Honvédségi Szemle 1994/2

1994 / 11. szám - HADTÖRTÉNELEM - Dr. Pataky Iván: Magyarország bombázása a második világháborúban

képezték magyar városainkat, vasútvona­lainkat, gyárainkat. Az ekkor még rend­szerben levő „Héja” típusú vadászgépeink nem voltak képesek megakadályozni eb­ben. Légvédelmi tüzérségünk pedig egy­­egy gép berepülésekor nem rendelt el légiriadót és nem nyitott tüzet, mert na­gyobb kárt okozott volna, mintha nem csinál semmit. Magyarország elsősorban mint tranzit­ország jött számításba. Ahogy a szövet­séges vezérkarok egyik 1943. november 21-i jelentése megállapította, „Budapest a legfontosabb vasúti csomópont a német határtól keletre. A Romániába irányuló német utánpótlási vonal Budapesten megy keresztül”.­ A magyarországi vasutak vol­tak a Kárpátoktól délre eső területen egyrészt a legjobban kiépítettek, legzavar­­talanabbul működők, másrészt megkerülni sem lehetett azokat, mert hazánktól délre, Horvátországban és a megszállt szerb területeken jelentős volt a partizánveszély, így tehát hazánkon gördült keresztül a szovjet front déli szakaszára, illetve a Bal­kánra irányuló német katonai szállítmá­nyok túlnyomó többsége, illetve nyugati irányba a román kőolaj (a németországi fi­nomítókba). Románia volt Hitler legfon­tosabb gazdasági - és tegyük hozzá: kato­nai - szövetségese. A romániai kőolajter­melés nélkül, amely már 1938-ban megha­ladta a 6 millió tonnát­, egyszerűen nem lett volna képes a német katonai gépezet működni. A Birodalomba irányuló kőolaj­szállítások fő útvonalai pedig­ a Duna (ha­józás) és a magyarországi vasutak voltak. És mint ilyenek, létfontosságúak a néme­tek számára, ezért - magától értetődően - elsőrendű célpontjai voltak a szövetséges légierőknek. Az előbbi tényt egyébként a lisszaboni magyar nagykövetség is felmérte (felderí­tette?). 1944. január 12-én jelentették, hogy: „ Számolnunk kell ebben az esz­tendőben erős bombatámadásokkal. Cik­kekben és beszélgetésekben mindinkább kikristályosodik az az elgondolás, hogy el­sősorban néhány fontos vasúti fővonalat kell tönkretenni. Ezek rajtunk futnak át.”­ Nagyon pontos megállapítás és fontos je­lentés. És még azt sem lehet mondani, hogy a magyar katonai felső vezetés nem hasznosította a beérkező felderítő és dip­lomáciai jelentéseket. H­advezetésünk, amennyire az ország lehetőségei engedték és a németek szállították a szükséges légvédel­mi eszközöket, igyekezett a leghatéko­nyabb légvédelmet kiépíteni a főváros és néhány iparilag fontos város - Szolnok, Miskolc (Diósgyőr), Kassa, Kolozsvár, Ózd, Székesfehérvár, Balatonfűzfő, Pét, Győr, Veszprém-körül, illetve Lispe (Bázakerettye, Lovászi) térségében. Ennek eredményeként 1943 decemberében az or­szág honi légvédelmi rendszerében 156 darab olyan légvédelmi löveg volt rend­szerben, amely képes volt tüzével aka­dályozni az 5-7 ezer méteres magasság­ban repülő amerikai bombázó kötelékeket. Továbbá 280 darab légvédelmi gépágyú (az említett városokon kívül még Ung­­váron, Szegeden és Pécsen voltak tüzelő­állásban), amelyek a nagy magasságokban repülő gépek ellen hatástalanok voltak. A német megszállást követően a löveg­­anyag kismértékben nőtt és néhány német légvédelmi egység is Magyarországra ke­rült. Mindez nem változtatott azon a tényen, hogy Magyarország légvédelme - sem tüzérség, sem vadászrepülők vonatko­zásában - nem volt arányban a támadó kötelékek nagyságával. A német „értékelést” jól jelzi, hogy a számukra létfontosságú Ploesti-Bukarest légvédelmi körzet védelmére 1943 végére mintegy ezer löveget (zömmel németet) vontak össze. Ezt a mennyiséget 1944-ben még meg is növelték. Az eredmény nem is maradt el. Ezt igazolja az 1943. augusztus 1-jei Ploesti elleni bombatámadás. A líbiai repülőterekről felszálló 194 „Liberátor”­­ból csak 111 tért vissza (88 a kiindulási pontjára és 23 gép különböző brit támasz­pontokra). Ezek közül is 55 gép sérült volt, fedélzetükön 130 sebesülttel. A magyar légvédelmi rendszerhez tarto­zott még egy viszonylag jól működő és

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék