Hon és Külföld, 1848 (8. évfolyam, 1-37. szám)
1848-03-31 / 26. szám
bonyolódott ’s mocsokban nem részesült, az meg nem írhatja , a ki pedig abban részesült, pirulni fog leírni. A’ dolog annyira ment, hogy a királyné gyalázatát minden európai hírlapok nyilvánosan trombitálták, erkölcstelen és fenyitéktelen ugyan, mit Boudig János elménczkedése szerint „aszszony anyjától örökölt 11 ’s ezért nem kell keményen ítélnünk, de ki állította a’ királynét elsőbben pelengérre? senki sem más, mint a’ főrangú gaz nép, az úgy nevezett moderádok a’ kényúri párt sepredéke, mely igen gyáva volt Don Carlos ellen csatamezőre állani, mely minden párt kengyelfutóival, szökevényeivel öszszeköttetésben állott; állásaikat ’s jövedelmeiket új kedvenczek fenyegetők, a’ szerencsétlen házasságot szült cselszövények napfényre jöttek, a’ büntetés utól kezdé őket érni ’s e’ felségbántás iránti boszuból tekintet nélkül a’ királyné lakott. Anglia is a’ piszokba elegyedek, igyekezék zavarosban halászni ’s közel látszék lenni azon czeljához, hogy a’ moderádokat megbuktassa ’s progressizákat kormányra ültesse, midőn a’ franczia kabinét, mely mint csalfa játékos a’kártyát, sokáig keverte, valódi színészi fogással közbelépett 's ellenfelét a’ csatamezőről elverő. Mint éppen most megjegyzők, lehetetlen az embernek magát e’ cselszövény tömkelegében feltalálni, a’ személyességeket tehát egészen elmellőzzük ’s csak két kérdést teszünk fel: miként lehete e’ botránynak ily büszke ’s tiszteletes nép szeme láttára megtörténni; és másodszor: minden tetsző önkényüség ’s rakonczátlanság mellett is nem közönséges nyugtalanság-é ennek alapja ? (Vése következik.) 9 Italok boszuja. Achardtól. (Folytatás Mig e’ szókat mondá, a’ zenekarból egy stranszi kerengő előhangjai zsibongtak. Eszter Ciánéként simult Henri karjára, ki őt derékon fogá ’s az arany csillárok fényétől körülfolyt táncoló körbe léptek. Henri érző arczain tánczosnéja kedves lehelletét ’s látá szép szemeit a’pillák ernyője alól csillagokként fényleni. Mondhatatlan, iszonyú, névtelen kéj villanyozását megfeszült idegeit. „Ez tréfa volt, mondá halkan, mely eszemet vehette volna el. A’ mit szenvedtem, senki meg nem foghatja ... de nem teszek önnek szemrehányást, nem önnek köszönhetem-e, hogy őt láthatom ?” „Tehát ön még mindég szereti őt?” ..Én szerettem őt azon naptól fogva, melyen elvesztém, viszonzá a’ gróf iszonyú könnyelműséggel, szeretém még tegnap . . . Eisfeld báróné szemei villámot szórtak, pilláit lesülyeszté, keze reszketett a’ Henriében. „Igen, folytatá ’s szavai égő sóhajtásokként reszkettek halvány ajkain,... igen tegnap még szerettem, ma önt imádom. Ne forduljon el... én tébolyodon vagyok, nem tudom ki adá önnek e’ tekintetet, e’ mosolyt, e’ szépséget, melyekben az ő lelke él ; azért találkozok önnel, hogy viszont elveszítsem ; ön árnyék, mely megijeszt ’s melyet még is szeretek!... Ön nem ő, ’s Isten még is Eszter nevet ada önnek, egy nevet, mely szívemet égeti... Eszter, Eszter! én szeretem önt!” „Henri! Istenem, hallgasson ön, suttogá Eisfeld bárónő ’s karja a grófén reszketett. Hangja sóhajként elhalt, szemei lezáródtak, egész testében reszketett ’s feje szelíden meghajolt. Henri szíve hevesen dobogott ; szemei előtt piros felhő úszott ’s e’ felhőben Eszternek feléje mosolygó halvány arczát látá. Egyszerre határtalan kétségbeesés, végtelen kéj rohanta meg. Voltak pillanatok, melyekben karján egy régi alakot tartani ’s magát ördögi lejtéssel körben forgatni vélte ; aztán Esztert dobogó keblére szokta, lehelletét ajkival felfogá ’s kívánta vele lehelni örökké. Eisfeld bárónét hasonló felindultság szállta—meg ’s ajkaikról az Eszter és Henri nevek váltva hangzottak. Ez álmokat később a’ zene véghangjai eloszlaták ’s a’ kinzó való ismét béállt. A’ gróf a’ nélkül, hogy figyelne mit tesz, karon fogá társnéját 's a' fényben úszó termekből főre vezeté. „Eszter, látandom-é önt viszont? . . . kiálta d’ Abonnés, önt, kit igyekeztem elfelejteni’s ki mos emlékemből annál kitörölhetetlenebb?” A’ grófnő szemeiben könny csillogott. „Nem, mondá, mintha önmagával beszélne, űzze ön el ez iszonyú csalódást.” E’ pillanatban Paquita sir Arthur karján előttök elhalada. Megismervén az idegen nőt, hirtelen d' Allonneshez hajolt’s halkan mondá: „A’ német hölgy győz, Paquita veszt/’ A’ báróné szemei villámlottak, a’ pilláin reszkető könnyeket hirtelen felszáritá. „Ön újra akar látni, monda, akar ön ?” „Lelkemre, igen!” viszonzá a’gróf, ki Paquitát sem nem látta, sem nem hallá. „Jó, legyen, esküszömön viszont meglátandó’ A’ báróné hangja reszketett, ajkai rángottak. „Hol? Mikor?” „Legyen ön holnap az operabálban, én is jelen leendek. Nem ott kezdődött-e ismeretségünk, téve hozzá különös mosolylyal, illő hogy ott folytattassék.” Eisfeld báró Eszterrel szembe jött, a’ báró