Hunnia, 1997 (86-97. szám)

1997 / 93. szám - Petőfi Sándor: A honvéd

A HONVÉD Isten után legszebb és a legszentebb név A honvéd-nevezet! Hogyne iparkodnám hát megérdemelni Ezt a szép nagy nevet? Iparkodom teljes szívembül, oh hazám, Megvédeni téged, Védni, fölemelni téged, s lesújtani A te ellenséged! Sokat lesújtottunk mi már, de meglehet, Hogy még sok van hátra, Hadd legyen, mit bánjuk? akárki, akárhány, Karunk készen várja, Jöjetek, szabadság hóhérlegényei, Nem jöttök egyébért, Csak hogy elvegyétek, amit érdemeltek, A véres halálbért. Ti vagytok, zsiványok, kik országunk földét Kipusztítottátok, Fekvén rajta háromszáz esztendeig, mint Nehéz istenátok, Hanem hiszen ezt a földet ti teszitek Újra termékennyé. Véreteket issza most, mint eddig itt a Saját népe könnyét! Jójetek! ismerjük már egymást, ti futtok, Mi űzünk titeket, Űzünk, mint a szélvész a széjjelszaggatott Rongyos fellegeket. Jöjetek, hadd szúrjuk szíveiteket a Szuronyunk hegyére. Emlékezzetek a másvilágon is a Honvédek nevére! Hej, az lesz ám a nap!... és mégse tudom, hogy Mit szeretnék jobban: Hazamenni-e majd a harc végén vagy itt Elesni a hadban? Társaim arcáról, akik elhullanak, Én arról azt látom: A hazáért halni legnagyobb boldogság Ezen a világon! Honvéd vagyok, mikor nevemet kimondom - Mi tagadás benne? - Egy kis büszkeségnek ragyogó szikrája Szökken a szemembe, Egy vagyok a végre föltámadt magyar nép Győző seregébül, Én is segítettem koronát leütni A király fejérül! Hej, te király, hol van régi szép sereged, Hol van régi fényed? Hej, de tönkretették a szegény honvédek, E rongyos legények. Rongyos vagyok, mint az ágrólszakadt, csak hogy Mezítláb nem járok, De több becsületem van mégis, mint nektek, Cifra uraságok. Van bizony énnékem becsületem, de nagy, Ország-világ előtt, Még azok előtt is, kit szuronyom leszúrt, Kit fegyverem lelőtt, Még az ellenség is akit csak magasztal Egy szívvel, egy szájjal, Hogyne becsülné azt tulajdon nemzete, Tulajdon hazája? Rajta is leszek, hogy jó hírem­ nevemet Megtartsam halálig, Vagy ha visszamék majd az otthonvalókhoz, Elvigyem hazáig. Az lesz ám az öröm, ha majd visszatérek Az én enyéimhez, És ideszorítom rendre valamennyit Dobogó szívemhez! Petőfi Sándor Pest, 1849 június 1-10 HomottAl

Next