Honvédségi Szemle 2011

2011 / 5. szám - MÚLTUNK - Pálosfalvi Tamás: A nándorfehérvári csata

Honvédségi Szemle reguláris egységeket, hiszen felszerelésük többnyire jellemzően paraszti fegyverekből állt, gyalogosan érkeztek, és katonai tapaszta­latokkal sem rendelkeztek. A korábbi években mindennapossá vált török betörések miatti elkeseredésük és vallásos buzgóságuk mind­azonáltal megsokszorozta elszántságukat. A 60-70 ezer főt számláló török sereg jú­lius 3-án ért Nándorfehérvár alá. Maga a vár a Duna és a Száva összefolyásánál, a két fo­lyó által képzett földnyelven épült. A földnyelv csúcsán állt a tulajdonképpeni vár, amely két részre, alsó és felső várra tagolódott. Ezt fal választotta el a dél felé terjeszkedő, ugyan­csak falakkal megerősített várostól, amelyből csupán egyetlen kapun keresztül lehetett be­jutni a fellegvárba. A várat sajátos fekvésénél fogva csak dél felől lehetett ostrom alá venni, a két nagy folyón viszont egy erős flottával könnyűszerrel meg lehetett akadályozni, hogy Magyarország felől erősítést juttassanak az ostromlott erősségbe. Erre egyébként is csak a két folyó összefolyásánál álló vízi vár felől volt lehetőség, ahol a naszádosok hadikikötője állt. A törökök ennek megfelelően dél felől teljesen lezárták a földnyelvet, de csak a Duna és a Száva jobb partját szállták meg, ami a másik oldalon lehetővé tette a keresztesek felvonulá­sát. A Dunát, amelyen Hunyadi segítséget vi­hetett volna a vár védőinek, egy hozzávetőleg kétszáz hajóból álló török flotta zárta le Zimony fölött. A hajókat láncokkal fűzték egymáshoz, amelyek mintegy hajóhidat alkotva látszólag áttörhetetlen gátat képeztek. Az egész ost­rom kimenetele szempontjából döntő kérdés volt, vajon sikerül-e Hunyadinak valamiképpen áttörnie a hajózárat. Ha nem, a védők sorsa megpecsételődött. A török ágyúkat karókkal erődített tüze­lőállásokban helyezték el, és megkezdték a vár lövetését. Huszonhét ostromágyú, több mozsár, számos kisebb ágyú és más hadigép rontotta a falakat szünet nélkül. A védők viszonozták a tüzet, és gyakori ki­törésekkel igyekeztek megzavarni az ostrom­lókat. A védekezést nehezítette, hogy hama­rosan kiapadtak az élelmiszerkészletek, és járvány tizedelte a védőket. Bár az ostrom­­lottak szakadatlanul próbálták betömni az ágyúgolyók szakította réseket, július 14-re a török ostromgépek súlyos károkat okoztak a várfalakban és a tornyokban. Hunyadi beavat­kozása elkerülhetetlenné vált, ehhez azonban valamiképpen át kellett törni a folyami zárat. Elkövetkezett a csata első döntő momentuma. Hunyadi már korábban összegyűjtötte a Du­nán kereskedésre használt mindenféle méretű dereglyéket, és ácsaival hevenyészett hadiha­jókká alakíttatta őket. Orrukat megerősíttette, majd megrakta őket jól felszerelt katonákkal. Emellett titokban értesítette a védőket, hogy adott pillanatban a saját dereglyéikkel támad­ják hátba a török hajóhadat. Július 14-én aztán Hunyadi ráúsztatta de­reglyéit a török hajóláncra, miközben lovasa­ival mindkét partot biztosította az esetleges török beavatkozás ellen. Ezzel egy időben a Nándorfehérváron előkészített hajók is megtá­madták a törököket, és több óráig tartó véres küzdelemben sikerült őket, láncaikat elszakít­va, szétszórni. A török hajózár felbomlásának harcászati jelentősége abban állt, hogy a víz felől megnyílt az út az utánpótlás számára. Hunyadi legjobb erőit haladéktalanul bejut­tatta az ostromlott várba, és ezzel nemcsak a védők lankadó harci kedvét élesztette újjá. Si­keres akciója nyomán több mint tízezer jól fel­szerelt harcos várta a törökök döntő rohamát. A keresztesek maradékát Hunyadi a Száva bal partján állította fel, amelyet a szultán őrizetle­nül hagyott. Mehmed szultán, akit nemcsak az idő szo­rított, hanem a járvány és az élelemhiány is, to­vább lövette a várat, amely a folyamatos hely­reállítás ellenére egy héten belül gyakorlatilag rommá vált. A szultán július 20-án vetett véget az ágyúzásnak, ami annak volt a jele, hogy rö­videsen megindul az általános támadás. Erre Hunyadi újabb kereszteseket hozatott a várba a védelem erősítésére. Július 21 -én este a tüzérség fedezete alatt támadásra indultak a szultáni elit csapatok, a janicsárok, akiknek a harc eddigi szakasza­iban nem volt dolguk. A sáncárkokat földdel és rőzsével töltötték fel, és a megrongált falak résein hamarosan betörtek a városba. A vé­dők hősies ellenállása dacára a törökök egyre jelentősebb fölénybe kerültek, ezért Hunyadi a fellegvárban készenlétbe helyezett páncé­los lovasai élén ellencsapást hajtott végre, és kiszorította őket a városból. A janicsárok azonban másodszor is támadásra indultak, s csak öldöklő kézitusa után, súlyos vesztesé­gek árán sikerült őket ismét visszaszorítani. A harmadik rohamra éjfél táján került sor, és ekkor a törökök egészen a fellegvár kapu­jáig szorították a védőket. A helyzet kritikussá vált, de időközben a folyó felől újabb keresz­tesek érkeztek a várba. A legenda szerint ekkor történt, hogy egy törököt, aki éppen a próféta zászlaját akarta kitűzni a kaputorony­ra, Dugovics Titusz hősiesen magával rántott a mélybe. Végül a mindenünnen rájuk zúduló tűzeső és a védők elkeseredett ellenállása harmadszor is meghátrálásra kényszerítette a törököket, és hajnalra ismét a keresztények kezére került a város. A véres küzdelemben a szultáni gyalogság nagy része megsemmisült ugyan, de a lovasság (a szpáhik) még gyakor­latilag érintetlenül állt. A védők súlyos veszteségei mellett ez volt az oka, hogy Hunyadi nem üldözte az ágyúik mögött menedéket kereső janicsárokat. Hu­nyadi attól tartott, hogy a szultán újabb roha­mot rendel, de egészen más történt. Másnap reggel a Száva bal partján táborozó keresz­tesek kisebb csoportjai, akik az előző napon nem harcoltak, átkeltek a folyón, és harcba keveredtek a törökökkel. Nemsokára újabb csapatok követték őket, majd a városban lévő keresztesek is támadásba lendültek, és együttes erővel elfoglalták az anatóliai had­test táborát. Ekkor a szultán a pihent ruméliai hadtest élén indult a keresztesek ellen, akiket Hunyadi bravúros helyzetfelismerése mentett meg a súlyos vereségtől. Mehmed ugyanis őrizetlenül hagyta ágyúit, amelyeket a lovasai élén a várból kitörő Hunyadi elfoglalt és a törö­kök ellen fordított. Ez volt a csata másik döntő pillanata. Bár a törökök háromszor is megpró­bálták visszaszerezni ágyúikat, a keresztények sikerrel védték meg őket a támadók által épí­tett állásokban. Ezzel a csata eldőlt, mert gyalogság és ágyúk nélkül a szultán többé nem gondolha­tott az ostrom folytatására. Mehmed parancsot adott a visszavonulásra, és a július 23-ról 24-re virradó éjszaka a török sereg elhagyta az ost­rom helyszínét. Hunyadi arra akarta felhasznál­ni a kedvező pillanatot, hogy egy nagyszabású támadó hadjárattal végleg kiszorítsák az osz­mánokat Európából. Felhívása azonban ezúttal sem találkozott a vezető európai hatalmak tá­mogatásával. V. László király ugyan végül meg­indult dél felé zsoldosok és német keresztesek élén, de különösebb elszántság nélkül. Ráadá­sul a dühöngő járvány és a növekvő társadalmi elégedetlenség miatt Hunyadi és Kapisztrán kénytelen volt haladéktalanul szélnek ereszteni a Nándorfehérvár alatt táborozó kereszteseket. Mire a király a várba érkezett, Hunyadi már nem volt az élők sorában: augusztus 11-én maga is áldozatul esett a pestisnek. Halálával a török elleni aktív fellépés gondolata hosszú időre le­került a napirendről. Ha összehasonlítjuk Nándorfehérvár 1456. évi ostromát a vár majdani elestét eredmé­­ y2 2011/5 Múltunk

Next