Honismeret, 1988 (16. évfolyam)

Pozsgay Imre: A nemzeti emlékhelyek és a nemzettudat

Gondolom, elnézik nekem, hogy a mai előadásban nem elsősorban szaktudományi eredmények felmutatására törekszem. Tudom, hogy itt kitűnő és avatott tudós előadók ezen ügyek szakmai összefüggéseit meggyőzően és tudományos kutatásaik eredményeire alapoz­va előadták, elmondták. így tehát Kérem, nézzék el nekem, ha vonzalmam szerint is, meg helyzetem szerint is inkább politizálni fogok a mai napon, mint azt korábban is tapasztalhat­ták tőlem. A téma a nemzeti emlékhelyek és a nemzettudat. Gondolom, erről sem én ejtek először szót ezen a fórumon. Amikor az idei honismereti akadémia programját meghatároztuk, tanakodtunk róla, még senki nem gondolta, hogy szomorú aktualitása lesz ennek a témának. Szeretném elmondani, hogy a HNF Országos Tanácsa ma délelőtti ülésén, csatlakozva az Országgyűlés múlt heti ülésszakán elfogadott állásfoglalásához, átiratot intézett a román partner-szervezethez, az ottani népfrontmozgalomhoz, amelyben felhívja a figyelmet az emberi jogok megsértésére és az emberiség ellen elkövetendő bűnök megakadályozására. Erről elöljáróban csak ennyit. Miközben jól tudom, hogy fájdalmunk nem alaptalan, úgy érzem, akár e kérdéskör mélyebb összefüggéseinek megértéséhez is közelebb jutunk, ha a nemzeti önismeretben, a nemzeti emlékhelyek és a nemzettudat közös vizsgálata során néhány alapkérdésben megegyezünk. Kezdem a nemzettudat állapotával, és a nemzettudathoz kapcsolódó igényeinkkel. Megértünk, meg kellett élnünk nekünk is olyan korszakot, amikor ugyan nembuldózerek­kel, de ilyen-amolyan ideológiai tatárjárással igyekeztünk — a többes szám első személy nem vallomás — ebben a hazában sok mindent elrontani, aminek a helyrehozatalán most fáradozunk. Vagyis amikor a nemzettudatról — kölönösen, ha a nemzeti emlékhelyek és a nemzettudat egymáshoz való kapcsolatáról — beszélünk, itt, magunk között valljuk be, hogy itt is keresztül-kasul járták az országot az ideológiai buldózerek, amelyek megtettek mindent, hogy a nemzettudat megszakadjon. Mondván és gondolván — még csak rosszindu­latot sem föltételezvén —, hogy a nemzeti kontinuitás érzése, annak mély gyökerei és azok elszakíthatatlansága akadályai lehetnek egy új társadalom felépítésének. A történelemben már nem először fordult elő, hogy egy új társadalmi vállalkozás az előzmények tagadásával kívánt könnyíteni saját terhén, s e könnyítés révén kívánt kezelhető embertömeget „előállítani", hogy minél kisebb ellenállással menjen végbe az éppen aktuális modernizáció. A legenyhébb kifejezés, amit ma erre mondhatunk, hogy ez tévedés volt. Akármelyikünk és akárkik estek is bele ebbe a hibába, tévedésnek bizonyult, mert kiderült, hogy a kezelhetővé formált, alacsonyított emberek sokaságából nem lesz nép, csak tömeg. Ahol pedig csak tömegként jelenhet meg a nép, ott nincs felelősség a társadalomban, és az egyénben nincs belső hajtóerő a felemelkedéshez. Megismétlem: pontosan az új dolgok szempontjából volt a legnagyobb veszteség a nemzeti folytonosság, az államiság tudatának és vele együtt a nemzeti lét tudatának megszakítására való törekvés, ami azonban hál'Istennek nem sikerült. De kártételekkel járt az egyénre, a társadalomra egyaránt. Meggyőződésem, hogy egy magát közösséginek valló társadalom egy nagyon lényeges közösségi formát nem kapcsolhat ki az emberi együttműködésből, ez pedig a nemzet, mint közösség. Mondják sokan, a szocilizmus elméletének képviselői is vallották, hogy a nemzet illuzórikus közösség, hiszen erősebb benne a megosztottság, mint az együvé tartozás valósága, s ezért mindig csak közérzületként, nagyon gyakran hamis tudatként lehet fenntartani a nemzeti egységet. Nem hallgathatjuk el, hogy ennek a feltételezésnek és tapasztalatnak is megvan az értelme és jelentősége. Kétségtelen, nogy az eddigi nemzetek a történelemben —- akár etnográfiai alapon, akár polgári szituációban közelítünk is a nemzetté válás folyamatához — a megosztottág közösségei is voltak. Némely esetekben és hosszú korszakokon keresztül a nemzet alá sodort létben élt a nép nagy része. Hiszen egy rendi társadalom például a maga alkotmányosságában, az alkotmány sáncán kívül rekesztett népet nemzet alatti létben is tartotta, nemcsak a jogtalanság és az önkény létében. Ám a rendiségnek ezek a formái — és modern történelmünk erről is tanúskodik — nem csupán a feudális társadalom körülményei között fordulhatnak elő. Az ilyenfajta magatartások és a rendiséghez kapcsolódó függési rendszerek sajnos a szocializmusban is létrejöhetnek. Máshonnan is értesülhettünk volna róla, ha azon a gazdag tartalmú politikai eseményen, amely a múlt héten Moszkvában zajlott le, nem érzékeltetik, hogy ilyesmi a szocializmusban is előfordulhat. Erről is szólt a moszkvai pártkonferencia. És okkal, mert ha valahol, akkor ott szilárdult meg ez a rendiség a legkeményebben az elmúlt hetven esztendőben, és ott kell ennek betonját a legerőteljesebb eszközökkel feltörni. 6

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék