Hunnia Füzetek - Hunnia, 1990 (3-14. szám)
1990 / 4. szám - Jókai Mór utolsó évei (tanúvallomások)
JÓKAI MÓR UTOLSÓ ÉVEI (TANÚVALLOMÁSOK) Prológ. Hegyoldal kertjében, árnyas lombok alatt, karosszékében ül az ősz poéta. Nézi, hogy a nyugvásra készülő nap izzó tüzű sugarai miként ragyogják be a szökőkút vízcseppjeit. Tündöklő gyémántként csillognak, felszökvén a magasba, aztán visszahullanak a medencébe, onnan a kanálisba, s estére patkányok fürdőjéül szolgálnak. Nézi a poéta az életet, a napsugarakon s nyíló virágokon át. Jóságos kék szeme mélázva követi a párja után tovaszálló vörösbegyet. Érzi, hogy nincs senki, akinek megmutathatná röpülését. Röviden indokolhatnám Jókai Mór utolsó éveiről szóló írásom megjelentetését: gyűlölöm a hazugságot. Undokabb hazugsággal pedig nem vakoltak be még koporsót, mint amellyel a költőkirályt temették. Betegsége alatt, s mialatt hűlt teteme ravatalon feküdt, a szólásszabadság minden hangja, az írásszabadság minden ólombetűje tudatos hazugságot szőtt és öntött ennek a nagy embernek élete alkonyáról. Mártír-koszorút viselt az a nagy ember a fején, s levették róla, hogy egy másik, érdemetlen homlokra tegyék reá. Mert így szokás, mert ez a megszokott sablon. Mert az emberek hazugsága így szokta meg. Ez az írás a maga alább következő száraz adataival ki fogja mutatni, bizonyítani fogja, hogy Jókai Mór utolsó évei nem voltak más, mint egy nagy szívnek, s nagy elmének szenvedései. Neki joga volt azt mondani, hogy boldog. Majd kitűnik, hogy miért mondta? Ámde, engedelmet kérek, az irodalomtörténetnek, melynek nagy alakja Jókai Mór, joga van tudni az igazságot. Újságrecenziók, riporteri leírások és koszorú szalagok hazudhatnak, amit nekik tetszik, de az irodalomtörténetnek az igazságra van szüksége. Ezt az igazságot pedig most lehet megállapítani, hiteles adatok alapján. Nem pedig évtizedek múlva, amikor már csak a hazugságokat gyűjthetik össze, ha csak ezeket írják meg. Göthének, Shakespeare-nek, s Heinének és a többieknek mindnek élete történetét vajon nem kutatÉs nincs senki körülötte, aki megmondhatná: a vörösbegy alkonyat idején a férget akarja csak elvenni a másiknak szájából... Léptek nesze hallik a kavicsos úton. Egy leány jön. Ámuló pillantással néz az ősz poéta az egészségtől viruló teremtésre. - Uram, - szól a leány - szegény színinövendék vagyok. Még négy kis testvérem van odahaza. Neked jó szíved van és hatalmad. És szereted a művészetet. Segíts hozzá. Messze lakunk a várostól. Egy villamos szabadjegyet eszközölj ki a számomra. A vörösbegy visszaszáll a levegőben. Már senki sem figyeli. ták-e át, s nem írták-e le annak minden legkisebb momentumát? Szerelmi viszonyait is. Vajon Jókai Mór nagyságának, emléke nemességének árt-e az, hogy megírják róla: nem boldog volt, csak kereste a boldogságot és szenvedett? Semmi sem jellemzi jobban az emberek hipokrízisét, mint hogy félnek: az igazság árthat Jókai Mór emlékének. Az én hitem Jókai Mór nagy stíljében olyan erős, hogy még akkor sem félteném emlékét az igazságtól, ha az igazság adatai az élet külső körülményeit élő ember gyöngeségéről beszélnének. De ellenkezőleg. Lelkiismeretes utánjárás adatai tesznek tanúságot, hogy Jókai Mór héroszi türelemmel tűrte ábrándjainak szertefoszlását, s noha teljesen tudatában volt mártíromságának, egy hős büszkeségével nyomta el panaszait, hogy csak legszűkebb környezete is ritkán hallott ajkáról zokszavakat. Amiket pedig boldogságáról írt, az az epikureus életfilozófiájú embernek áldozása, vagy ha tetszik: vásárlása volt. Az emberi léleknek nagy fájdalma, hogy ha boldognak hiszik s nem az. Ennek a nemlétező boldogságnak keservesen fájdalmas meg-megírása árán szerzett magának Jókai Mór egy-egy derültebb, szebb napot. Ha Jókai Mór csak érzésében csalódott volna, ha csak azt a szerelmet nem találta volna, amelyet megtalálni remélt, s amelyért lelkén kívül nevét és vagyonát adta, s amelyet ennek fejében neki ígértek, ehhez ez idő szerint nem lenne szavam. De ahhoz, hogy tisztességesen el sem látták, hogy gyötörték, hogy arcul pökték, hogy gyalázták, hogy állandó HUNNIA FÜZETEK 47