Hölgyfutár, 1864. július-november (15. évfolyam, 1-38. szám)
1864-10-09 / 30. szám
XV. ÉVI FOLYAM. Oh, azok a sötét szemek! Oh az a két sötét szemed! Mit hasonlítsak hozzája? Kincs az égnek sem oly napja, Sem oly sötét éjszakája. Oh azok a sötét szemek! Miattok lesz én halálom, Sebzett szivem nyugodalmát Soha másként nem találom. Első végső gyászos napom, Szem nem sirat majd engemet. . . Csak egy konyha hullna értem, Tiétek ti sötét szemek! Rónai Richard. 1 . A U L — September hó 15-én 1838 ban Leon Lebrun szobájába lépett , kit ugyan azon helyen talált Júliával, mint egy évvel ezelőtt. Nos, mint folynak dolgai? — kérdő Lebrun L eon 75 darab 100 francos bankjegyet olvasott Lebrun úr asztalára. Ő tudni illik ama számos ajándékot pénzzé változtatá, és igy 50 százalékkal többet hozott a kívánt összegnél. Julia most már boldog mennyasszony vola. S mindezt egyedül tudományának köszönheti? — kérdé Leon úrtól a kereskedő. Saját tehetségeimnek, — felelt ez kétértelműn. Julia keblére borult unokáim mind tudósokká lesznek. Hisz a tudomány sokkal hamarább vezet célhoz mint a kereskedés. eon a magáét hozzá gondolá, de ezért mégis bölcsen hallgatott. Jóta Leon boldog férj és atya, mióta nem szorul életében a tudományra, ez utóbbi is babérjai mellett megtenni arany gyümölcsét. Kiadó arab költeményeit és ez által hírnevet szerzett magának. A nyereség, melyet a kiadó vele megoszt már is 65 francra rúgott. Mit bizonyít tehát e történet azt hogy kenyérnélküli művészetektől ne kívánjunk birtokokat, s hogy mindig a pénzes ember vezeti a mennyasszonyt az oltár elé. ifj. Dumas Sándor után: Kalmár Dezső. Szeretet és szerelem. — Beszélyke. — Halász Dezsőtől. Bucsupohár. Heten ülnek az asztal mellett. Olyan gyakorta meg-megakad a beszélgetés. Elölgondolkoznak; érzelmekkel vannak tele a szívek, érzelmekkel, melyeknek szavakat adni olyan nehéz. A fehér abroszszal beterített kerek asztalnak közepén óriási pecsenyés tálban fekszik egy töltött bárány, de olyan kevéssé meghiányosítva, mintha csak egykét ember látott volna hozzá, mintha jól sem esnek sem az, sem a jóságban vele vetekedő sütemények. Az ételeket Nina kisasszony a gyöngyszinre festett szekrénybe elrakosgatva, az asztal mellett ülő három fiatal ember az asztal közepére teszi az érmelléki borral tölt két-két urcés palackot s ezen három lámpásnak nevezett borosüveg között uralkodik a valódi lámpás, gömbölyded üvegén keresztül szemet nem rontólag bocsájtván által a világosságot. Eddig még csak egyes szavak kíséretében csengett össze a pohár néhányszor a búcsúzó Csákó Sándor és barátai Tófalvi Albert és Kmedi Ákos kezei között. Ákos végre a hallgatást megelégelvén, székéből fölegyenesedik, kezével megsimítja tömött fekete bajszát és szakálát, sűrű fürtéit pedig a lehető legjobban felborzolván, mialatt barna piros arcára perdült egy könycsepp az ő tüzes szemeiből, erőteljes mély hangon eképen szólamlott meg: — Uram, uram, Tófalvi Albert uram, szóllok az urnák! — Állok elébe! — Ekés szólást, mint szegény magyar közbirtokos, a ki még olykor-olykor jó kedvemből az eke szarvát is megmarkolom, ékes szólást ámbátor nem tanultam, még sem állhatom meg, hogy az én egyszerű de értelemben mondhatom, hogy gazdag szívemnek mélyéből ne üdvözöljem a mi kedves eltávozni akaró költő barátunkat, Csákó Sándort! Nem szólok valótlanságot , ha azt mondom , hogy mindnyájunknak, kik itt vagyunk, nem csak tiszteletét és becsületét, hanem bajérerátságát és életfogytiglan tartó szeretetét ! — No no! — szólamlott meg Ákos újjáis megérdemelte s lelkemre mondom, hogy ival fenyegetődzve, magácska azt nem tudtisztes özvegy asszonynak legkisebbik leánya, a költői lélekkel és tehetséggel bíró Nina kisasszony, kérdőleg tekintve a nótánál idősebb nővérekre, s poharát, melyet félig megtöltött legelőször is a baljánál ülő Sándor poharával csendített öszsze, a mig szemeik egymással találkoztak. Jozefa és Mari kisasszony is felemelék poharaikat, mikbe ők azonban csak néhány cseppet hagyának önteni s összekoccinták azt búcsúzó barátjukéval, hogy eleget tegyenek az ő merészen őszinte kérelmének, melynek teljesítését anyjok nem hogy meg nem tiltá, hanem még ő is poharat emelt, meg nem állhatván azonban, hogy Ninát mutató ujjával meg ne intse, a ki az alatt lassan és igy legtovább itta a bort, mintha csak mézet szívna abból az épen nem édes borból az ő halvány-piros ajkaival. — Majd sok lesz édes leányom — mondá az anya leányát figyelmeztetve. „Hugóm asszony vigyázzon magára, „Kegyék bort a más kontójára, — Én mondom, hogy még majd meg is bánja! — tévé hozzá nevetve a gömbölyded tölt arcú tréfás Mari kisasszony, meg akarván fogni hugának poharát, azonban későn, mert ő már az fenékig kiürítő s anyjának megnyugtatóig ezt válaszolván : — Hogy lenne sok ez a fél pohárral, már azt csak alig hiszem, — csodálkozó szemekkel nézett verselgető Mari nónhabár ő holnap húsvét első napján eltűnik is közöttünk, hogy rég nem látott rokonaihoz repülhessen, emléke itt maradja, nem tudhatja, erős bor ára az, nem konty alá, nem a is párta alá való, én is azt mondom, hogy jó lesz többet nem majd sziveinkben, s azon édes reménynyel í inni, kecsegtetjük magunkat, hogy ő még viszj — Csodálkozol? látod, én is tudok versza fog térni ezen földre, a hol mint kedves búcsú versében szépen mondám megkoszorúzta a szeretet.“ Fölemelem tehát búcsúpoharomat, kérve az Istent, hogy mivel én azt gyakorló ember meg nem tehetem, ő áldja meg a mi kedves költőnket egy másik feledhetetlen költőnk szavai szerint mind a két kezével! Éljen sokáig, boldogságban! — Éljen! — ismétlő az egész társaság lelkesülten, mialatt a három jó barát kezében összecsendült a pohár de a költő a helyett, hogy ajkaihoz emelné azt, megszólamlott. — Tárjunk egy kicsit, kedves jó barátaim! Azt mondád pajtás, hogy megáldásomat Istenre bízod. Jól van, jól mondád s köszönöm a te meleg szavaidat, hanem én áldásnak venném azt is, ha ezek a mi angyalkáink isznak az én boldogságomért, — csak most az egyszer, — néhány cseppet, — ugye megengedi ezt az ő jó mamájok . . . Szeretném, ha angyalok áldása kisérne engemet utaimban! — Kegyedért még ezt is megteszszük! — mondá egy halvány, de most szendén elpiruló szőke hajú, halvány-kék ábrándos szemű, hosszadad arcú, deli termetű” hajadon, J Szálasynének, annak a selni, ha akarok, de jobban ismerem magamat, mintsem ahhoz fognék s szó a mi szó, neked is jobb lesz a verseléssel fölhagynod; látod az is miliő gyönge, a mit Sándorhoz írtál, bucsuvers képen. — Tudsz is te ahhoz! — veté ellen húga kissé haragos képpel, jobban tudja azt Sándor. — Igen bizony: Sándor egy kissé hízelkedik, egy kissé udvaról átallja megmondani az igazat, hogy te bizony édes kis bugocskám fűzfa-poéta vág’, s költeményeid nem hogy egy batkát, hanem még egy hajítófát sem érnek. — Kegyedre haragszom! — mondá a költő Mari kisasszony felé fordulva, minek bántja szegény kis húgát ok nélkül, mikor ő azt meg nem érdemli, s én rólam meg olyat mer föltenni, hogy hizelkedem. Megálljon csak egy baráti csók lesz képes kiengesztelni . . . különben . . . — Különben? — Különben haragudni fogok hosszan, sokáig, egy óránál is tovább. Komolyan mondom, hiában is nevetnek. Egy óra a haragnak hosszú idő, és én egy óráig is haragszom kegyedre, ha csak mint mondom, ki nem engesztel, mert magácska keményen, sőt igazságtalanul itél nővére —28- 334&MÁSODIK FÉLÉV.