Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)
1863-08-04 / 15. szám
fi . Szerkesztői szállás :1 (hova a kéziratok bérmentőre küldendők) , zöldfa-utca 11. sz. Kiadó-hivatal: (hova az előfizetési és hirdetési dijak küldendők) Kertész József könyvnyomdájában , földműsor 13. sz. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat körétől. Megjelenik minden kedden, csütörtökön és szombaton egy nagy negyedre fivén. Évenként két nagy műlap- és számos műmerléklettel. fi f fi Előfizetési dij: fi (vidékre vagy helyben egyfi aránt) fi fi Egész évre ... 17 frt fi Félévre .... 9 frt fi Évnegyedre . . 5 frt Hirdetések fi gyorsan és jutányosan is közöltetnek. | ■ r. ■« XIV. évi folyam. II. félév. 15. szám. Kedd, augusztus 4. 1863. Mire való a szív? Mit érzett szivem egykor, utolag Minek lantolják el most soraim? (Ha tudni vágyói, nézd a lapokat, Melyek sóhajtva hozták sohasim!) — Szerettem mélyen , sőt (nevessetek !) Azt is hivom , hogy ez maga elég . . . Szerelmemért hordám az életet, S mert élni vágytam, forrón szeretek •—• -— A szívnek hajh! szeretni kell! S szerettem is, mert hát a Hölgyfutár, Divatcsarnok, a Tükör, Nővilág Olykor egy-egy ártatlan versre vár, S ekkor — ha van! — a szerelem kivág. Fizetni nem fizetnek értte meg, Egy ingyen-példány legfölebb a bér: Azt, hogyha kéred , tán még küldenek ■—De hát a hir (!), dicsőség (!!) és babér (!!!)? •—• A szívnek hajh! szeretni kell! Aztán •— mint minden itt a nap alatt, A csizmatalp s hires „angyalmosoly“. — Szerelmem is egyszer csak megszakadt, (Hogy s mint esett, oh krónika ne szólj !) — De csak azért, hogy újból kezdje meg, S alig repült az első hév tova, Szerettem újra veszteségemet .... (Világfájdalmas versek szép kora!) A szívnek hajh! szeretni kell! És most, midőn a tenger elsimult És a salak, iszap fenékre szállt, Midőn csak emlékében él a múlt S a fájdalom vidor gyönyörré vált: Nyugodt vagyok, akár egy házi úr, Szivem könnyű, mint a taplós retek , De mégis , egyre , szerelemre gyűl: Most szeretem, hogy már nem szeretek . . . A szívnek hajh ! szeretni kell! Szász Béla: Egy menyegző. VIII. (Folytatás.) Éjfél volt. Giovanniék házának kormos falai közt csend és némaság. Senki se volt ébren. A házőrző eb is órában nyújtózkodott, s csak néha-néha rázta meg nyakán a láncot, mely máskor ily időtájban le szokott róla vétetni, hogy a tévés udvaron rövid szabadságának örüljön, s hogy az éji magány unalmát ugatásával kergesse. A terebélyes fák is mozdulatlanul bámulák a csillagos kék eget; egyszer-egyszer merészelt csak a brisa di terra halk susogással a szendergő lombok közé lopózkodni, s szerelme csókjával futó elevenséget csempészni a dermesztő nyugalomba. A kertre néző házhomlok erkélyén egy alak jelenik meg. Öltönyének fehérsége messze űzi magától az árnyék homályát. Jobb könyökét az erkély karzatára nyugasztva, merev mozdulatságban nézi az alvó természetet, mintha az éjkirálynő trón-ját fürkészné, hogy imájával e tündér istenséghez emelkedjék, tőle esdve ki a segélyt, mit az emberektől híjába vár. Soká, soká ábrándozott a szenvedő. A hókebelből felfelemelkedő fohászok mondák, hogy lelke a kihalt élet ez ünneplés percében égbe szállt, s az angyalokkal beszélget. Útja nagy és fárasztó lehetett, mert nem sokára látjuk őt az erkély szalmafonata keretére leereszkedni, s csakhamar elszenderedni. Az éjnek sötét árnyai irigyelve a világosság e szép remekét, fekete szárnyaikkal ráborulának, s irigyen fedék el a bájt, melynek igézete a halált is engedékenynyé, a tenyészetet is virágzóivá varázsolhatná. A szép alak álomba merült. Az éj irigy szellemei nehéz láncokba szokták lelkének éberségét, mely legruganyosabb akkor volt, midőn a szív sejtelmei legnagyobb veszélyt jelzenek. Halk léptek a kerítésen kívül. Utánna ismét csendesség. A szelindek tele torokkal harsogtatja az ébresztőt. De lánca nem enged, s a rá zárt ajtó csak fogyatékosan ereszti ki keskeny nyílásokon a goromba hangokat. Ugyan ki is hallgatna egy láncos ebre ott, hol az ember szava is csak pusztában kiáltó hang. Lassú csikorgás, mintha valamely ajtózárba kulcsolatnék, majd recscsenés, minőt a helyéből kimozdított tolóval szokott adni. A kőfalnak a hegyi útra nyíló ajtaja nagy óvatossággal felnyílik, s a feltárt résen emberalakok nyomulnak be a kertbe lábujjhegyen, némán. Az első mutatóujját ajkaira nyomva, azt akará közölni társaival, hogy e perctől kezdve a prüsszentés is halálos vétek, e pillanattól számítva a lélegzet is lopott portéka. F jelt adva, s meggyőződve, hogy azt a társak értik, hasonló vigyázattal a ház felé indult. ÍSuskiri, a láncon felejtett hű eb szörnyen ugat, s midőn látja, hogy senki se hallgat rá, ordit, láncainak gyűrűit harapja, s körmeivel az ajtót rázza. Híjába! A cselédek mélyen alusznak. A gonoszsággal az éj árnyai szövetkeztek. A kertajtón bejött, annak igaz kulcsával ellátott, s így jogosított, sőt várt tolvajok öten voltak. Az első, ki a kalandot vezette, bár mint örüljön is a sürületésnek, de azért nem gátolhatja, hogy benne föl ne ismerjük Filót, a vőlegényt, valamint követőiben azokat, kiket csak imént láttunk Tripó locandájába bemenni, s ott vígan lakomázni. A második, ki nyomban követé Filót, erős létrát hurcolt vállain. A többi háromszorosan egymás mellett nyomult az első kettő után, készek a merénylet érdekében mindenre,a csókra és gyilkolásra egyiránt, a mint t. i. a siker, vagy az ellentállás akadályai kívánni fogják. A kalandorok mindegyike lő- és vágófegyverekkel teljesen el volt látva. Az ajtó, melyen betolakodtak, nem tudni szándékosan-e vagy véletlenül, általuk is nyitva hagyatott, és kivül azon, a homály ködében szintén két alakot lehet észrevenni, de kik óvakodtak a kertbe is behatolni, s egész teendőjük, úgy látszott, csak annyiból állott, hogy lássanak és halljanak, s hogy a világnak mint vitéz szemtanuk majd beszélhessenek. Ezalatt amazok a ház falához értek. Ritka ügyességei, mintha életszakmájuk titkos rablásból állana, fedezték fel a legajánlkozóbb helyet arra, hova a létrát feltámaszszák. Csak pár percnyi várakozás és Filót ott látjuk sugárzó szemekkel az erkélyen. Egész valója az édes meglepetés örömét fejezi ki, midőn vágyainak tárgyát álomba merülten a nyílt erkélyen találja, s ki bajt és óriási nehézségeket várva, íme könnyen, fáradság és zaj nélkül jut az arany alma birtokába. Nincs idő késedelemre. Az álom szövetségét, az éj segélyét igénybe kell venni. A kedvező pillanatokat nem azért adja a véletlen, hogy felhasználatlanul hagyjuk tovarepülni. Iginek-kinek megvan végzete. S Filé tudá, hogy az ő végzete e pillanatban szerencse, melyre nem lesz méltó, ha csak egy futó másodpercig is késik annak felölelésével. A boldog vőlegény tehát körül sem nézve a házban, ha látják-e, ha kell-e útközben majd védekezni, lehajlik, erős karjai közé öleli az alvó arát, s gyakorlott könnyűséggel veti magát édes terhével át 15