Honismeret, 1980 (8. évfolyam)

KRÓNIKA - Vörösmarty Géza: Bornemissza Péter, a XVI. század humanista írója

Erdély egyik legrégibb középiskolája Nemrég ünnepelte négyszázadik születésnapját a jelenlegi nevén 3. számú Mate­matika—Fizika Líceumnak címzett kolozsvári iskola. Báthori István erdélyi fejedelem és lengyel király 1579. július 17-én Vilnában írta alá az iskola alapító levelét. Jakó Zsigmond a Korunk egyik utóbbi számában át­fogó tanulmányban, tiszteletét nem rejtő tárgyilagossággal idézte fel az alapításakor jezsuita, majd piarista főgimnázium négy évszázados történetét, amely elválasztha­tatlan az erdélyi magyarság, de a román és német múlt művelődési eredményeitől is, sok tekintetben éppen példázata lehet az erdélyi toleranciának, nyelvek, felekezetek és etnikumok testvéri együttlétének és kölcsönös tiszteletének. Ez az iskola idők rend­jén, protestáns társaival együtt, nemegyszer az európai szintet és mércét jelentette az oktatásban. Itt nevelkedett, a hagyomány szerint „a XVII. századi magyar művelődés­történet nagy alakja, az egyetemalapító Pázmány Péter, a régi magyar prózai nyelv legnagyobb művésze" — Jakó professzor szavai —, és ugyancsak ő szólítja elő ezen a lustrán a történelem fényéből a hajdani jezsuita, majd piarista diákok sorában a hűség rodostói hősét, Mikes Kelement, akinek a neve egy ideig az iskola homlokzatát ékesítette. Gheorghe Sincait és Petru Maiort, az Erdélyi Iskola nevű mozgalom ala­pítóit, a román művelődés és hűség erdélyi apostolait, velük együtt pedig Joseph Trausch és Karl Ludwig Czekelius erdélyi német történészeket. „Ami a jubiláló ko­lozsvári iskola magvetésének mennyiségi mutatóit illeti, a múlt század végéig itt tanult fiatalok száma kb. 65 000-re becsülhető. Az azóta eltelt időben főként a szocialista tan­ügyi reform következtében, ez a szám bizonyára meghaladta már a 100 000-et is. Min­denképpen komoly figyelmet érdemel tehát a hazai oktatásügy történetében ennek az iskolának századokon át az erdélyi magyar társadalom körében végzett munkája." Tanári karában tudósok hosszú sorát idézhetnék fel, akik a matematika és fizika, a bölcselet és bölcsészet, a pedagógia és történelemtudomány, a természettudományok és csillagászat területén nemcsak a korszerű eredmények oktatói, terjesztői voltak, hanem maguk is tevékeny résztvevők ezeknek az eredményeknek a kimunkálásában. Minél gazdagabb egy iskola története, annál nehezebb egyetlen tanárt vagy haj­dani diákot kiválasztani arra, hogy az Egészet példázza. Puskás Lajos az egyik leg­öregebb erdélyi középiskola legidősebb élő tanára. Magam már idős emberként ismer­tem meg fiatal léleknek. A történelem tanára, aki a fiatalok között érzi magát jól mindig. A latin nyelv tanára, a rómaiak irodalmának rajongója, aki folklórt gyűjt, magánszorgalomból, öreg fejjel is járja a moldvai csángó-magyar falvakat. Idős em­ber, aki nyugalmat csakugyan a munkában talál magának, levéltárat rendez Gyulafe­hérváron, vonatozik fáradhatatlanul. Fiatalkori balesete akadályozza, mégis táboro­zásokra jár, iskolán kívül is nevel, oktat, a fegyelem és öntudat példaképe. Puskás Lajos Gyergyóalfaluban született 1901-ben. Apja, gazdasági iskolai tanár, korán meghal, Lajos alig hatéves akkor. Az özvegynek négy gyermekről kell gondos­kodnia. Hazaköltözik a szüleihez Gyergyótölgyesre. Puskás Lajos itt jár elemibe, majd árvaház következik Kecskeméten, Debrecenben. Az első világháború idején a nagy­szebeni magyar gimnázium diákja, Kedves Lajos bácsi, miért választottad a tanári pályát? Édesapád példája nemcsak vonzhatott, de riaszthatott volna is, azt hiszem. Az első világháború végén értem abba a korba, amikor az ember előtt felvetődik a kérdés: merre tovább? A nagy világégés új állami elrendezést hozott, és bennünket új feladatok elé állított a történelem. Testileg-lelkileg alkalmas új nemzedék neve­lése vált szükségessé ahhoz, hogy ifjúságunk ezeknek a feladatoknak megfelelhessen, népünk számára jövőt biztosíthasson. A pedagógus pálya elsőrendű jelentőségűvé nőtt. Hangsúlyozni szeretném, hogy én ezt a pályát nem annyira kenyérkereseti lehetőség­nek éreztem, mint egyféle szent elhivatottságnak. A katedrát nem valami taposóma­lomnak, hanem az embert emberré tevő nevelés magasztos műhelyének. Felfogásom az volt, hogy nem száraz tananyagot kell besulykolni a gyermeki koponyákba, hanem edzett lelket, kemény akaratot formálni bennük, hogy állni tudják a hullámveréseket is. Olyan nemzedékek nevelése lebegett előttem, amelyek munkaszeretetükkel, fegyel­mezettségükkel, takarékosságukkal, megfontoltságukkal, tagjainak egymás iránt érzett szolidaritásával, egészséges életmódjukkal, becsületességükkel a kisebbségi helyzet­ben is helyt tudnak állni. Erre a feladatra vállalkoztam.

Next