Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)

1863-06-30 / 77. szám

612 r sáltala az országgyűlési ifjúság, több tagjaival megismerkedvén, iro­dalmi hajlamai új tápot nyertek Nemsokára Nagy Ignáctól is tudósí­­tást kapott, miszerint, ha Pestre akarna jönni, kieszközlendik a nem­zeti szinházhoz leendő bevezetését s ő néhány hóra való fordítást is ad a szerkesztése alatti „Külföldi regénytár“-ból. Petőfi a meghívást kész örömmel fogadta s a Regénytár számára „A koros hölgyet“ és „Robin flood “ot németből lefordította. Ennek bevégeztével, Vörös­marty biztatásai dacára sem mert a pesti színpadra lépni, de színészi szenvedélyének ellent nem állhatván, Debrecenbe ment Komlósy szi­­nésztársulatához, kinél épen Fáncsy vendégszerepeit. Ez versei után ismervén Petőfit, kieszközölte, hogy fölléphessen vele a „Velencei kalmáréban, mint marokkói hg. Komlóssy, társaságával épen Er­délybe indulandó, szerződtetésére is hajlandó volt, de oly föltétel alatt hogy Kolozsvártt majd énekelnie is kell az operában. Ez sehogy sem volt ínyére, inkább egy kis társasághoz szegődött, melynek igazga­tója jó fizetést s első szerepeket ígért neki. E kis társulattal falazgatott Diószegen, Székelyhidon — mikor nov. végén (1843.) beteg lett s a társaság is fölbomolva, elgyengül­­ten, egy kopott fekete gubában visszaérkezett Debrecenbe s találkoz­ván Pákh Alberttel — ki mint nevelő, lakott a kálvinista Jeruzsálem­ben s kit még Sopronból­ ismert, az ő jótállása mellett, a cath. kór­ház mellett lakó Fogas Józsefné nevű szegény öreg asszonynál ütötte fel tanyáját. Ekkor sokat didergett és nyomorgott; ínséges napjait Tieck dramaturgiai lapjai s Rötscher „Kunst der drámát. Darstel­­ lungéjának olvasásán kívül a franci nyelv tanulásával töltötte s ha föl­ombáskodhatott, a jegyszedőnő barátságából a színházat látogatta. Végszükségének enyhítésére Nagy Ignáctól kért kölcsön levélben negyven pengő forintot, oly ígérettel, hogy visszatérítésére mindjárt felgyógyulása után minden erejét fordítani el nem mulasztandja. Hírnevének emelkedő napja egy sugárt sem vetett az utcavégi huruba rideg falai közé, — így húzta ki a sivatag telet, midőn Fran­kenburg Adolf, az „Életképek“ szerkesztője, rendes munkatársul hívta eg és minden művét díjazni ígérte. Pákh jótállóit mellette adósságáért Fogasné asszonyomnál; útiköltségére csekély fölöslegét megosztotta vele : ő 1814 tavaszán középe vándorbotot s nyakába vevén a Hortobá­­gyot, Pestre tartott. A Tisza áradása miatt Tokajnak, Egernek kanya­rodott, hol Tárkányi és baráti köre lelkesedve fogadta már a haza fővá­rosában is tárt karokkal várták s a nemzeti kör Vörösmarty ajánlatára meg­vette versei gyűjteményét, mind a bírálat, mind az olvasó-közön­ség részéről a legkedvezőbb fogadtatásban részesült. A szerkesztők vetekedtek költeményei fölött; neve az előfizetési felhívásokban sze­repelni kezdett s Vakot Imre a „Pesti Divatlap “-hoz segédszerkesz­tőül fogadta. De ő az irodalomban aratott fényes siker dacára sem volt képes még egy kísérlet nélkül megválni gyermekkori ábrándjai tárgyától a színészettől, mely ellen „a balítélet vak óriásának nyelve szól é s növekedő irodalmi tekintélyéből bátorságot merítve, 1844 okt. 9-én föllépett a nemzeti színpadon a „Szökött katonádban, Gémesi nótárius szerepében. De Thalia nem számára fonta koszorúit. Petőfi megzavarodva szavallta: „Hát Gergely diák a mennyasszony és Julcsa kisasszony vőlegény?“ — a közönségjószti nevetésre fakadts e végkép — és tán már nem is oly nehéz szívvel — búcsút vett „el­zárt mennyországától.“ Ezután, hivatásával mindinkább tisztába kezd­vén jőni, egész erejét és hivatását a költészetnek szentelte s kiadta „A helység kalapácsa“ című 4 énekes vig­aposát, mely a hőskölte­­ményeknek sok részben sikerült paródiája, s melyet 40 forintért Geibel Armin vett meg tőle. Erre következett „János vntézett“, mely­nek találó népies hangja, eszmemenete és összevágó compositiója fe­lől Vörösmarty már kéziratban a legmelegebb elismeréssel nyilatko­zott. Egymásután jelentek meg tőle: „Versek“ 1844—45, „Szerelem gyöngye“ 1845. — Ez évben a dráma terén is tett kísérletet „Zöld Marci“ című népszínművével, de miután a drámabiráló-választmány nem fogadta el, ezt megsemmisítette. Azutáni évben látott napvilá­got Hartlebennél, ki Eötvös ajánlatára vette meg. „A hóhér kötele“ regény egy kötetben ; egy újabb füzet vers a „Felhők“, — és „Tigris és hyena“ dráma, melyet a drámabíráló választmány elfogadott ugyan, hanem, ő, némi akkor is divatozott színházi visszaélések miatti boszúságában előadás előtt visszavett. De szokatlan termékenységű költői munkássága mellett irodalmi tanulmányait is teljes erőből folytatta, s a francia és angol remekírókat, közte Shakespeare­t már eredetiben olvasta. 1845 elején ő is azon tiz ifjú író egyike volt, kik minden más kiadótól és laptól megválva, a „Fiatal Magyarság“ irodalmi és poli­tikai irányának képviselésére külön közlönyt akartak alapítani. De ez nem mehetett végbe és a szövetség fölbomlott. Időközben Petőfi kétszer a felföldre rándult s mint már a nemzet ünnepelt költője min­denütt kitűnő fogadtatásban részesült. Gömörmegye táblabiróvá ne­vezte ki; a kézsmárki ifjúság fáklyászene vitt tiszteletére s mindenki vágyott látni és ismerni a dalnokot, kinek hangjai már mindenkinek lelkében viszhangzottak. Ekkor kötött személyes barátságot Tompá­val is, ki akkor Eperjesen tartózkodott. Utijegyzeteit kiadta a „Ha­zánkéban és „Életképében, melynek ez évi folyamában pár sikerült falusi beszélye is jött ki. — 1846 őszén Szatmármegyében és Erdély felé tett utazást, mely életére döntő befolyással lett, mert akkor is­merkedett meg Erdődön a báj- és szellemdús Szendrey Júliával, Szendrey Ignácnak, gr. Károlyi Lajos jószágigazgatójának leányával, kit a következő évben a szülök makacs ellenzése dacára is nőül vett, s a mézes heteket gr. Teleky Sándornál Kővárvidékén Költőn tölt­­vén, Kolozsvárra is elment, hol az ifjúság fáklyászenével fogadta. Ugyanakkor fölkereste Szalontán Arany Jánost s vele azon rövid, de semmi által meg nem háborított meleg barátságot kötötte, mely sír­jáig kisérte. Pestre jővén, azelőtti zajos életétől különbözőleg csak a szerelemnek és családi érzelmeknek élt, mi mellett költői munkássága megkettőződött. 1847 végén sajtó alá adta „Összes költeményeiét, s Vörösmartyval és Aranynyal szövetkezett Shakespeare minden szín­művének lefordítására. A vállalatot ő indította meg „Coriolanus“-sal melynek erő- és kifejezésteljes magassága a drámai nyelvnek nálunk szinte legsikerültebb példánya. De e szép kezdet a bekövetkezett há­borús idők folytán —a­melyek Petőfit tulajdonképeni pályájáról leso­dorták — abban maradt. Noha politikai szereplésre semmi hivatása nem volt, indította meg a mozgalmakat „Talpra magyar“ című is­meretes költeményével; ezt már számos más politikai verse előzte meg és követte az „Életképekben“-ben,melynek szerkesztését Jókaival közösen vitte — valamint külön lenyomatokban. Ezenkívül mint szó­nok — bár nem nagy sikerrel — a népgyűléseken is szerepelt. A képviselőházba, élénk vágya dacára sem juthatott be s a szabadszál­lási kerületben, hol mint követjelölt föllépett, Nagy Károly nevű pén­zes nyárspolgár elől kellet hátrálnia, ki a leitatott népet ráuszította, hogy az agyonveretést is alig tudta kikerülni . . . így hát politikai nézetei közlönyéül a röpirat útját választotta s ezen cím alatt: „La­pok Petőfi Sándor életéből“ az első ivet közre is bocsátotta. Neki —­ mondom — a politika nem volt kenyere s ide vágó eszméi és dolgo­zatai inkább türelmetlen szeszély, mint komoly megállapodás színé­ben jelennek meg. Ebből megmagyarázható, hogy erőszakolt és vég­leteken járó elvei számára propagandát nem tudott csinálni, sőt a pil­lanat benyomása alatt álló izgalmas idők természetéből folyólag köl­tői népszerűségét is erős kísérletre tette s egy időre elveszteni látszott. A megpróbáltatás legnehezebb napjai tőle sem maradtak el és azok közt, kik saruját megoldani sem voltak érdemesek, minden hit­vány elérkez­ettnek­­ látta az alkalmat, hogy sáros lábát a lerán­tott nagy név fehér­ köntöséhez törölje. Ő pedig az idő igazságával tisztában lévén, a ráröffent csürhe elől csak önérzetében keresett ma­gának — biztos — elégtételt. De bármily kevés hivatást tanúsított — is a dal dicső fia — a közélet vezérletére, nem lehet eléggé fájlalni, hogy holmi csal-áb­­rándokra s a butaság és részakarat szerencsétlen sugalmaira hall­gatva, lantja zengését azon csatamezők zivatarával cserélte föl, me­lyek költészetünk ki nem fejezhető szörnyű kárára tőlünk mindörökre elragadták! 1848 ki­semptemberében ugyanis a hadseregbe állott, egy Deb­recenben állomásozó honvédzászlóaljnál századosi rangot kapott, s gyengélkedő neje kedvéért azon év végéig e városban tartózkodott. Itt született Zoltán nevű fia, ki alakban és kedélyben atyjának sza­kasztott mása. — 1849 elején Erdélybe ment Bem táborához, meleg szivét és büszke lelkét mindjárt megszeretvén, segédjéül nevezte ki. Febr. 9-én jelen volt a piskii csatában, utolszor júl. 11-én a seges­vári ütközet előtt látták. Újabban napvilágra jött összevágó adatok szerint a fehéregyházi határon többi bajtársai,közös sírjában aluszsza vakmerő reményei álmát. S ki egykor fagyos ínségben, elhagyatva, honában hazátlan, gázolta az országút sarát, most forró kegyelettel sóhajtja nevét az ifjú ; a Múzsák leeresztett fáklyával állnak ismeretlen sírja mellett s­­ a hir glóriát vont homlokára! Zilahy Károly

Next