Huszadik század, 1918
2. szám - I. Tanulmányok - Jászi Oszkár: A nemzetiségi kérdés a társadalom és az egyéni fejlődés szempontjából
az igazi történelmi lényeg, a faj, amely a benne szunnyadó összes erőket neki megfelelő államiság létesítésével kifejleszteni akarja a már meglévő faji államiságok megsemmisítésével vagy visszaszorításával. Ekként az egész történelem különböző erejű, eredetű és küldetésű fajok és államok divina commedia-ja. Az állameszmék közötti harc szakadatlanul folyik mindenféle gazdasági és ideológiai fegyverekkel, de a végső mérkőzés, mely az életigényeket eldönti, csakis a háború lehet, mely egyedül képes a nemzet minden szellemi, erkölcsi és anyagi értékét a transzcendentális cél érdekében megfeszíteni. Innen a háború kikerülhetetlensége és emberfeletti logikája az állami idealizmus szolgálatában. Visszaszorítani, eltiporni vagy győzve kiterjeszkedni: ez a világtörténelem s e kikerülhetetlen tendencia főhajtóereje: az erőszak és a háború. Ebben a rendszerben a politikai tudomány mit sem tehet mást, mint azt, hogy mindegyik a maga államának a legalaposabb indukciókat és a legóvatosabb dedukciókat rendelkezésére bocsátja a status quo fenntartása vagy kiterjesztése érdekében. Gyökeréig kellett követnünk ezt a politikai tudományt, mert csak így érthetjük meg és méltányolhatjuk kellőkép célkitűzéseit és az általa javasolt politikát. Ezen elmélet képviselői rendszerint vagy a darwini létért való küzdelemnek a társadalomra való alkalmazói, vagy olyan férfiak, akik értelmileg és érzelmileg annyira azonosították magukat a mai hatalmi államok célkitűzéseivel, hogy hajlandók azokban az egész fejlődés végső értelmét és logikáját látni. II. Egészen más az a történelmi felfogás és értékmérés, amiből az az elmélet táplálkozik, mely a nemzetiségi kérdést nem tekinti merőben hatalmi kérdésnek, hanem a nemzetiségi politikát egyre inkább alá akarja rendelni a józan ész, a demokrácia és a humanizmus követelményeinek. Ez az irány ugyan látja, észreveszi és értékeli azokat a hatalmi tényeket is, melyekre az állami idealizmus építi fel a maga rendszerét, de az egymással küzdő államiságok anarchiáját nem hajlandó a társadalmi fejlődés egyetlen, vagy akár legfontosabb tényeként elismerni, a nemzeti államokat pedig nem tekinti olyan abszolút végső értékeknek, amelyeknek kizárólagos érdekében kell az egyén cselekvéseit irányítani. Az állami idealizmussal szemben mindenekelőtt két alapvető ellenvetésünk van. Az egyik induktív természetű. A másik a priori és etikai. Az induktív megfigyelés úgy szól, hogy az imperializmusok szakadatlan harcra, melyre az ellenvélemény hivatkozik, távolról sem meríti ki a történelmi fejlődés lényegét. A történelem ugyanis nemcsak a fejlődő és lehanyatló államiságoknak egyre változó egyensúlya, hanem egy óriási asszimilációs, nivelláló és demokratizáló folyamat, melynek értelme egyre szélesebbkörű civilizációs és kooperatív egységek létrehozása. Maguk a nemzeti államok kialakulása oly évszázados processzus, mely a fajok, a nyelvjárások, a jogi, gazdasági és állami partikularizmusok romjain egyre szélesebb lelki és forgalmi egységeket