Honvédségi Szemle 2011
2011 / 5. szám - MÚLTUNK - Pálosfalvi Tamás: A nándorfehérvári csata
Honvédségi Szemle reguláris egységeket, hiszen felszerelésük többnyire jellemzően paraszti fegyverekből állt, gyalogosan érkeztek, és katonai tapasztalatokkal sem rendelkeztek. A korábbi években mindennapossá vált török betörések miatti elkeseredésük és vallásos buzgóságuk mindazonáltal megsokszorozta elszántságukat. A 60-70 ezer főt számláló török sereg július 3-án ért Nándorfehérvár alá. Maga a vár a Duna és a Száva összefolyásánál, a két folyó által képzett földnyelven épült. A földnyelv csúcsán állt a tulajdonképpeni vár, amely két részre, alsó és felső várra tagolódott. Ezt fal választotta el a dél felé terjeszkedő, ugyancsak falakkal megerősített várostól, amelyből csupán egyetlen kapun keresztül lehetett bejutni a fellegvárba. A várat sajátos fekvésénél fogva csak dél felől lehetett ostrom alá venni, a két nagy folyón viszont egy erős flottával könnyűszerrel meg lehetett akadályozni, hogy Magyarország felől erősítést juttassanak az ostromlott erősségbe. Erre egyébként is csak a két folyó összefolyásánál álló vízi vár felől volt lehetőség, ahol a naszádosok hadikikötője állt. A törökök ennek megfelelően dél felől teljesen lezárták a földnyelvet, de csak a Duna és a Száva jobb partját szállták meg, ami a másik oldalon lehetővé tette a keresztesek felvonulását. A Dunát, amelyen Hunyadi segítséget vihetett volna a vár védőinek, egy hozzávetőleg kétszáz hajóból álló török flotta zárta le Zimony fölött. A hajókat láncokkal fűzték egymáshoz, amelyek mintegy hajóhidat alkotva látszólag áttörhetetlen gátat képeztek. Az egész ostrom kimenetele szempontjából döntő kérdés volt, vajon sikerül-e Hunyadinak valamiképpen áttörnie a hajózárat. Ha nem, a védők sorsa megpecsételődött. A török ágyúkat karókkal erődített tüzelőállásokban helyezték el, és megkezdték a vár lövetését. Huszonhét ostromágyú, több mozsár, számos kisebb ágyú és más hadigép rontotta a falakat szünet nélkül. A védők viszonozták a tüzet, és gyakori kitörésekkel igyekeztek megzavarni az ostromlókat. A védekezést nehezítette, hogy hamarosan kiapadtak az élelmiszerkészletek, és járvány tizedelte a védőket. Bár az ostromlottak szakadatlanul próbálták betömni az ágyúgolyók szakította réseket, július 14-re a török ostromgépek súlyos károkat okoztak a várfalakban és a tornyokban. Hunyadi beavatkozása elkerülhetetlenné vált, ehhez azonban valamiképpen át kellett törni a folyami zárat. Elkövetkezett a csata első döntő momentuma. Hunyadi már korábban összegyűjtötte a Dunán kereskedésre használt mindenféle méretű dereglyéket, és ácsaival hevenyészett hadihajókká alakíttatta őket. Orrukat megerősíttette, majd megrakta őket jól felszerelt katonákkal. Emellett titokban értesítette a védőket, hogy adott pillanatban a saját dereglyéikkel támadják hátba a török hajóhadat. Július 14-én aztán Hunyadi ráúsztatta dereglyéit a török hajóláncra, miközben lovasaival mindkét partot biztosította az esetleges török beavatkozás ellen. Ezzel egy időben a Nándorfehérváron előkészített hajók is megtámadták a törököket, és több óráig tartó véres küzdelemben sikerült őket, láncaikat elszakítva, szétszórni. A török hajózár felbomlásának harcászati jelentősége abban állt, hogy a víz felől megnyílt az út az utánpótlás számára. Hunyadi legjobb erőit haladéktalanul bejuttatta az ostromlott várba, és ezzel nemcsak a védők lankadó harci kedvét élesztette újjá. Sikeres akciója nyomán több mint tízezer jól felszerelt harcos várta a törökök döntő rohamát. A keresztesek maradékát Hunyadi a Száva bal partján állította fel, amelyet a szultán őrizetlenül hagyott. Mehmed szultán, akit nemcsak az idő szorított, hanem a járvány és az élelemhiány is, tovább lövette a várat, amely a folyamatos helyreállítás ellenére egy héten belül gyakorlatilag rommá vált. A szultán július 20-án vetett véget az ágyúzásnak, ami annak volt a jele, hogy rövidesen megindul az általános támadás. Erre Hunyadi újabb kereszteseket hozatott a várba a védelem erősítésére. Július 21 -én este a tüzérség fedezete alatt támadásra indultak a szultáni elit csapatok, a janicsárok, akiknek a harc eddigi szakaszaiban nem volt dolguk. A sáncárkokat földdel és rőzsével töltötték fel, és a megrongált falak résein hamarosan betörtek a városba. A védők hősies ellenállása dacára a törökök egyre jelentősebb fölénybe kerültek, ezért Hunyadi a fellegvárban készenlétbe helyezett páncélos lovasai élén ellencsapást hajtott végre, és kiszorította őket a városból. A janicsárok azonban másodszor is támadásra indultak, s csak öldöklő kézitusa után, súlyos veszteségek árán sikerült őket ismét visszaszorítani. A harmadik rohamra éjfél táján került sor, és ekkor a törökök egészen a fellegvár kapujáig szorították a védőket. A helyzet kritikussá vált, de időközben a folyó felől újabb keresztesek érkeztek a várba. A legenda szerint ekkor történt, hogy egy törököt, aki éppen a próféta zászlaját akarta kitűzni a kaputoronyra, Dugovics Titusz hősiesen magával rántott a mélybe. Végül a mindenünnen rájuk zúduló tűzeső és a védők elkeseredett ellenállása harmadszor is meghátrálásra kényszerítette a törököket, és hajnalra ismét a keresztények kezére került a város. A véres küzdelemben a szultáni gyalogság nagy része megsemmisült ugyan, de a lovasság (a szpáhik) még gyakorlatilag érintetlenül állt. A védők súlyos veszteségei mellett ez volt az oka, hogy Hunyadi nem üldözte az ágyúik mögött menedéket kereső janicsárokat. Hunyadi attól tartott, hogy a szultán újabb rohamot rendel, de egészen más történt. Másnap reggel a Száva bal partján táborozó keresztesek kisebb csoportjai, akik az előző napon nem harcoltak, átkeltek a folyón, és harcba keveredtek a törökökkel. Nemsokára újabb csapatok követték őket, majd a városban lévő keresztesek is támadásba lendültek, és együttes erővel elfoglalták az anatóliai hadtest táborát. Ekkor a szultán a pihent ruméliai hadtest élén indult a keresztesek ellen, akiket Hunyadi bravúros helyzetfelismerése mentett meg a súlyos vereségtől. Mehmed ugyanis őrizetlenül hagyta ágyúit, amelyeket a lovasai élén a várból kitörő Hunyadi elfoglalt és a törökök ellen fordított. Ez volt a csata másik döntő pillanata. Bár a törökök háromszor is megpróbálták visszaszerezni ágyúikat, a keresztények sikerrel védték meg őket a támadók által épített állásokban. Ezzel a csata eldőlt, mert gyalogság és ágyúk nélkül a szultán többé nem gondolhatott az ostrom folytatására. Mehmed parancsot adott a visszavonulásra, és a július 23-ról 24-re virradó éjszaka a török sereg elhagyta az ostrom helyszínét. Hunyadi arra akarta felhasználni a kedvező pillanatot, hogy egy nagyszabású támadó hadjárattal végleg kiszorítsák az oszmánokat Európából. Felhívása azonban ezúttal sem találkozott a vezető európai hatalmak támogatásával. V. László király ugyan végül megindult dél felé zsoldosok és német keresztesek élén, de különösebb elszántság nélkül. Ráadásul a dühöngő járvány és a növekvő társadalmi elégedetlenség miatt Hunyadi és Kapisztrán kénytelen volt haladéktalanul szélnek ereszteni a Nándorfehérvár alatt táborozó kereszteseket. Mire a király a várba érkezett, Hunyadi már nem volt az élők sorában: augusztus 11-én maga is áldozatul esett a pestisnek. Halálával a török elleni aktív fellépés gondolata hosszú időre lekerült a napirendről. Ha összehasonlítjuk Nándorfehérvár 1456. évi ostromát a vár majdani elestét eredmé y2 2011/5 Múltunk