Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)
1863-12-08 / 69. szám
t. ( Szerkesztői szállás : (hova a kéziratok bérmentve küldendők) zenika utca 11. bx. Kiadóhivatal: (hova az előfizetési és hirdetési dijak küldendők) Kertész József könyvnyomdájában , feldmasor 13. sz. renisriLITJU Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Lapvezér: Dobsa Lajos. Megjelenik minden kedden, csütörtökön és szombaton egy nagy negyedrétben. Évenként két nagy műlap- és számos műmelléklettel. Vs c'y n drl Előfizetési dij: '■` (vidékre vagy helyben egyaránt) Egész évre Félévre .... Évnegyedre . . Hirdetések •Cj gyorsan és jutányosan közöltétnek. 17 frt 9 frt 5 frt XIV. évi folyam. II. félév. 61. szám. Kedd, december 8. 1863. Mért e szomorúság. ,Mért e szomorúság, Mért od én kedvesem ? Lám, én szüntelen csak Kedvedet keresem! Gazdag, szép s ifjú vagy; Boldogabb mint lehetsz ? Szép az élet, — mért nem Örülsz, vigadsz, nevetsz ?‘ De a kedves leány Mond: „Mint örülhetek, Midőn jó anyám oly Nagyon, nagyon beteg!“ ,Van-e reménységed Fölgyógyulásához ?‘ „Van, — mond, — imádkozom Az ég jó urához.“ S egy feszület elé Leborult mellettem, S én önkénytelenül Mellé térdepeltem. Ő csengett: Uram, Gyógyítsd meg anyámat! Én: Uram, hallgasd meg Kedves leánykámat! Mintha figyelne a Szent fő ránk mélyedést. És mintha susogná : Már beteljesedett. Aztán megint néma Lett minden körünkben, Csak a remény dobbant Néha föl szivünkben. Bálinth Gyula: Ki volt itt? Grozlan Leó beszélye. Épen rendes sétámból jöttem haza, s már szobám ajtaját valók fölnyitandó, midőn házmesterem gömbölyű termetű hitestársa, titokteljes s hamisan mosolygó szájjal, mint még őt látni soha szerencsém nem volt, közeledett hozzám. — Tán levelem van? — kérdem. — Nem uram, valami sokkal jobb. — S mi lenne az? — Egy fiatal hölgy kérdezősködött uraságod után. — Fiatal hölgy? — Igen uram, egy fiatal hölgy, gyönyörű, párját ritkító hölgy, ki ezenfölül még szomorúnak is látszott, hogy uraságodat itthonn nem találta. — Hagyott itt névjegyet? — Kértem, de nem adott; azt mondá, személyesen kivánja tiszteletét tenni. — Az ördögbe! — mondám s ezer meg ezer merészebb gondolat támadt lelkemben, a nélkül, hogy csak egyben is megállapodni bírtam volna. Mondja csak, hogy nézett ki e fiatal hölgy? — Hogy nézett ki? Oh igen szépen,semmi hibát sem vettem rajta észre, s ha nem csalódom, az opera felé vette útját. — Jó, jó, de ebből az ördög sem okosodik ki . . . Mint volt öltözködve ? — A legújabb divat szerint, mégpedig igen elegánsul. — De az Istenre kérem, mondja már! — Kis türelmet kérek, ruhája. . . — Ruhája, ruhája, ... csak volt neki ruhája. — Fekete selyem ruha volt rajta, mely arcbőre fehérségét még inkább előtünteté. — Tovább, tovább. — Karmantyúja, mondom uraságodnak, karmantyúja oly finom volt, hogy maga az orosz cárnő sem szégyelhette volna magát vele. •— Tovább, tovább. — Keztyüje fehér mint a hó, harisnyája selyem stopánkája bársony volt, melyek a világ leggyönyörűbb lábacskáit bontották. — A mennyköbe is! mit gyötör itt negyedóra hosszat? . . . Ruha, karmantyú, keztyü, harisnya, topán ... ez mind igen szép lehet, csakhogy nagyon is sok nő . . . Hány éves lehetett? — Legfölebb busz. A fiatalságot ki lehetett olvasni szemeiből ... s az esprit is . . . oh, igen szellemdúsnak látszott lenni, sajnálom, hogy oly rövid ideig társaloghattam vele . . . azonban ismét el fog jönni. — Bizonyosan tudja? — Hiszen meg kellett ígérnem, hogy uraságoddal kieszközlöm számára a találkozást. — Oh minő hálával tartozom önnek, kedves házmesternő, a világ legkedvesebb legszeretetreméltóbb, legügyesebb házmesternője! . . . De mikorra is mondta, hogy eljön ? — Holnap délelőtti tíz órára. — Köszönöm, köszönöm, szívességét nem fogom elfeledni. Zavartan és gondolatokba merülve nyitottam szobámba, s karszékbe vetve magamat, fölidézém lelkemben minden barátnőm s volt kedvesem alakjait. Híjába! Egy se hasonlított a házmesternő által leirt hölgyhez. Ebédelni mentem, semmi étvágyam; a szép ismeretlen nem csak eszemtől, de étvágyamtól is megfosztott. Haza indulok, íróasztalomhoz ülök, s a szeretetreméltó vendég írásaim közül kandikál reám. Tizenegy óra, s még semmit se végeztem. Még mindig szemeim előtt lebeg ez a bűvös fejecske, ez a Rafaeli Madonna. Minő parányi kezecskék! Minő gyönyörű, élvet ígérő lábacskák! . . . Éjfél! s még mindig ábrándozom, s az órák esztendőkké nyúlnak! Az ember nem vénül oly gyorsan, mint szeretné. Lefekszem s könyvet veszek kezemhez, olvasni akarok . . . s ime még mindig előttem mosolyog, elállja a betűket s ráhajlik vánkosomra. Hollófekete kondor fürtök, lángoló szemek, eper ajkak, rózsaszínű ujjak — egy szóval: minden, minden bűbáj, mivel csak a lázas képzelet egy női lényt fölruházhat. Miután átláttam, hogy a könyvet hiába tartom markomban, s miután gondolkodni sötétben is lehet, elfujtam a gyertyát, s a gondolatok és vakmerő remények egész tengerébe merültem. — Még bizonyosan nincs férje, — mondom magamban,— ő szeret, egész viselete, s figyelem, hogylétem utáni tudakolása ezt eléggé bizonyitá. Aludni szerettem volna; meg valók győződve, hogy gyönyörű álmaim lesznek. Hasztalan! Lehetetlen volt szemeimet lezárni! Vitriol folyt ereimben: a világ minden álomitala, ópiuma, sőt még akadémiai fölolvasás sem használt volna. — Nem közönséges nő,— mondom másik oldalamra fordulva, — bizonyosan írónő; igen mély érzésű. Nagy Isten! Ha keserű irodalmi pályám megédesitésére talán egy angyalt küldöttél! egy angyalt! kinek nevére vérem forr, lelkem reszket . . . egy Saphot, Heloiset, Laurát, vagy egyet azon istennők közül, kik ragyogó meteorként jelennek meg az emberiség egén, s aztán eltűnnek, nem tudni hova! Mint fognám őt szeretni! Mi boldog lennék! Beteljesednének életem álmai! Ily eszmék s lázas képzelődések között tusakodtam át a fél éjszakát. Hét órakor fölkeltem, tüzet rakok, s a legerősebb fadarabokat választom ki. — Ő oda fog ülni, én ide, — mondom magamban lassan, —ez pompásan fogja magát kivenni. . . Én igy fogok hozzá szólani: Minek köszönhetem, nagyság, e szerencsét? Szíveskedjék elnézéssel lenni szobám szegényes volta . . . s hanyag öltözékem iránt . . . senkit se vártam, azaz, hogy igen is vártam ... ha nem is épen ... de mégis . . . miután már egyszer . . . hiába, csak ilyen a legényszoba! Ő egész udvariassággal fog felelni, közbe-közbe egy bókot csúsztat. A társalgás megindul, és egy 69