Honismeret, 2010 (38. évfolyam)
2010 / 6. szám - ÉVFORDULÓK - Erkel Ferenc évforduló - Erkel és Kolozsvár (Almási István)
Erkel és Kolozsvár Erkel Ferenc pályakezdésének idején néhány vidéki városban a magyar zenei művelődés magasabb színvonalú volt, mint Pest-Budán. Akkoriban ugyanis - Legány Dezső szavaival - „az irodalomhoz hasonlóan zenénk is decentralizáltan fejlődött. Azokat a városokat kereste fel leginkább, amelyek már előzőleg a magyar irodalom alakulásában is szerepet játszottak. Ezért nem a véletlen műve, hogy előbb Kolozsvár, majd Kassa lett egy országos hírű operajátszás központjává, és tőlük a harmincas évek derekán Pest-Buda csak akkor tudta maradandóan elragadni a zenei vezérszerepet, amikor Kisfaludy Károlynak és körének, főleg Vörösmartynak és Bajzának érdemeként a főváros már közel másfél évtizede ugyanígy irodalmunk lüktető szívévé változott Kolozsvár a XVIII. század legvégén és a XIX. század elején már vitathatatlanul az erdélyi magyar szellemi élet központja. A művelődési törekvéseket hathatósan támogatta a nagy műveltségű kormányzó, gróf Bánffy György és zeneértő felesége, Palm Josefa. Miután a gubernium (1789-ben) Nagyszebenből Kolozsvárra költözött, Bánffy hamarosan felkarolta - egyebek között - a színielőadások bevezetését. 1792 őszén megalakult az első állandó jellegű kolozsvári színtársulat. Ennek tagjai közül Kótsi (Kócsi) Patkó János, a későbbi igazgató, képzett muzsikus volt, egyik-másik színész pedig tudott énekelni, így néhány hónap múlva már énekes játékkal is felléptek. Az 1800-as évek elejétől kezdve tehetséges karmestereket szerződtettek a kis létszámú és ingadozó teljesítményt nyújtó színházi zenekar élére: Lavotta Jánost, Seltzer Jánost, Pick Károlyt, Polz Antalt, Stock Andrást, Grosspetter József Domokost, Ruzitska Józsefet, Heinisch Józsefet, majd Erkel Józsefet (Erkel Ferenc öccsét). Ruzitska és Heinisch nevét ki kell emelnünk, mert előbbi Kolozsváron szerezte és mutatta be 1822. december 26-án az Erkel előtti első sikeres magyar történelmi operát, a Béla futását, majd nem sokkal azután Kemény Zsigmond című színpadi művét, Heinisch pedig egyike volt a legjobb karmestereknek és a harmincas években a budai Várszínházban, illetőleg a pesti Nemzeti Színházban vezényelt. Emitt, Erkel Ferenc szerződtetése után, másodkarnagyként működött. A város közönségének növekvő érdeklődése a színielőadások iránt megérlelte egy nagyméretű színház felépítésének a gondolatát. 1803-ban fogtak a tervezéshez, aztán a kivitelezéshez, de csak 1821 -ben fejezték be és nyitották meg ünnepélyesen a Farkas utcában az új, úgynevezett „kőszínházat". Ettől kezdve a zenés előadásokat is megfelelő körülmények között lehetett megtartani. Az 1820-as években a kolozsvári operajátszás a virágkorát élte. A látványos fellendülésben meghatározó szerepe volt Heinisch Józsefnek, de különösen Déryné Széppataki Rózának, aki 1823 és 1827 között a színház első énekesnője. Kettejük távozása után (Déryné 1827 őszén, Heinisch pedig 1830-ban a kassai színházban folytatta pályáját) érezhetően hullámvölgybe került az együttes. A színház művészei „muzsikális akadémiákat", azaz hangversenyeket is rendeztek, ezeken főként operarészleteket szólaltattak meg, 1807-ben pedig Haydn Évszakok című oratóriumát is. Már 1802-ben létesült Kolozsváron egy „Societas Musicalis" - többek között - Lavotta és Seltzer részvételével. 1819-ben viszont Hollóky Antal guberniumi titkár szorgalmazására - és megint csak Bánffy György támogatásával - létrejött az a „Muzsikai Egyesület", amely a későbbiek során zenekonzervatóriummá fejlődött („Muzsikai Conservatorium"). Az Egyesület egyik legfőbb célja az volt, hogy a színház számára énekeseket és hangszerjátékosokat képezzen. Kolozsváron töltött éveiben maga Déryné is foglalkozott az általa kiválasztott fiatal énekes jelöltek tanításával. A XIX. század első évtizedeiben élénk zenei gyakorlat színhelyei voltak a kolozsvári főnemesi paloták. Ezekben gyakran tartottak igényes házi zenés összejöveteleket azoknak az Ausztriából, Cseh- és Morvaországból származó muzsikusoknak a közreműködésével, akiket zeneoktatóknak alkalmaztak főúri gyerekek nevelésére, s akik zongoristaként, kamarazenészként, karmesterként és komponistaként is szerephez jutottak. A kormányzó házában például, 1810 táján, Polz Antal volt a zongoramester, Wesselényi Farkaséknál Philipp Caudella, Kemény Sámueléknél F. Pöschl, Bethlen Farkaséknál Heinisch József. 1819-ben került Kolozsvárra Ruzitska György, miután csaknem egy évtizeden át báró Bánffy János szilágynagyfalusi kastélyában nevelősködött és önszorgalomból tovább képezte magát. 1835-ben őt választották meg az „új hangászati társaság" igazgató-karnagyának, 1836 őszén pedig a zenekonzervatórium igazgatójának nevezték ki. Tulajdonképpen haláláig (1869-ig) ő volt a város zenei életének fő irányítója. Legány Dezső: A magyar zene krónikája. Zenei művelődésünk ezer éve dokumentumokban. Bp. 1962. 182. old. 19