Honvédségi Szemle 2011

2011 / 5. szám - MÚLTUNK - Pálosfalvi Tamás: A nándorfehérvári csata

Múltunk Pálosfalvi Tamás: A NÁNDORFEHÉRVÁRI CSATA* Évfordulónaptár: 555 éve történt A rigómezei csatavesztés után Hunyadi politi­kai defenzívába került, amely lehetetlenné tet­te, hogy újabb nagyszabású hadjáratot szer­vezzen az oszmánok ellen. Bár szeretett volna bosszút állni a despotától elszenvedett sére­lemért, a magyar bárók nyomására kénytelen volt kiegyezni Brankoviccsal, sőt még az osz­mánokkal is fegyverszünetet kötött 1451-ben. 1452 végén V. László magyar király kiszabadult nagybátyja, III. Frigyes német-római császár őrizetéből, és a következő évben megkezdte tényleges uralkodását országaiban. Hunyadi lemondott a kormányzóságról, de korlátlan hatalmát sikerült megőriznie: V. László főka­pitánnyá és a királyi jövedelmek kezelőjévé nevezte ki, vagyis továbbra is ő rendelkezett Magyarország anyagi forrásaival. A helyzet 1453-ban változott meg, amikor II. Murád fia és utóda, II. Mehmed csaknem két­havi ostrom után elfoglalta Konstantinápolyt. Mehmed ezzel kiérdemelte a Hódító mellékne­vet. Jóllehet az esemény nem volt váratlan, a keresztény világban megdöbbenést és rémü­letet keltett. A pápa már 1453 szeptemberében keresztes hadjáratot hirdetett, Hunyadi pedig egy minden korábbinál nagyobb oszmánelle­nes hadjárat tervét dolgozta ki. 1454-ben és 1455-ben II. Mehmed Szerbia ellen vonult, ami­re Hunyadi egy Krusevác felégetésével végző­dő villámhadjárattal válaszolt. A tervezett nagy hadjáratból semmi nem lett, sőt Hunyadi 1455 júniusában bizalmi emberét, Vízaknai Miklóst akarta a szultánhoz küldeni, hogy újabb fegy­verszünettel biztosítsa Magyarország helyze­tét. Mindhiába. Az önbizalmában megerősö­dött II. Mehmed 1456 elejére elhatározta, hogy ismét megpróbálkozik a tizenhat évvel koráb­ban sikertelenül ostromolt Nándorfehérvár el­foglalásával. Mehmed szultán, Konstantinápoly rettegett elfoglalója 1456 májusában indult el csapa­taival a Magyarországot védő végvári vonal legerősebb láncszeme, Nándorfehérvár ellen. Hadjárata nem érte váratlanul a magyar kor­mányzatot, mivel Raguzából szokás szerint már az előző esztendő végén hírek érkeztek a készülő török támadásról. Ennek ellenére a február végén a király részvételével megnyíló budai országgyűlés előbb augusztus elsejére rendelte a csapatok gyülekezését, s csak a vészterhes hírek hatására határozott a moz­gósítás felgyorsításáról. Az igazsághoz tarto­zik ugyanakkor, hogy 1440 óta szinte minden esztendőben hírek érkeztek a törökök általá­nos támadásáról, de az információk gyakran bizonyultak megalapozatlannak. Márpedig az általános mozgósítás, különösen nyáron, gya­korlatilag megbénította az ország gazdasági életét, és súlyos károkat okozott mindazoknak, akik kénytelenek voltak huzamosabb ideig tá­vol lenni birtokaiktól. Tényleges előkészületeket egyelőre csak az 1453 óta hivatalban lévő főkapitány, Hunyadi tett. Nándorfehérvár őrségét magyar, cseh és lengyel zsoldosokkal, összesen mintegy ötezer fővel egészítette ki, s a városoktól a kor szoká­sának megfelelően lőfegyvereket (és kezelő­ket), hadianyagot és szállítóeszközöket (szeke­reket, hajókat) szerzett be. Az ostromra készülő vár élén maga Szilágyi Mihály, Hunyadi sógora állt. A királyi jövedelmekkel rendelkező főkapi­tány egy kb. 10 000 lovasból álló sereget szerelt fel, elsősorban az uralma alatt álló országrész nemességéből, de zsoldosokat is fogadott. László király viszont, akinek Ausztriában ellen­tétei támadtak rokonával, III. Frigyes német-ró­mai császárral, a készülődés tetőpontján, júni­us elején elhagyta az országot. Abban, hogy a többi bandérium állítására kötelezett báró sem sietett eleget tenni feladatának, a Hunya­dival szembeni féltékenység mellett, a korábbi törökellenes hadjáratok súlyos véráldozatai is szerepet játszhattak. Az egyetlen személyesen megjelent báró Kórógyi János macsói bán volt, s ugyancsak elküldte csapatait Hunyadi egyko­ri hű szövetségese, Újlaki Miklós is. Nem tétlenkedett viszont a kitűnő ferences szónok, a később szentté avatott Kapisztrán János, aki németországi és csehországi to­borzás után most Magyarország leginkább fenyegetett déli területeinek népét igyekezett lelkesítő beszédekkel harcra buzdítani. Fel­hívására és a kilátásba helyezett bűnbocsá­nat hatására ezrével mozdultak meg a déli megyék parasztjai, kézművesei, mezővárosi polgárai. Ugyancsak nagy számban érkeztek keresztesek Európa több országából, főleg Németországból. A keresztesek lelkesedésé­nek növelésére és újabb harcosok toborzá­sára a pápa elrendelte, hogy minden délben húzzák meg a harangokat. Ez a pápai rendelet tekinthető az Európa-szerte megszokott déli harangszó eredetének. E csoportok katonai értéke természetesen meg sem közelítette a 2011/5­41 A NÁNDORFEHÉRVÁRI GYŐZELMET MEGÖRÖKÍTŐ TÖRÖK MINIATÚRA A Topkapi Szeráj Múzeum egyik krónikájából Honvédségi Szemle

Next