Honvédségi Szemle 1994/2
1994 / 11. szám - HADTÖRTÉNELEM - Dr. Pataky Iván: Magyarország bombázása a második világháborúban
képezték magyar városainkat, vasútvonalainkat, gyárainkat. Az ekkor még rendszerben levő „Héja” típusú vadászgépeink nem voltak képesek megakadályozni ebben. Légvédelmi tüzérségünk pedig egyegy gép berepülésekor nem rendelt el légiriadót és nem nyitott tüzet, mert nagyobb kárt okozott volna, mintha nem csinál semmit. Magyarország elsősorban mint tranzitország jött számításba. Ahogy a szövetséges vezérkarok egyik 1943. november 21-i jelentése megállapította, „Budapest a legfontosabb vasúti csomópont a német határtól keletre. A Romániába irányuló német utánpótlási vonal Budapesten megy keresztül”. A magyarországi vasutak voltak a Kárpátoktól délre eső területen egyrészt a legjobban kiépítettek, legzavartalanabbul működők, másrészt megkerülni sem lehetett azokat, mert hazánktól délre, Horvátországban és a megszállt szerb területeken jelentős volt a partizánveszély, így tehát hazánkon gördült keresztül a szovjet front déli szakaszára, illetve a Balkánra irányuló német katonai szállítmányok túlnyomó többsége, illetve nyugati irányba a román kőolaj (a németországi finomítókba). Románia volt Hitler legfontosabb gazdasági - és tegyük hozzá: katonai - szövetségese. A romániai kőolajtermelés nélkül, amely már 1938-ban meghaladta a 6 millió tonnát, egyszerűen nem lett volna képes a német katonai gépezet működni. A Birodalomba irányuló kőolajszállítások fő útvonalai pedig a Duna (hajózás) és a magyarországi vasutak voltak. És mint ilyenek, létfontosságúak a németek számára, ezért - magától értetődően - elsőrendű célpontjai voltak a szövetséges légierőknek. Az előbbi tényt egyébként a lisszaboni magyar nagykövetség is felmérte (felderítette?). 1944. január 12-én jelentették, hogy: „ Számolnunk kell ebben az esztendőben erős bombatámadásokkal. Cikkekben és beszélgetésekben mindinkább kikristályosodik az az elgondolás, hogy elsősorban néhány fontos vasúti fővonalat kell tönkretenni. Ezek rajtunk futnak át.” Nagyon pontos megállapítás és fontos jelentés. És még azt sem lehet mondani, hogy a magyar katonai felső vezetés nem hasznosította a beérkező felderítő és diplomáciai jelentéseket. Hadvezetésünk, amennyire az ország lehetőségei engedték és a németek szállították a szükséges légvédelmi eszközöket, igyekezett a leghatékonyabb légvédelmet kiépíteni a főváros és néhány iparilag fontos város - Szolnok, Miskolc (Diósgyőr), Kassa, Kolozsvár, Ózd, Székesfehérvár, Balatonfűzfő, Pét, Győr, Veszprém-körül, illetve Lispe (Bázakerettye, Lovászi) térségében. Ennek eredményeként 1943 decemberében az ország honi légvédelmi rendszerében 156 darab olyan légvédelmi löveg volt rendszerben, amely képes volt tüzével akadályozni az 5-7 ezer méteres magasságban repülő amerikai bombázó kötelékeket. Továbbá 280 darab légvédelmi gépágyú (az említett városokon kívül még Ungváron, Szegeden és Pécsen voltak tüzelőállásban), amelyek a nagy magasságokban repülő gépek ellen hatástalanok voltak. A német megszállást követően a löveganyag kismértékben nőtt és néhány német légvédelmi egység is Magyarországra került. Mindez nem változtatott azon a tényen, hogy Magyarország légvédelme - sem tüzérség, sem vadászrepülők vonatkozásában - nem volt arányban a támadó kötelékek nagyságával. A német „értékelést” jól jelzi, hogy a számukra létfontosságú Ploesti-Bukarest légvédelmi körzet védelmére 1943 végére mintegy ezer löveget (zömmel németet) vontak össze. Ezt a mennyiséget 1944-ben még meg is növelték. Az eredmény nem is maradt el. Ezt igazolja az 1943. augusztus 1-jei Ploesti elleni bombatámadás. A líbiai repülőterekről felszálló 194 „Liberátor”ból csak 111 tért vissza (88 a kiindulási pontjára és 23 gép különböző brit támaszpontokra). Ezek közül is 55 gép sérült volt, fedélzetükön 130 sebesülttel. A magyar légvédelmi rendszerhez tartozott még egy viszonylag jól működő és