Honismeret, 2001 (29. évfolyam)
2001 / 2. szám - KRÓNIKA - Ezer év a Tisza mentén - vetélkedő
Magyarországra, 1991-ban már Győrött és Pannonhalmán rendezhették meg a Pax Romana első hazai konferenciáját, s hazatérhetett szűkebb szülőföldjére, az Ung mentén fekvő Nagykaposra is. Könyve végén, Szabó Zoltánt idézve, ő is olyan magyarnak tartja magát, mint akinek a szeme „valamivel hidegebb, mint az otthoniaké, s valamivel élesebb. Messziről nézik az országot, komolyak és vizsgálódók." (A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága - Anyanyelvi Konferencia, Bp. 2000.) Halász Péter KÖRMENDI GÉZA: A tatai tégla- és cserépgyárak története Tata és Tóváros, a mai kisváros előd községei - történetkutatója, Körmendi Géza több évtizedes történészi, néprajzi munkásságának legújabb darabja: A tatai tégla és cserépgyárak története című helyi- és ipartörténeti összefoglalás. Megjelentetését tatai vállalkozók és az önkormányzat támogatása tette lehetővé. Tata múltját uradalmi centrum jellege mellett éppen fejlett kézművesipara és ennek köszönhető kistérségi szerepe határozta meg. A két község egyesítésekor „a város közepes nagyságú gyáriparral, megerősödött mezőgazdasággal, egyre bővülő kisiparral és minden igényt kielégítő kereskedelemmel rendelkezett". Körmendi Géza ezen megállapítását számos kézműves és kisipar-történeti tanulmánya alapozta meg, melyek sorába illeszkedik legújabb kötete is. Az iparág helyi történeti jelentőségét bizonyítja, hogy az már a XVIII. század elejétől megalapozta, lehetővé tette az Esterházyak birtokán folytatott és Fellner Jakab nevével fémjelzett nagyarányú építkezéseket. A regionális adottságoknak megfelelően eleinte segédüzemként, saját igényeik kielégítésére működtettek kisebb téglaüzemeket Tatán. A XIX. század második felétől jövedelmüknek csak egy részét felélő földesuraságok ebben az iparágban is vállalták a tőkés termelésre való áttérést. Ez a típusú kapitalizálódás országos szinten nem játszott döntő szerepet a tőkés fejlődés kibontakoztatásában. Helyi jelentősége az üzemnek a lokális társadalom és gazdaság történetében betöltött szerepe miatt viszont vitathatatlanul nagy. Az 1887-1948 között a Baji út közelében a grófok tulajdonában működtetett gőz-, később elektromos téglagyár az ismertetett előzmények után a századforduló előtti gründolási láznak, a századelő konjunktúrájának köszönhette létrejöttét. A Tata-Tóváros, ugyancsak az Esterházyak nevéhez köthető vasúti megállóhoz csatlakozó iparvágány mint gazdaságföldrajzi tényező elősegítette a gyár fejlődését. Gazdaságtörténeti érdekesség, hogy az 1990-es évek közepének privatizációs hulláma közepette nem kellően átgondolt magánosítás miatt szűnt meg az üzem. A XIX-XX. század fordulójának konjunkturális viszonyai között épült a magyarországi tőkés fejlődés másik típusát képviselő Ganz Dezső Tégla és Cserépgyára. A bányatulajdonos, kereskedő, gyáros a tatai fazekasok által a XIX. század elejétől használt agyag lelőhelye közelében felépített vállalkozása a II. világháború alatt elpusztult, s ma már semmi nem emlékeztet egykori fénykorára. Anakronisztikusnak tűnhet a szerző kissé keserű hasonlata, de az egész iparág helyi eltűnésére vonatkoztatható megállapításával tartalmilag egyetérthetünk: „Szinte úgy járt, mint a legendás Karthágó, csak itt a sóval történő beszórás elmaradt." A Tatai Téglaipari Kft. Téglagyár és elődei 1908-tól című fejezet a kevés megmaradt írott anyagon kívül egykori munkások szóbeli közlései, visszaemlékezései alapján készült. A néprajzi kutatások során alkalmazott módszerrel több fontos, elsősorban technikatörténeti adatot sikerült megmentenie a szerzőnek. Körmendi helyesen ágyazza be az üzem történetét az általános gazdasági-politikai fejlődésmenetbe. A földrajzi-társadalmi környezettel való kölcsönhatás, a rész és az egész, a gyár és a város kölcsönhatásának bemutatása egyik legfőbb mondanivalója az írásnak. A Mihály Béla és Társa által alapított Szomódi úti téglagyár utóda ma is működik. 1986-tól már csak cserepet gyárt. 1992-ben Tatai Cserépipari Kft. néven kivált a 19 gyárat irányító Észak-dunántúli Tégla és Cserépipari Vállalatból. A gyár történetének bemutatásakor is sok érdekes technikai részletet olvashatunk az agyag kitermelésétől a préselésen és szárításon át az égetésig, s így még világosabban látható az iparág technikai fejlődése az elmúlt száz évben. A téglagyári munkások számára épített lakóházak nemcsak életmódbeli és néprajzi ismereteket közvetítenek, de rámutatnak arra is, hogy miként járult hozzá a helyi ipar fejlődése és működése a (mező)város urbanizációs színvonalának emeléséhez, mennyiben segítette elő az üzem az életkörülmények javítását. Körmendi Géza tanulmányának külön értéke a gazdag illusztrációs anyag. Az alaprajzok, fotók, ábrák, helyszíni kutatás, volt dolgozók között végzett gyűjtés eredményei, amelyek jól kiegészítik a szakirodalom felhasználásával megírt szöveget. A kettő együtt őrizte meg az egykor szebb napokat látott tatai tégla- és cserépgyárak történetét az utókor, a XXI. század számára. A mű színvonalában, történetírói erényeiben a megyei üzem- és ipartörténeti munkák egyik legjobbja. A témaválasztásból adódó különbségektől, eltérő arányoktól eltekintve, olyan kiváló történetíró teljesítmények között jelölhetjük ki e munkahelyét, mint Faller Jenőnek a Sopron, illetve Tata környéki szénbányászat múltját tárgyaló alapvető írásai. Körmendi Géza A Tatai tégla- és cserépgyárak története című összefoglalásának a történettudomány egészének fejlődése szempontjából is fontos mondanivalója van. Igen kívánatos lenne, hogy az ipar(ág)történeti, gazdaság- és társadalomtörténeti öszszefoglalások minél több ilyen, komplex módszerrel építkező, helytörténettel párosított üzemtörténeti mű eredményeire támaszkodjanak. (Tata, 2000. 63 old.) Dr. Horváth Géza