Honismeret, 1982 (10. évfolyam)
5. szám - TÁRLAT - Részletek a Wekerle-telep épületeiről (Szajkó Pál)
Könyvespolc Jókai Mór: Emléksorok Napló 1848-49-ből (Magvető, 1980. 268 old.) A Tények és tanúk című nagy sikerű sorozat szerkesztői már nem először adnak közre olyan visszaemlékezést, személyes hangvételű memoárt, amely a szaktörténészek által rajzolt képnek valamilyen mértékben ellentmond. Ilyen Jókai Mór poszthumusz műve a forradalmi napok nagy szereplőiről deheroizáló „írmodorban”, keserű iróniával, ám érezhetően az objektivitás igényével. Szükség van ezekre a memoárokra, mert ha nem is írják újra történelmünk egy-egy fejezetét, a történészeket mindenképpen árnyaltabb, tárgyilagosabb fogalmazásra, tudományosabb munkastílusra kényszeríthetik. Az olvasó pedig - legyen bár szakmabeli vagy „csak” érdeklődő - mindenképpen jól jár: élvezetes olvasmánnyal, valóságos szellemi élvezet útján, mondhatni első kézből kap tájékoztatást olyan eseményekről, tényekről, amelyek tanúi - koronatanúk. A Jókai-kötet azzal hökkenti meg az olvasót, hogy alaposan demitizálja Kossuth-képünket. A Kossuth-irodalom - akár történetírás, akár publicisztika - soha nem elsősorban a széles közvélemény körében hintette el a nagy vezérrel kapcsolatos fenntartásait. A köztudat Kossuthot mindig egyfajta mértéknek tekintette, annak ellenére, hogy hozzá mérhetőről nem tudott, vagy nem akart tudni. 1848 és a szabadságharc szereplőit mintha ma is Kossuthhoz való viszonyuk minősítené leginkább. A vele egyet nem értők szükségszerűen népszerűtlen emberek voltak a kritikus időszakban, de az már nem szükségszerű, hogy megbélyegzettek maradtak, napjainkig cipelve az elvtelenség, a konformizmus, az opportunizmus, sőt a szervilizmus vádjait. Pedig többnyire olyan férfiakról van szó - közéjük tartozik Jókai Mór is -, akiknek becsületességéhez, különösen pedig negyvennyolcasságukhoz nem férhet kétség. Jókai Kossuthtal kapcsolatos negatív észrevételei általában egybecsengenek más „tanúk” véleményével, igaz, hogy ezek többségükben a centralisták békés húrokon játszó, viszont rugalmas politikai csoportjából kerülnek ki. Kossuth környezetét már sokan kárhoztatták. Jókai a maga részéről egyenesen Kossuth „megrontójának” tartja a forradalom baloldalán politizáló Madarászékat. A Debrecenben megtartott első országgyűlés fő szónokaként fellépő Kossuthról lejegyzi, hogy egy halvány, roskatag férfi ment fel a szószékre,. .. „ki mentül tovább beszélt, szava annál mennydörgőbb lett, s midőn beszédét elvégezte, nem volt halvány, nem volt roskatag többé, arca lángolt, és termete vadul kiegyenesedett . . ., harcot, háborút visszhangzott minden ajk utána”. Kossuthnak ezt a szónoki mesterfogását más, szónoklattól kevésbé gyúlékony hallgatójától - Kemény Zsigmondtól, Csengery Antaltól - már ismertük. Szinte mágikus rábeszélőerejéről azonban Jókaitól értesülünk. „Ha Kossuth felállt, utána nem volt szükség beszélni, a tömeg el volt ragadtatva a szónoklat bűvereje által, s nem volt türelme azután senkit hallgatni, beszélt légyen mellette vagy ellene. Kossuth szónoklata valóságos szellemi terrorizmus volt, nem ölte meg ellenét, de semmivé tette.” A debreceni pártküzdelmek résztvevőire, a szemben állók eszköztárára vonatkozóan újabb kitűnő forrásanyag lehet a Jókai-napló. A nagy írónak az a véleménye, hogy ezekben a politikai harcokban a mérleg nyelve mindenkoron maga Kossuth volt. Csakhogy szerinte ezt a szerepet nem szerezte, hanem kiosztották rá. „És amelyik párt mellett Kossuth neve állt, az hihette, hogy győzött.”. Miután a hízelgés volt Kossuth megnyerésének eszköze, Jókaiék, a békepártiak őt „megnyerni sohasem voltak elég gyöngék, megbuktatni sohasem elég erősek. Amahhoz hízelgés, emehhez szenvedély kellett volna, s ők e tulajdonok egyikével sem bírtak”. Jókai értelmezésében így került Kossuth Madarászék kezébe, akik az alapjában véve jóhiszemű, de naiv embert a „vöröstollpárt” érdekei és céljai szerint kedvükre mozgathatták. Az 1850-ben keletkezett, tehát friss és fájó emlékeket felidéző Jókai-napló időben a függetlenségi nyilatkozat deklarációjával zárul. Érthetően. Ez a nap a Béke Párt, személy szerint Jókai és politikai ideálja, Nyáry Pál illúzióinak, elképzeléseinek teljes vereségét jelentette. A kötet sajtó alá rendezése és a kísérő tanulmány Nemeskéri Erika munkája. Meggyőző a Caracasból hazakerült kézirat hitelességének bizonyítása, és a szerzője által nyomdába szánt Naplónak, mint a Jókai-életmű eddig „hiányzó láncszemének” az értelmezése. Nemeskéri Erika jól látja, hogy Jókai nem historikusként, és nem is ezzel az igénnyel látott munkához. Az Emléksorok írása idején Jókai rendőri megfigyelés alatt állt. Művét - Sajó álnév alatt - meg akarta jelentetni, de adatokat nem kívánt a hatóságok tudomására hozni.