Honismeret, 1988 (16. évfolyam)
Pozsgay Imre: A nemzeti emlékhelyek és a nemzettudat
Gondolom, elnézik nekem, hogy a mai előadásban nem elsősorban szaktudományi eredmények felmutatására törekszem. Tudom, hogy itt kitűnő és avatott tudós előadók ezen ügyek szakmai összefüggéseit meggyőzően és tudományos kutatásaik eredményeire alapozva előadták, elmondták, így tehát kérem, nézzék el nekem, ha vonzalmam szerint is, meg helyzetem szerint is inkább politizálni fogok a mai napon, mint azt korábban is tapasztalhatták tőlem. A téma a nemzeti emlékhelyek és a nemzettudat. Gondolom, erről sem én ejtek először szót ezen a fórumon. Amikor az idei honismereti akadémia programját meghatároztuk, tanakodtunk róla, még senki nem gondolta, hogy szomorú aktualitása lesz ennek a témának. Szeretném elmondani, hogy a HNF Országos Tanácsa ma délelőtti ülésén, csatlakozva az Országgyűlés múlt heti ülésszakán elfogadott állásfoglalásához, átiratot intézett a román partnerszervezethez, az ottani népfrontmozgalomhoz, amelyben felhívja a figyelmet az emberi jogok megsértésére és az emberiség ellen elkövetendő bűnök megakadályozására. Erről elöljáróban csak ennyit. Miközben jól tudom, hogy fájdalmunk nem alaptalan, úgy érzem, akár e kérdéskör mélyebb összefüggéseinek megértéséhez is közelebb jutunk, ha a nemzeti önismeretben, a nemzeti emlékhelyek és a nemzettudat közös vizsgálata során néhány alapkérdésben megegyezünk. Kezdem a nemzettudat állapotával, és a nemzettudathoz kapcsolódó igényeinkkel. Megértünk, meg kellett élnünk nekünk is olyan korszakot, amikor ugyan nem buldózerekkel, de ilyen-amolyan ideológiai tatárjárással igyekeztünk — a többes szám első személy nem vallomás — ebben a hazában sok mindent elrontani, aminek a helyrehozatalán most fáradozunk. Vagyis amikor a nemzettudatról — különösen, ha a nemzeti emlékhelyek és a nemzettudat egymáshoz való kapcsolatáról — beszélünk, itt, magunk között valljuk be, hogy itt is keresztül-kasul járták az országot az ideológiai buldózerek, amelyek megtettek mindent, hogy a nemzettudat megszakadjon. Mondván és gondolván — még csak rosszindulatot sem föltételezvén —, hogy a nemzeti kontinuitás érzése, annak mély gyökerei és azok elszakíthatatlansága akadályai lehetnek egy új társadalom felépítésének. A történelemben már nem először fordult elő, hogy egy új társadalmi vállalkozás az előzmények tagadásával kívánt könnyíteni saját terhén, s e könnyítés révén kívánt kezelhető embertömeget „előállítani", hogy minél kisebb ellenállással menjen végbe az éppen aktuális modernizáció. A legenyhébb kifejezés, amit ma erre mondhatunk, hogy ez tévedés volt. Akármelyikünk és akárkik estek is bele ebbe a hibába, tévedésnek bizonyult, mert kiderült, hogy a kezelhetővé formált, alacsonyított emberek sokaságából nem lesz nép, csak tömeg. Ahol pedig csak tömegként jelenhet meg a nép, ott nincs felelősség a társadalomban, és az egyénben nincs belső hajtóerő a felemelkedéshez. Megismétlem: pontosan az új dolgok szempontjából volt a legnagyobb veszteség a nemzeti folytonosság, az államiság tudatának és vele együtt a nemzeti lét tudatának megszakítására való törekvés, ami azonban hál'Istennek nem sikerült. De kártételekkel járt az egyénre, a társadalomra egyaránt. Meggyőződésem, hogy egy magát közösséginek valló társadalom egy nagyon lényeges közösségi formát nem kapcsolhat ki az emberi együttműködésből, ez pedig a nemzet, mint közösség. Mondják sokan, a szocilizmus elméletének képviselői is vallották, hogy a nemzet illuzórikus közösség, hiszen erősebb benne a megosztottság, mint az együvé tartozás valósága, s ezért mindig csak közérzületként, nagyon gyakran hamis tudatként lehet fenntartani a nemzeti egységet. Nem hallgathatjuk el, hogy ennek a feltételezésnek és tapasztalatnak is megvan az értelme és jelentősége. Kétségtelen, hogy az eddigi nemzetek a történelemben — akár etnográfiai alapon, akár polgári szituációban közelítünk is a nemzetté válás folyamatához — a megosztottág közösségei is voltak. Némely esetekben és hosszú korszakokon keresztül a nemzet alá sodort létben élt a nép nagy része. Hiszen egy rendi társadalom például a maga alkotmányosságában, az alkotmány sáncán kívül rekesztett népet nemzet alatti létben is tartotta, nemcsak a jogtalanság és az önkény létében. Ám a rendiségnek ezek a formái — és modern történelmünk erről is tanúskodik — nem csupán a feudális társadalom körülményei között fordulhatnak elő. Az ilyenfajta magatartások és a rendiséghez kapcsolódó függési rendszerek sajnos a szocializmusban is létrejöhetnek. Máshonnan is értesülhettünk volna róla, ha azon a gazdag tartalmú politikai eseményen, amely a múlt héten Moszkvában zajlott le, nem érzékeltetik, hogy ilyesmi a szocializmusban is előfordulhat. Erről is szólt a moszkvai pártkonferencia. És okkal, mert ha valahol, akkor ott szilárdult meg ez a rendiség a legkeményebben az elmúlt hetven esztendőben, és ott kell ennek betonját a legerőteljesebb eszközökkel feltörni.