljon, mondja el, mi bántja, mert oly szomorú, higyye őszinte barátja vagyok én, s nem fog én bennem csalódni soha. Emma hideg kacsájával gyengéden megszorítja kezem, oly szép e bánatos arcú kis leány, lelkem oly benső érdekkel függ e könytelt szemeken, hogy e percben nagyon is tisztán olvasok, saját szívemben, az érzelem, mely e lányhoz csatol, több mint barátság, ez maga a mélyen érzett, a mély gyökeret vert fájó szerelem. — Bánhalmi úr — szólt reszkető hangon a leány — bocsásson meg, hogy magamon uralkodni jobban nem tudok, de lássa, én nagyon boldogtalannak érezem magam! E szavaknál újra nehéz könycseppek gördültek a szép gyermek szemeiből alá, én még mindig kezemben tartva fehér kacsáit, egy önkénytelen mozdulattal közelebb vontam őt magamhoz, s ő keblemre hajtva szép fürtös fejét, újra bánatosan zokog. Az én szemeim is könyekkel telnek meg, úgy érzem, mintha szívem akarna megrepedni. E pillanatban megnyílik a terem ajtaja s Ízletes öltözetben vidám gondtalan arccal Gárday Vilmos lép be rajt. — Az előteremben senkit sem találva, bátor valék — kezdé Vilmos, — de e pillanatban meglátja a helyzetet, amelyben vagyunk, még ily dühtől torzult arcot nem láttam soha. Emma a hangra megrezzenve emeli fel fejét, s meglátva Gárdáit, gyengéd sikolylyal a mellékterembe menekül. Ketten maradtunk, Vilmos némileg ezőtt vesz dühén, ajkait gúnymosolyra vonja, miáltal arca csak torzabb alakot ölt. Én alig vagyok, képes az előbbi jelenet hatásától megválni.