Hunnia Füzetek - Hunnia, 1990 (3-14. szám)
1990 / 11. szám - Még mindig a Nemzeti Színházról
TV-beli vita a Nemzeti Színházról és ami abból kimaradt Még mielőtt a TV-re rátérnénk... Építészmérnöknek készültem és villamosmérnök lettem — de azért évek óta egy eszményi épületről álmodom. Egy színházról. A Magyar Nemzeti Színházról, azóta, amióta talán naív és hiszékeny, de konok és tettrekész emberek ismét hinni kezdték, hogy felépülhet. Ahogyan él bennem, az elképzeléseimben nem sok köze van egy gyatrán és silányan értelmezett „modernségnek”, a csak nyavalyás egyenes-derékszögű vonalakat, kockákat és sivár, sík felületeket ismerő másfél agytekervényes technokraták primitivizmusához vagy pökhendi és agresszív megalomániájához. Meditáló órákon bele tudok képzelni mindent, amit a magyar építészet kőben, fában, színekben és formákban magyarul kifejezhet (hiszen magyar színházról van szó): az „ős Napkelet ilyennek álmodta...” adys életérzést. Néhány agyonmanipulált tudatú honfitársunk mindent tudó XX. századi magabiztossággal és nagyképűséggel biztosan leereszkedő mosolyra húzza majd a száját ilyen napkeleti emlékek hallatán, én azonban elgondolkodom: a mai napig hallgatja az egész világ Wagner operáit Wotan Istenről, a Niebelungokról, a Walhalláról, sose tapasztalt módon virágzik a dákoromán elmélet, mindnyájan ismerjük a görög mitológia minden kis és nagy alakját, egy iskolásgyerek is hallott már Romulus és Rémus mondájáról és évezredek óta él a Bibliában Ádám és Éva, Mózes és Ábrahám. Nekem lehervad az ajkamról a mosoly, ha arra gondolok: miért éppen a mi nemzeti tudatunkból kellene kivesznie Attilának, Hunor és Magor emlékének, a Hadak Útjának, Szittyaországnak? Kihangsúlyozottan rendhagyó formájú színházra gondolok, amelyből hiányoznának a pirosbársonyos ülő alkalmatosságok, a plüss túltengése, a borkát drapéria-orgiák, a balkonok és a mennyezet biedermeier, rokokó vagy barokk aranycirádái és füzérei, a faragott, pufók angyalkák, az oszlopok kariatidái és tehercipelő atlaszai. Itt mindenütt a fehér, barna, dohány-, avar- és mézszínű felületek és hangulatok uralkodnak. Népi fafaragásunk legszebb mintáival remekbe faragott támlájú széksorokat látok, barnára pácolt faragott buzogányos-kopjafás oszlopokat és tornácszerű faragott karzatokat, a festett falakon és háziszőttes drapériákon kalocsai, mezőkövesdi, sárközi, beregi, kalotaszegi, torontáli, székelyföldi népművészetünk díszítőelemeinek kimeríthetelen és megismételhetetlen gazdagságát. A színpadfüggöny pedig — például — egy óriási debreceni szűzrátétes bűvölet. Falait és ólomüveg ablakait történelmünk mondáinak és valós állomásainak képei díszítik a Csodaszarvastól, Attilától, Csaba királyfitól és a honfoglalástól Mátyás Kerál Urunk reneszánszán a tatárjáráson és törökdúláson keresztül forradalmainkig és mai sorskérdésekkel telített jelenünkig.A egész épület népművészetünk legteljesebb egészének kincses tárháza: maga a csoda. Egy magyar színház — a Magyar Nemzeti Színház, a világ legszebb színháza. Enélkül az igény nélkül nem érdemes hozzáfogni. Egy nagyvonalú, gazdag ajándék és áldozat múltunknak, egy tartozáslerovás önmagunknak, kőbevésett dac és egy meghatódott főhajtás őseink emléke előtt. Külföldi építész, idegen ezt meg nem álmodhatja, meg nem tervezheti, föl nem építheti. Ez a színház fanyalgó hazai ellendrukkereinknek és kibiceinknek valószínűleg nem tetszene — nem baj. Helyette és őket megelőzve akár mi magunk is megkérdezhetjük: megvalósítható-e mindez így az eklekticizmus, historizálás és romantika vádja nélkül? Minden bizonnyal — igen, szem, szív és lélek kell csak hozzá, minőségi magyarságtudat és hazaszeretet, óriási tehetség és rengeteg emberfölötti, embert roskasztó munka, egy egész, erre az ügyre föltett művészélet. De — ahogy Kós Károly írta — „..akkor aztán legalább a magunk gúnyájába öltözhetnénk". Hogy hogyan? Lechnerék, Meggyaszayék, Lajtáék, Körösfői- Kirschék, Kós Károlyék tudták.... És ma is tudják a Makoveczek, Cseték, Kerényik és mások. De talán még többen vannak, akik ezt a „hogyan?”t (szinte önhibájukon kívül) nem tudják, mert nem tudhatják—nem tanították meg nekik. Vannak építészek — különböző beszélgetésekből tudom —, akik a „népi-nemzeti építészeti hagyományok és stílusjegyek” fogalom „népi” jelzőjétől azért „idegenkednek”, mert egyértelműen a „paraszti” építészettel azonosítják. Igen —a parasztságunk. Az a mai napig legnagyobb és legmagyarabb nemzetfenntartó néprétegünk, amelyből (ki két-három genereációval korábban, ki későbben) szinte mindnyájan jöttünk — az idegenkedők is. Az az ősi magyarság, amely a régi, szeretnivaló balladás-archaikus magyar vitágnak a nemzeti építészeti-művészi megfogalmazását-megjelenítését, színeit, formáit és díszítéseit a mába átörökítette. Mint minden, ez is csak szeretet és ragaszkodás- HUNNIA 42