Hunnia, 1999 (110-121. szám)

1999 / 110. szám - vitéz Somogyvári Gyula: Kassa énekel

Templom-kapuba vágtatott a ló, ököl, gépfegyver, puska fölvonult s ének, imádság - könnybe, jajba fűlt. Templom-küszöbön csattogott a ló s tajtékos szájból harsogot a szó: „Kassán nincs Himnusz! Meghalt! Értitek!” Egy szemhunyásig állt a döbbenet, aztán­­ messziről, megrendült az ének. „Hajrá, utána, prágai legények! Hajrá, nyomába! meg kell halnia!" S lódult utána száz haramia. Elérték: nyoma sincs, hol előbb még zengett, de zúgott másutt! Zúgott és csengett! Utcán keresték? - Téren harsogott! Téren keresték? - Földbe bújhatott! Főidjén keresték? - Tornyon énekelt! Toronyból űzték? - Pincékből felelt! Szitok és fegyver nyomába nem ért, elnyomták százszor, mégis újra­ élt Ha férfit űztek, asszonya dalolta, benéztek minden zugba és sarokba, s ha cínemu­ftak síró nagyanyák, tovább-harsogták­­ apró unokák! Mert emberésszel ki érheti fel, ha ember, kő és város énekel? Ó, nincsen arra fegyver és szurony, nincs olyan véres földi hatalom, mely erőt venne, mikor zeng a lélek és útra kél a karkatatlán ének! Ezerkilencszáz meg még harmincnyolcban Krisztus vezényelt a kassai dómban s Márfiogy üldözte Prága szuronya: azóta szál a lélek-orgona! "Oááa é­uvel A régi dómban térdenállt a nép, a könnye gyűlt, a lelke reszketett. S hogy fölmutatták élő Istenét s mea­culpázva jártak a kezek: valami titkos, bűvös fuvalom rezdült ott végig minden padsoron és kisuhant a kapun, téren át. Nem volt előtte többé semmi gát, hát ment, suhant a rab-város felett - őszi aranyban várták a hegyek - és megnelentett mindjén levelet. A hegy, az erdő, zúgva fölriadt, ó, hogy kinyúltak, szálfák, sudarak! Gyertyán, bükk, szilfa, napba-fürdő cser, mind zúgni kezdett, mind a tízezer. És visszaszállt a zúgó fuvalom, szállt a levél is, vígan, szilajon,­­ sárga levél-had, arany-üzenet - belepett mindent, utcát, tereket s beszólt a néma toronyablakon: „Hé! Itt az óra! Üzent a vadon! Üzent a hegy! Üzent a rengeteg! Kongasd harang, a régi énekel!" S csodát hallottak azok, ott alant, huzatlan szólalt meg a vén harang, huzatlan szálait meg az apraja és kongott, kongott a torony dala: „Bim-bam! Bim-bam, már fordul az idő! Gördül a sírról a szikla, a kő, mozdul a lélek és lendül a szárny, bim-bam, eloszlik a felleg, az árny!" S lent, bent a dómban a térdelő nép, fölkapta riadva lecsüggedt fejét, a lelke megrendült e százat alatt, a könnye megáradt, akár a patak és térdelte búgva az egykori dalt, hogy áldja meg Isten az árva magyart.. S hogy kizúgott a régi ének szárnya, fegyverbe állt a szurony és kaszárnya: „Torkukra­ fojtjuk! Indulj! Riadó!" vitéz Somogyváry Gyula

Next