Hunnia Füzetek - Hunnia, 1990 (3-14. szám)

1990 / 11. szám - Még mindig a Nemzeti Színházról

TV-beli vita a Nemzeti Színházról és ami abból kimaradt Még mielőtt a TV-re rátérnénk... Építészmérnöknek készültem és villamosmérnök lettem — de azért évek óta egy eszményi épületről ál­modom. Egy színházról. A Magyar Nemzeti Színház­ról, azóta, amióta talán naív és hiszékeny, de konok és tettrekész emberek ismét hinni kezdték, hogy felépül­het. Ahogyan él bennem, az elképzeléseimben­­ nem sok köze van egy gyatrán és silányan értelmezett „mo­dernségnek”, a csak nyavalyás egyenes-derékszögű vonalakat, kockákat és sivár, sík felületeket ismerő másfél agytekervényes technokraták primitivizmusá­hoz vagy pökhendi és agresszív megalomániájához. Meditáló órákon bele tudok képzelni mindent, amit a magyar építészet kőben, fában, színekben és formák­ban magyarul kifejezhet (hiszen magyar színházról van szó): az „ős Napkelet ilyennek álmodta...” adys életérzést. Néhány agyonmanipulált tudatú honfitársunk min­­dent tudó XX. századi magabiztossággal és nagyképű­séggel biztosan leereszkedő mosolyra húzza majd a száját ilyen napkeleti emlékek hallatán, én azonban elgondolkodom: a mai napig hallgatja az egész világ Wagner operáit Wotan Istenről, a Niebelungokról, a Walhalláról, sose tapasztalt módon virágzik a dáko­román elmélet, mindnyájan ismerjük a görög mitoló­gia minden kis és nagy alakját, egy iskolásgyerek is hallott már Romulus és Rémus mondájáról és évezre­dek óta él a Bibliában Ádám és Éva, Mózes és Ábra­hám. Nekem lehervad az ajkamról a mosoly, ha arra gondolok: miért éppen a mi nemzeti tudatunkból kelle­ne kivesznie Attilának, Hunor és Magor emlékének, a Hadak Útjának, Szittyaországnak? Kihangsúlyozottan rendhagyó formájú színházra gondolok, amelyből hiányoznának a pirosbársonyos ülő­ alkalmatosságok, a plüss túltengése, a borkát dra­péria-orgiák, a balkonok és a mennyezet biedermeier, rokokó vagy barokk aranycirádái és füzérei, a fara­gott, pufók angyalkák, az oszlopok kariatidái és teher­cipelő atlaszai. Itt mindenütt a fehér, barna, dohány-, avar- és mézszínű felületek és hangulatok uralkod­nak. Népi fafaragásunk legszebb mintáival remekbe faragott támlájú széksorokat látok, barnára pácolt fa­ragott buzogányos-kopjafás oszlopokat és tornácsze­­rű faragott karzatokat, a festett falakon és háziszőttes drapériákon kalocsai, mezőkövesdi, sárközi, beregi, kalotaszegi, torontáli, székelyföldi népművészetünk díszítőelemeinek kimeríthetelen és megismételhetet­len gazdagságát. A színpadfüggöny pedig — például — egy óriási debreceni szűzrátétes bűvölet. Falait és ólomüveg ablakait történelmünk mondáinak és valós állomásainak képei díszítik a Csodaszarvastól, Attilá­tól, Csaba királyfitól és a honfoglalástól Mátyás Kerál Urunk reneszánszán a tatárjáráson és törökdúláson keresztül forradalmainkig és mai sorskérdésekkel telí­tett jelenünkig.A egész épület népművészetünk leg­teljesebb egészének kincses tárháza: maga a csoda. Egy magyar színház — a Magyar Nemzeti Színház, a világ legszebb színháza. Enélkül az igény nélkül nem érdemes hozzáfogni. Egy nagyvonalú, gazdag ajándék és áldozat múltunknak, egy tartozáslerovás önma­gunknak, kőbevésett dac és egy meghatódott főhajtás őseink emléke előtt. Külföldi építész, idegen ezt meg nem álmodhatja, meg nem tervezheti, föl nem építhe­ti. Ez a színház fanyalgó hazai ellendrukkereinknek és kibiceinknek valószínűleg nem tetszene — nem baj. Helyette és őket megelőzve akár mi magunk is meg­kérdezhetjük: megvalósítható-e mindez í­g­y az eklek­ticizmus, historizálás és romantika vádja nélkül? Min­den bizonnyal — igen, szem, szív és lélek kell csak hoz­zá, minőségi magyarságtudat és hazaszeretet, óriási tehetség és rengeteg emberfölötti, embert roskasztó munka, egy egész, erre az ügyre föltett művész­élet. De — ahogy Kós Károly írta — „..akkor aztán leg­alább a magunk gúnyájába öltözhetnénk". Hogy ho­gyan? Lechnerék, Meggyaszayék, Lajtáék, Körösfői- Kirschék, Kós Károlyék tudták.... És ma is tudják a Makoveczek, Cseték, Kerényik és mások. De talán még többen vannak, akik ezt a „hogyan?”­­t (szinte önhibájukon kívül) nem tudják, mert nem tudhatják—nem tanították meg nekik. Vannak építé­szek — különböző beszélgetésekből tudom —, akik a „népi-nemzeti építészeti hagyományok és stílusje­gyek” fogalom „népi” jelzőjétől azért „idegenked­nek”, mert egyértelműen a „paraszti” építészettel azonosítják. Igen —a parasztságunk. Az a mai napig legna­gyobb és legmagyarabb nemzetfenntartó népréte­­günk, amelyből (ki két-három genereációval koráb­ban, ki későbben) szinte mindnyájan jöttünk — az idegenkedők is. Az az ősi magyarság, amely a régi, sze­retnivaló balladás-archaikus magyar vitágnak a nem­zeti építészeti-művészi megfogalmazását-megjelení­­tését, színeit, formáit és díszítéseit a mába átörökítet­te. Mint minden, ez is csak szeretet és ragaszkodás- HUNNIA 42

Next