Honismeret, 1987 (15. évfolyam)

Pozsgay Imre: Mi a haza ma?

a­mi a haza kérdésének tisztázásában elengedhetetlennek, szükségesnek tartom. Hazánk úgy teljesítheti a progresszióban vállalt küldetését, hogy kételyek nélkül részt vesz a szövetségi együttműködésben, annak biztonságos feltételein munkálkodik, de közben saját nemzetén is elgondolkodik, és nemzeti érdekei szerint cselekszik. A másik nagyon fontos történelmi összefüggés, amelynek hatása lehet mai közállapotainkra és sorsfordító előkészületeire, a magyar államiság története és a magyar önkormányzat története. A kettő együtt hangsúlyo­zandó, mert az egyikben az államalapítás és az ennek nyomán keletkezett államiság szól bele mai viszonyainkba; más oldalról nézve pedig a nép képessége arra, hogy önmaga döntsön sorsa fölött, annak a megvizsgálása, hogy a nép érdekében való kormányzat helyett hogyan lehet megvalósítani a nép által kormányzott országot. Ehhez az ország közjogi története és közjogi viszonyai adhatnak kapasz­kodót annak, aki ez ügyben járatos. Akinek pedig nem ez a szakmája, ahhoz információkat közvetíthet a honismereti mozgalom arról, hogy mit jelentett nyelvünk megőrzésével együtt államiságunk fennmaradása, megtartása egy évezreden keresztül — még a három részre szakadt ország korszakában is — ahhoz, hogy itt szervezett társadalom legyen. Olyan társadalom, amit ugyan súlyos társadalmi megkésettség jellemez, ennek ellenére a XX. században mégiscsak modernizálódni képes a szocializmus jegyében. Ha erre az előzményre gondolok, eszembe jut Engelsnek A vég kezdetei Ausztriában című munkája, amelyben expressis verbis kimondja, hogy ebben a térségben a legerőteljesebb államalkotó erő a magyarság. S mi erről megfeledkeztünk. Kívülről üzengetik nekünk, mások ismeretéből, hogy bár egy jogfosztott és alárendeltségre vetett nép élt itt egy történeti, társadalmi-történeti okoknál fogva nagy korszakon keresztül, azért mégiscsak volt egyfajta alkotmányosság és szervezőerő, ami alkalmassá tette a magyarságot — a szó államjogi, politikai értelmében is — a modernizálódásra, éppen arra, hogy jól bánjon a szocializmus eszméivel és azt ne kísérleti terepként, hanem társadalmi problémaként és feladatként élje meg. Ezeket a történelmi előzményeket nem hagyhatjuk számításon kívül, amikor egyfajta demokratizálási és megújulási program jegyében azon gondolkodunk, hogy milyen legyen a haza a közeljövőben, a távolabbi jövőben. Ezzel kapcsolatban önkormányzati képességünkről is szólnom kell, mert bár az államalkotó képességből fakadó történelmi konzekvenciák hatással voltak XX. századi történelmünkre és a megtépázás utáni megmaradást segítették elő, nem kisebb szerepe volt megmaradásunkban annak, hogy az önkormányzatra való képesség benne volt ebben a népben. Nem akarok messzire kalandozni, történelmi kutatásainknak kell feltárni, amit a mezővárosok önkormányzata jelentett a kettős adózás terhe alatt a XVI—XVII. században Magyarország közepén, majd folytatva oly bakugrással, hogy mit jelentett 1944—1945 fordulóján egy államhatalmi vákuumban Kelet-Magyarország népének — mert hiszen akkor neki adatott meg a szerveződés lehetősége — az új, közvetlen demokratikus intézményeken keresztül az önkormányzat megvalósítása. Az erre való hivatkozás azért szükséges, mert minden fontosabb, lényegre törő elhatározásunknál keresnünk kell az előzményeket és a történelmi hátteret is, és én ezt a két szempontot szerettem volna ajánlani mai sorsfordító korszakunkban a történelmi önvizsgálatban, a nemzeti önismeret elmélyítésében. Ajánlatom nem szűkítő szándékú, ellenkezőleg arra épít, hogy éppen ez a mozgalom tárta fel a magyar történelem népi érintkezési pontjait, azt a gazdagságot kultúrában, néprajzban, történelmi tettekben, cselekedetekben, amely ezen a nem unalmas tájon jellemző erre a népre. Megismétlem: itt egy konkrét előkészület jegyében hivatkozom ezekre az előzményekre. Mi az, amire készülődnünk kell, amit meg kell oldanunk? Nem sok haladékot adott nekünk erre a történelem, ha már ilyen megszemélyesítve beszélünk róla. A szocialista építés eddigi tapasztalataira alapozva olyan létformát kell választania ennek a nemzetnek, amelyben itthon is tudunk együttélni. Együttélni a magyarság nagy többségével, a nemzetiségekkel, a különböző világnézetű közösségekkel. Ennek az együttélés­nek előfeltétele az olyan demokrácia és olyan nyilvánosság, amely az érintkezési pontokat és ahol kell a konfliktusokat is világossá teszi, s e konfliktusok nyílttá tételében előkészíti a megoldása lehetőségét. A demokráciának is vannak buktatói, senki sem gondolhat erre a berendezkedési formára úgy, mint valamiféle mindent megoldó és automatikusan működő intézményre. Emberek kellenek hozzá és intézményi kapcsola­tok, de az emberiség történelmében eddig kialakított kormányzási formák között ez a leghatékonyabb és a leghumánusabb kormányzati forma, amelyik úgy teszi lehetővé a különböző társadalmi csoportok országos méretű integrációját, hogy közben a részvétel és a felemelkedés élményét adja meg az állampolgárnak. Bár nem hagyhatjuk számításon kívül a demokrácia buktatóit , csak a két legveszedelmesebbre szeretném felhívni a figyelmet: az egyik az anarchia, a másik a zsarnokság, mindegyik kinőhet demokratikus talajból is —, én azt hiszem, hogy Magyarország fejlődésében a történelmi, közjogi viszonyokra és az önkormányzati előzmé­nyekre azért kell hivatkozni, mert voltak próbatételek és igazolták, hogy amikor a társadalom vállalkozóked­vűvé válik és népi kezdeményezés bontakozik ki, az ilyen mozgalom nem feltétlenül válik anarchiává, vagy pedig nem feltétlenül válik a zsarnokság termőtalajává. Ám a kockázat benne van kétségtelen. Napjainkra átvetítve a témát, elsősorban és legfőképpen a politikai tagolatlanságból következhet veszély. Nem azért mert éretlen népünk van. Ilyeneket mondtak már erre az országra, mert a történelem néha megajándékozott minket olyan arogáns hatalmakkal, amelyek elégedetlenek voltak a néppel, megrótták, megleckéztették. Mégis azt kell mondanom, hogy ma itt a nép legfőbb veszedelme az, ha a politikai tagoltság nincs meg a társadalom tagjai között, magyarán szólva hiányoznak az intézményesített és kapaszkodót nyújtó érdekképviseletek, amelyek rendezhetővé tehetik az egyén mozgását, segítséget adnak a törekvéseihez. Legújabb kori történelmünk éppen arra utal, hogy ha a politikai megformálatlansága miatt a nép csak egyetlen irányt talál, az indulat, az elutasítás irányát, akkor nem lehetséges, hogy a konfliktusok kezelhető állapotban és kormányozható viszonyok között egy új rendeződés és új vállalkozás kiindulópontjai legyenek. Leromláshoz, nemzeti tragédiához, katasztrófákhoz vezethet ezért, ha az oltárkép egyedül az, hogy a politikai stabilitás megmaradjon és a félénk fohász mindig arra irányul, hogy a politikai stabilitás viszonyai között lehessen

Next