Hon és Külföld, 1846 (6. évfolyam, 1-105. szám)
1846-12-03 / 97. szám
Tegnap érkeztem ide. Szekerem ’s inasaim North-Berwikben hagytam, hogy gyalog jöjjek Dun Ofallin lakába ’s őket véletlenül lepjem—meg. Dun Ofallin birtoka Berwiktől csak négy angol mértföldre közel a’ tengerhez egy halom tetején fekszik. Az est már közeledett, annyira, hogy a’ sétaútra elindulhattam. És megvallom néked Harry, hogy bár mi sietve jöttem ide Londonból ’s hév vágyakozásomnak az út még is hoszszunak tetszett, most éppen úgy rettegek attól, hogy korábban érek hozzájuk, mintsem magam tökéletesen rendbeszedhetném. Ugyanis egészen megzavarodtam e’ dicsőhöz magam oly közel érezve. Útközben azon mentségre készülök , miért nem jelentettem bé magamat. A’ tengerpartom agg cserfák árnyékába leültem megvárni embereimet, kiknek egy óra mulva parancsoltam utánam jönni. Ekkor új vágy kelt lelkemben. Minden pillanatot elveszettnek tartok, melyben őt, hozzá ily közel nem láthatom. Megint elindultam. Gyermeki félelem által, vagy minek is nevezzem, meg-meg viszszatartóztatva haladgatok tovább tovább a buja zöld tájékon a’bokrokkal koszorúzott halom felé. Egy ösvényre akadtam, mely a’ parkon vezete át ’s külömbféle kanyargásokban az erdőcskén vonult keresztül. A’ bokrok ezüst virágai csillagokként ragyogtak a’ százados makk-, juhar- és szilfák homályában. Az erdő kezdett világosodni. A’ park közepén sűrű bokrokkal kerített köralaku tér volt. Szemben egy mohos szírt oldalából egy kis patak csörgedezett, zöld mohhal ’s növényekkel koszoruzott medrében. Az ösvény éppen mellette ment el ’s odébb a’ parkon ismét elenyészett. Harrym, képzeld elragadtatásomat, megrettenésemet: midőn Mary azon az úton, melyre térni akarók, az erdőből mintegy istennő lebegett előmbe. Mind ketten elrémülénk. Lábaihoz omoltam ’s kezeit csókolám. „Mylord, tagolá ő, ne nagyobbitsa zavarodásomat ily helyzet által, mi önhöz nem illik/’ Felemelt. Még soha sem látám őt ily zavarban, ily magán kívül. Reszketett. A’ szikla lábánál egy padocskára kéntelenitleték leülni. Mellé ültem ’s mondok : „így játszik a’ sors az emberekkel. El akartam a’ meglepetést távoztatni, szeketem előre küldeni s magam utána lőni. Most mind ketten egyaránt meglepettünk. De köszönöm a’ sorsnak kedvezését. E’ kellemes eseményt sokat mondó előjelnek nézem.” Mary szemeit lesütötte 's hallgatott. Anyám gyűrűje ujján csillogott. Ez szivemnek igen jól esett. E’ perczben őt vérrokonomnak tekintém. Mondám ezt néki. Kellemesen mosolygott ’s felele: „Az arany gyakran eszközöl ugyan atyafiságot e’ világon, de az csak aranyatyafiság.” „Igaza van Mary — mondám — azonban érzem, hogy ha arany ’s vér nem rokonit is minket, még is önnel rokon vagyok. Adná Isten, hallhatnám ezt az ön ajkairól is.’ „Miért nem, mylord ? már gyakran hallotta azt. Örökös hála ’s barátság köt önhöz engem/’ „Egy szót sem a’ halálról, Mary, miért kíván oly dolog említésével kínozni, mi ön előtt engem legkevésbbé sem érdemesíthet. E’ szolgálatot önért a’ leggorombább hajóslegény is megtehette volna. Az ember nem az által teszi magát becsessé a’ mit mivel, hanem az által, a’ mi ő lényegileg’ „Igen mylord, de a’ belső embert cselekedeteiből itélik meg.” „Úgy helyezzen engem azon állapotba, hogy önnek bizonyithassam meg mit akarok, mit kívánok tenni. Hogy mindent, mi legkedvesebb előttem, tulajdon magamat áldozatúl vihessem.” — „Mire azt? Mylord, az ön iránti figyelmemet, részvétemet egy cseppet sem emelné. Önt minden nagy tettre képpesnek tartom. Ha ön maga méltóságával ellenkezőleg tenne, elveszteném az emberiségbe vetett hitemet. Ese’ meggyőződés szerencsémhez tartozik, vagy ha úgy kell mondanom, bánat ’s vigasztalás egyszersmind/ „Nem értem önt Mary.” „Talán a’ jövendő megtanítania érteni.” „Mary, mondám hoszszas hallgatás után, vélvén, hogy világosabban fejezendi ki magát ’s kezeit megfogám, ön tudja miért jöttem Skótziába.” „El akar tőlünk búcsúzni/’ „Nem, Mary. Azon óhajtással jövök, hogy soha se kelljen öntől elbúcsúznom. Legfőbb boldogságom ez óhajtás teljesedése. Ön teljesítheti azt. Éltem boldogsága csak önben, ön által lehet teljes. Öntől megválva csak fél megszakadt élet leend.” Elpirult, hallgatott ’s csak maga elibe nézett. „Mylord, monda végre nyugtalanul, e’ beszédet félbeszakaszthatnék.” Megijedtem ’s roszat gyaniték. „Félbeszakasztani?” kérdém ’s csak nehezen hebeghetémki e’ szót, ’s éppen ez együtti beszélgetés határozza el öszszes reményeim jövendőjét, életét vagy halálát. Ezért jöttem Skótziába. De megtörtént. Én engedelmeskedem. Már félbeszakadt. „Úgy hiszem jobb igy,” folytatá. Egy szót sem szólhatok, kezét elbocsátottam, felállók , átmentem a’ körön, megfontoltam ’s elhatározám Londonba tüstént viszszatérni. Ugyan is e’ lény mellett többé nem maradha-