A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei 25. VII. évfolyam (1975)

TANULMÁNYOK - Joze Pogacnik: Francé Preseren és Petőfi Sándor

Joze Pogacnik FRANCÉ PRESEREN ÉS PETŐFI SÁNDOR (Ellentétes és analógiás párhuzamok tipológiai elemzése) A címben szereplő téma feldolgozása sok elvi és módszertani ve­széllyel jár. Két vers tipológiai elemzéséről van szó, s ezáltal két olyan szerzőről, akik között sohasem volt semmilyen eszmei-esztétikai kapcso­lat. Mindazonáltal igen kifejezett a genetikai, ízlésbeli és gondolati ro­konságuk, amelynek a közös forrásokban és hasonló ontológiai helyze­tekben lelhetjük meg a magyarázatát. Ha elméletileg tekintünk a kér­désre, vizsgálódásunk tárgyát az eszmék története és két teljesen külön­böző nyelvű, kultúrájú és irodalmú közösségben való megvalóulása fogja képezni. Ez az elemzés tehát a modern összehasonlító irodalomtudomány­nak a határozott irányvonalát követi, amelynek alapjait Paul van Tieghemt már 1931-ben lefektette. Az eszme fogalma ily módon itt szé­lesebb értelemben használatos, ami azt jelenti, hogy filozófiai szigorúság, azaz valamely tudománytól való függőség nélkül; az „eszme" szó ismere­tet, megismerést jelöl, elvont gondolatot, vagy az érzékenység egy álla­potának intellektuális képzetét, amelyek az esztétikai élmény tárgyában lehetnek jelen.­ Az irodalom fejlődésének tanúsága szerint kevés azok­nak az alkotóknak a száma, akiknek világszemléletét és életlátását nem befolyásolták volna a különböző filozófiai tételek. Ezek vagy közvetlenül (a forrásművek megismerése révén) vagy közvetve (a korszellem által) hatottak rájuk. Nyilvánvaló, hogy az eszmei megismerés nemcsak szűk tudóskörökben hat, hanem áthullámzik a világ egész intelligenciáján, mi­közben gondolati feszültséget teremt benne.­ A kutatók az ún. ellentétes és analógiás párhuzamok elemzése révén megállapíthatják az irodalmi mozgalmak eszmei előzményeit, támpontokat lelhetnek az egyes alkotók eszmei mondanivalójához, és fölfedhetik azokat az indítékokat, amelyek valakinek a művében valóságosan jelen vannak. A mi vizsgálódásunk tehát nem bocsátkozik olyasmibe, ami az irodalomtörténet és irodalom­elmélet szemszögéből irreleváns lenne — az ilyen külső sajátságokat a hagyományos tematológia már nemegyszer feldolgozta­ —, hanem meg­kísérli, hogy egy meghatározott affektív állapot mögött meglelje azt a globális magatartásformát, amelyet a szakember valakinek a filozófiai vagy esztétikai tanokból eredő eszmei állásfoglalásával kapcsolatban ele­mez. Elemzésünkben arra törekszünk, hogy megtartsuk az egyensúlyt a között a három meghatározó jegy között, amelyekből — rendszerint — a

Next