Hunnia, 1994 (50-61. szám)
1994 / 52. szám - Csepelyi Rudolf: Bagolyles
HUNNIA Bagolyles ás nyomot hagy mindenkiben egy-egy esemény, különösen az olyan szív- és érzelemre hatók, amik elől nem lehet kitérni. Legtöbbször úgy érzi az ember, hogy nyomban rögzítene minden látott képet, hallott mondatot, és ezt közösen őrizné meg mind a jelenlévőkkel. Ugyanakkor persze tudja is nyomban, hogy ez lehetetlen, hiszen a látottakat vagy hallottakat mindenki más érzelmi hatásfokon, más látással jegyezte fel magában. Hasonlóság lehet ugyan, de mélységében és arányaiban egyazon közös, aligha, így ha valaki a maga élményét akarná közzétenni, jobb megvárnia, míg a közösség számára kiértékelve elmondták, megírták az együtt látott eseményről feljegyzetteket. Részletesen, adatszerűen, vagy éppen szépítő kedvvel is a tudósításban, és ha ezen kívül marad még valami személy szerinti mondanivaló, azt utána fogalmazni meg magunkban, vagy akár írásba szólaltatón, egyéni utóhangként. Ebből az elgondolásból, valamint a magam élményéből kiindulva, úgy érzem, sokak mondanivalójaként kell elmondjam, ami bennem történt ez év októberének az 56-os szabadságharcra emlékeztető ünnepén. Előre kell bocsátanom, nem vagyok kezdő az ilyesmiben, vagy harminchat ilyen emlékünnepen vettem már részt; találkoztam szabadságharcosokkal számos alkalommal, ünnepen és hétköznapokon is, de - lehet, hogy az én hibámból - a nagy eseményt szimbolizáló jelenlétük enynyire még sosem személyesítődött meg számomra. Ennek oka - válaszoltam magamnak, napok múltán is - az a két különleges ember - a férfi és nő - lehetett. Azoknak rám gyakorolt hatása hozta oly drámain közel a vérben és diadalban vívott, halál- és börtönbe bukott eseményt. Jelenésük megrázó rendkívülisége. Hogy másokra miként hatott, azt nem tudtam volna kiolvasni a jelenlévők tapsából, vagy leolvasni akár az arcukról is az élményt. De nem kétséges, mindenki megrendült, ahogy ez a két ember magáról vallott az elénk vetített filmszalagon. És ahogy utána, ragyogó rendezői megoldással, a sebesen eltűnő vászon mögött állva, drámai valóságban megjelentek a színpadon. Ez a férfi és a nő, másik két társuk kíséretében. A férfi - nem mondok nevet, ebben az esetben mindkettőjük szelleme, tette és tragikus léte él a maga diadalmas, majd eltiprott sorsával számomra a vérbe fojtott forradalom emberi szenvedésének legfájdalmasabb megszemélyesítője volt. Hosszan élve, sok sorscsapásnak lehettem tanúja már, de még nem láttam embert, akinek életéből 15 évet szelt ki a börtöncellákban töltött senyvedés. Azért a „bűnért", hogy hittel, vagy esetleg a hit hiányának bizonytalanságában, egy, a világot rengető szabadságvágyból kirobbant folyamat részese volt. Fölfoghatatlanul, mindent elnyelőn meredt elém ez a szám - Úristen, tizenöt év! Még elképesztőbben a napokra kimért szenvedés, az ötéves magánzárka és más szadista kínzatás. Hogy lehetett ezt ép elmével bírni, gyötrött testtel átvonszolódni az őrlő napok tömegén?! És így jelenni meg ünnepre előttünk, egy test-szellem egészben, kihúzott derékkal itt, a világ másik felén, tanúságot tenni! A hangja mély, nyugodt, mint a sokat sírt gordonka, minden húr magabiztos. Az arca azonban hiába tüzel, ott van a szenvedések nyoma. A szelleme az, ami repül, beszállja a termet, mintha felülről mondaná, mondhatná magát a felemelő szenvedésből. Törés egy szikrányi sem. Panasz sehol. Szeretetet mond inkább és körömszakadtáig védi Ötvenhat szellemét. Páncéltörő ágyúk helyett most szavakkal lövöldöz érte azokra, akik az új magyar sorsot teremtik, avagy, ha - szerinte néha - mulasztják tenni azt. Ahogy ott állt, benne drága hazám jelent meg előttem, annak súlyosan megvert testi léte, a nagy pusztítás húsban és vérben, minden kínja, halált is sejtető szenvedése. A meggyötört nemzetarc, mi felé négy évtizeden át néztem - most ez ember arcában személyesült meg, villant fel benne a túlélés akaratának titokzatos fénye, a szellemi sugárzás, akarat és erő, mi száz esztendők vereségéből teremtett már feltámadást nekünk. Jelképpé vált előttem ez az ember a fél óra alatt. Nyugodt szavában benne volt a legyűrt idő, a végtelen tűrés, a szellem diadala. Nem a megsebzett, agyonsajdított szellemé - a bosszúlihegésből egy leheletnyi sem, inkább az egy láncba fonó szereteté. A reménységé, hogy új haza születik, és ennek a mi messzire szakított reményeink is részesei lehetnek. Egy kicsit visz magából belőlünk is, ha elmegy, nem is tudva tán, hogy belőle mennyi marad