Huszadik század, 1918
2. szám - I. Tanulmányok - Jászi Oszkár: A nemzetiségi kérdés a társadalom és az egyéni fejlődés szempontjából
98 Jászai Oszkár Az engedékenység, az érdekkiegyenlítés, a jogkiterjesztés, szóval a demokratikus kompromisszumok politikája vele szemben csak palliatív értékű lehet, vagy nagyobb, közvetlenebb veszedelmek elhárítására hozott, a lex minimi elvén alapuló áldozat, de naivitás azt hinni, hogy a nemzetiségi kérdést a kiengesztelés politikájával megoldani lehetne, hisz „az életösztön ... nem csupán szabadságra, hanem az erők érvényesítésére tör. És az erős erejének az érvényesítése: az uralom". Világos, hogy minden nemzetiség szívesen el fogja fogadni a neki felajánlott előnyöket, de csak azért, hogy általuk faji erőforrásaiban gazdagodva egyre fokozódó lendülettel vegye fel a harcot az uralomnak mindig szélesebb körű formáiért: ma még csak faj, holnap nemzetiség, holnapután nemzet, majd impérium s itt nincs megállás. Minden biológiainak nevezhető törvényszerűséggel megy itt. Ezért hangsúlyozza ez az iskola minduntalan a faj fogalmát, az ő misztikusan kikerülhetetlen determináltságával. De ha ez így van, ha a nemzetiségi kérdéseknek nincs megoldásuk, ha az egymással küzdő impériumok rendszere valóban a fejlődés utolsó szava, logikája, értelme, jogása, akkor mi módon állhat elő valami egyensúlyállapot, valami relatív nyugalom a felemelkedő és lehanyatló uralmaknak ebben a rendszerében? A hatalmi elméleteknek erre csak egy válaszuk van: a mindenkori erősek megcsinálják a maguk fajára legelőnyösebb egyensúlyhelyzetet. Az elégedetlenkedő nemzetiségeket féken kell tartani az állami és a társadalmi erőszak eszközeivel, rájuk nézve kedvezőtlenebb jogrenddel, közigazgatással, gazdasági és egyházi politikával. És ha mindez nem sikerül, akkor megmarad utolsó eszköznek az az erő, mely magát az államiságot eredetileg létrehozta: a fegyverek ereje, az erőszak, polgárháború vagy háború. Nem véletlenség, hogy az államnak és a nemzetnek minden imperialisztikus elmélete logikai szükségszerűséggel a háborút jelöli meg, mint a status quo fenntartásának avagy az új egyensúlyhelyzet létrehozásának egyetlen komoly eszközét. A történelem valóban a Schiller Weltgericht-je az egymással örökké küzdő különböző fokú és erejű impériumok rendszerében s ezen küzdelmek eldöntésének egyedüli eszköze: a háború. Akár mondják ki nyíltan, akár nem, minden uralmi elmélet végső szankciója: az erőszak és a háború. Vagy a nemzetiségi kérdésre alkalmazva: a nemzetiségeket féken kell tartani, vagy faji öntudatuk végleges feláldozására, vagyis beolvadásra kényszeríteni, vagy a faji öntudatát fegyverrel érvényesíteni akarót le kell verni, polgárháborúban vagy háborúban. Ha a hatalmi elmélet nem is vonja le expressis verbis ezeket a következtetéseket, könnyű átlátni, hogy egész érvelése, logikus végiggondolása szükségkép erre az eredményre vezet. Az egész koncepció pedig a történelmi fejlődésnek egy egyén- és társadalomellenes felfogásán alapszik, melyet faji és állami idealizmusnak lehetne nevezni. A történelmi fejlődésnek nem alanya és nem is célja sem az egyén, sem az emberiség. Ezek merő abstrakciók, a fejlődés építőkövei. Az igazi realitás, aaktikai engedmény vagy koncs nagyobb nehézségek elhárítására, például Tisza gróf román politikája a román beavatkozás előtt.