Hon és Külföld, 1843 (3. évfolyam, 1-104. szám)

1843-03-31 / 26. szám

▼elem cserélni? mond Napoleon—én kereszted öszvetört darabjaiért, az én tulajdon keresztemet adom neked.“ —Romeus hallgat.—„Nagy talán rosz cserének véled? ne felelj hát." — “Igazat szólva Császárom, mond végre zavarodva és vonakodva Romeus, ha Felségednek úgy tetszik, úgy hát nekem is tetszhetik, de egy feltétel mellett: Felséged keresztem darabjait semmiképpen el ne veszeszsze.“ — „No, te igen sokat tartasz e’ semmiségre,“ mond a’ császár, megvető tekintetet szinlelvén ’s ujjával úgy a’ papirosra ütvén, hogy abban a’ kereszt töredékei ugráltak. Nagy bajába került a’ derék Borpeusnek, a’császár szavai ’s mozdulata által benne okozott felhevülést ’s boszankodást eltitkolnia; büszkén emelte fel fejét, ’s ajkába harapva igy szólt: „Igen, semmiség, de bocsánat Felséges uram, ha ezen semmiség nem lesz vala, úgy Romeus Ferko oda utazik, honnan még senki sem tért viszsza. Én megtartom darabjaimat, azokat a’ puska csinálóval öszsze fárasztatom ’s azután ismét viselhetem.“ — No! no! régi bajtárs, mond Napoleon , ha e’ darabok annyira szivedhez nőttek, tartsd meg régi keresztedet az enyimmel együtt; egy olyan derék vitéznek mint te vagy, két kereszt nem sok.“ Nyájasan huzá meg a’ császár a’ vén katona bajuszát, ’s eltávozván, monda kísérő tisztjeinek: „Igen is, látják uraim, Romeus és én, mi régi ismerősök vagyunk, sok évek teltek el, mióta vele nem találkoztam; egy kissé igen érzékeny az igaz, a’ régi bajtárs.“ Könnyebben lehet gondolni mint leírni , mily varázs erővel hatottak az ilyetén jelenetek az egész hadiseregre. ” A’ kastély udvarán tartatni szokott héti nagy szemle ritkán ment úgy véghez, hogy a’ császár kereszteket, nemesi czimeket, ’s a’ t. ne osztogasson ki, vagy az érdemet előléptetés által meg ne jutalmazta volna. Megemlítést érdemel a’ többek köztt az 1814*k évi jan. végefelé tartott egyik szemle. Napoleon a’ sereg előtt állott , ’s szemei a’ vitézek sorain végig futottal, kik közül akkor még sokan nem sejditék, hogy császárokat utoljára látják. Szemébe öltik egy vén altiszt, kinek arczát a’ nap húsz táborozás alatt érczczé tarnitotta, 's lombos szemöldöke alól két nagy és szikrázó szem szórta tüzet. A’ császár magához inti a’ régi bajnokot. „Téged láttalak már valahol, szólitja-meg Napoleon a' vitézt, de a’ már régen volt. Hogy hívnak ? — „Noölnek Felséges Uram.“ — „Noöl ? ezen a’ néven többeket ismerek; hová való vagy?‘ — „Párizsi fi vagyok.“ — Most már ismerlek, voltál velem (Oloszországban , ugyé“? —Voltam ,felséges Uram, az arcore-i hídnál.“ — „Úgy van, reád ismerek. Te altiszt (sergent) lettél, nem de?“— ,,Az lettem Marengonal.“ — „És azóta ?“ — Azóta, ismételd Noel, létét szomoran leeresztvén, azóta, Felséges Uram, többre nem mentem.“ — „Akiért nem kívánkoztál a testőrsereghez?•* „Oh én azt akartam, egyedüli kívánságom , óhajtásom az volt; én az auszterlitzi, vagrami s minden nagy csatában jelen voltam.“ ~ „Azon nem csudalkozom. A’ becsület rend keresztje elnyerésére voltal-é ajánlva?“ — „Évről évre, Felséges Uram.“ — „Ez iránt mindjárt tisztába kell jönnünk. Eredj helyedre.“ — A’ császár az ezredeshez fordul, öt perczig egymással halkal beszélgetnek ; ottan, ottan Noélre pillantanak, — nyilván látszik, hogy róla foly a’ beszéd. A’ császár a’ dolog valóságát megtudja. Noël derék, vitéz, megfontolással bíró, kötelességének híven megfelelt) katona, ki az engedelmesség, hiedelem s fenyíték ellen soha sem vétett; ő a’ császár szive szerinti katona. Mindenütt jelesen viselte magát, de szerénységből ’s részint maga magában nem bízván, előmozdítást, mit régen megérdemlett, kérni nem bátorkodott, ’s így elöljárójinak szokásokká vált, őt mindég elfelejteni. Napoleon látja, hogy itt nagy igazságtalanság történt, melynek teljes jóvá tételét meghatározza. Ismét előhivja az altisztet, s mond: „vedd e’ keresztet, barátom Noël, te ezt régen megérdemletted, te mindég derék vitéz katona voltai.“ Ezen szavakat mondván a' császár, tulajdon keresztjét maga mejjéröl leveszi, ’s azt a’ régi vitéz mejjére függeszti. Az ezredes kardjával jelt ad, a' dobok megszólalnak ; az egész sereg mély várakozással teljes hallgatásban áll ott. Az ezredes a’ becsület rend uj vitézét, az ezred elejébe vezeti ’s hangosan kiáltja: „A’ császár nevében! — jelentem nektek, Noöl altiszt, ezt idetökben alhadnagynak neveztetett ki. A’ sereg fegyverrel tisztelkedik , a’ trombiták harsognak, Noöl nem tudja, mi történik vele, álomnak í vél mindent; szemei a’ császárt keresik, kinek arczulata, nem mint kegyelmet osztogató fejedelemnek, de mint igazságot végre hajtó ítélő bírónak, csendes és mozdulatlan. Újból int Napoleon az ezredesnek; ez, kardjával jelt ád ; a’ dobok ismét megszólalnak, ’s elnémulások után az ezredes kiáltja. ...A császár nevében hirdetem nektek, Noel al-