Honvédségi Szemle 2019
2019 / 3. szám
152 Fórum HSz 2019/3. „Tudósképzés” - ez volt a (munka)címe és tárgya annak a dokumentumnak, amely törvényileg először az MN történetében - útjára indította a hadseregen belül a tudományos fokozatok („a hadtudományok kandidátusa, illetve doktora”) megszerzésének lehetőségét. 1961-et írtunk akkor. A vezérkarfőnök (Ugrai Ferenc altábornagy) személyes vezetésével 12 főt választottak ki, akiket a korabeli legfelsőbb katonai vezetés alkalmasnak tartott a feladatra (kandidátusi disszertáció benyújtására), természetesen munka mellett. Ezt akkor az intellektuális kapacitás csúcsának élték meg sokan, de a tény mégis az volt, hogy a kiválasztott 12 főből kilencen eljutottak „a hadtudományok kandidátusa” tudományos fokozat megszerzéséig (automatizmus tehát nem működött).5 Ugyanebben az időben a fentiekkel szinte párhuzamosan elkészült egy ötéves „beiskolázási terv a moszkvai Vezérkari Akadémiára”, amely évi 12 főt (összesen tehát 60 főt) érintett. Ennek már erős volt az akusztikája. Minden érintett (sőt a névsorból kimaradtak) számára világos volt, hogy kik kaptak előzetes bizalmat a politikai vezetéstől arra, hogy később bekerülhessenek a katonai elitbe, vagy ahogy akkoriban mondták: a magasabb parancsnokok közösségébe. Ezt a válogatást egy másik miniszterhelyettes (Kaszás Ferenc vezérőrnagy, személyügyi csoportfőnök) irányította személyesen. A káderképzés (ami tartalmilag és fogalmilag is több volt, mint a tisztképzés) „kihangosításra” került, és tegyük hozzá gyorsan, hogy az időszak ehhez minden szempontból motivált, sőt jól motivált volt. Ezek az intézkedések (tervek) - ismerjük el - fazont adtak az akkor formálódó hadseregnek és olyan karriereket indítottak el, amelyek tulajdonképpen napjainkig tartanak. Logikailag itt lehetett volna helyet találni még egy témának: egyfajta (legalább mennyiségi) elszámolást felmutatni a szovjet katonai akadémiákon tanulókról, lehetőleg fegyvernemi bontásban. Kiderülhetett volna, hogy milyen óriási jelentősége volt a szakmai nívó megteremtésében a Magyar Néphadsereg létezésének teljes időszakában az ott végzetteknek. Még ma is találunk a jelenlegi vezetők között olyanokat, akik főhadnagy, illetve százados korukban (még a 80-as évek második felében) valamelyik szovjet katonai akadémián tanultak. Egyes speciális területeken (pl. az aleppói misszióban) döntő mértékben befolyásolták az eredményességet. Ott mindösszesen húsz olyan szaktiszt dolgozott éveken át, akik szovjet katonai akadémián szereztek diplomát. A szakmai felkészültségen és társalgási szintű nyelvtudáson kívül hozták magukkal az idegenben — nemzetközi közegben - való eligazodás képességét, amely meghatározó módon segítette a rájuk nehezedő speciális - elsősorban intellektuális — terhelés elviselését. Ez a fejezet alkalmas lehetett volna arra is, hogy szóba hozzuk a saját nevelésű katonai vezetők közösségének fokozatos és nagyon tudatos kialakítására vonatkozó törekvést, számos akkoriban a tiszti állomány által is nagyon elismert név felsorolásával. Ez a minden szempontból kvalitásos kötet - éppen a 170 évet átívelő tartalma miatt -jó alkalmat kínált volna egy napjainkig aktuális téma átfogó elemzésére, ez pedig a kontinuitás. Közhely ma már, hogy a fegyveres erő a mindenkori állami politika végrehajtója, eszköze. A szóban forgó 170 év alatt számos (politikai) rendszerváltás következett be, és az 4 Borbás Máté vezérőrnagy, Lóránt Imre vezérőrnagy, Reményi Gyula ezredes, Stadler János ezredes, Halász András mk. alezredes, Csányi Lajos mk. őrnagy, Fábián Gyula őrnagy, Kolozsvári Sándor őrnagy, Farkas Róbert alezredes, Nagy Gábor ezredes, Oszetzky Tamás ezredes, Nyári György mk. alezredes. Jegyezzük meg, mert így leszünk méltóak saját múltunkhoz: az első Lóránt Imre vezérőrnagy volt (1963. június 24.), aki az MN történetében ezt a tudományos fokozatot nyilvános védés útján megszerezte (magam is jelen voltam az eseményeken). A témával kapcsolatos részleteket M. Szabó Miklós: A Zrínyi Miklós Katonai Akadémia története 1961-1969 című kötete közli. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2008, 296.