Századunk, 1935
Könyvismertetések és bírálatok - Kornis Gyula: Apponyi világnézete. (Berczel Aladár)
425 Könyvismertetések és bírálatok bőven és sűrűn idéz Apponyiból — beszédein és könyvein kívül a legkevésbé jelentős újságcikkeiből is — csupán egyetlen művével bánik kissé mostohán: Emlékiratainak II. kötetével. Ez a munka, amelyet nyolcvanöt éves korában kezdett írni, s nyolcvanhét éves korában fejezett be, (s amely halála után, 1934-ben jelent meg) sok helyen egyenesen vallomás. Vallomás, ha nem is rousseaui, vagy ágostoni, de legalább is bethlenmiiklósi értelemben. Ebben olvashatunk — többek között — ilyesmiket: »Mi egy olyan alkotmányt védtünk, amelynek jogélvezetéből a nemzetnek egy része ki volt zárva, a felnőtt férfiaknak csak körülbelül egynegyedrésze bírt választójoggal; nehéz volt állítani, hogy tényleg a nemzetet képviseljük a királlyal szemben; formailag igen, de tényleg nem«. Más helyen: »Tanúja vagyok tehát ama korszak belső életének, amely egy fél évszázadnál valamivel tovább tartott és amelyet akkér jellemezhetünk, hogy az osztrák-magyar monarchiának és a kapitalizmusnak utolsó félszázada volt, a végső kísérlet mindkettőnek fönntartására — eleinte nagy reménnyel és bizalommal, később fokról-fokra növekedő, de a közeli véget mégsem előrelátó kételyekkel. Megállapítja ebben a könyvben a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban, hogy a volt függetlenségi párt körében egyedül Mocsáry Lajos érezte át pártja helyzetének logikáját és követelte nyiltan az 1808. évi nemzetiségi törvény végrehajtását. »De ezen a ponton majdnem az egész párt szembehelyezkedett vele és úgyszólván kiüldözték a közéletből«. (Jászi Oszkár »hazaáruló« volt, amikor majdnem szó szerint a fenti sorokat írta.) Nyiltan megírja pártjáról, a volt nemzeti pártról, hogy a Bánffy-kormány ellen indított közjogi harcának hátterében tulajdonképpen a reménytelen ellenzéki helyzet megónása lappangott, ismét más helyen: »Nem értékeltük kellően a pusztán munkájukból élő osztályok izzó elégedetlenségét sorsukkal, a kirívó társadami egyenlőtlenségükkel szemben érzett elkeseredésüket.« De •— ezenkívül —• múltjával kapcsolatban lépten-nyomon ilyen szavakat használ: »Tévedésem,« »hibám«, «politikai életemnek legnagyobb, legvégzetesebb hibája«, »teljes politikai bukásom« stb. Ennek, a Kornis által elhanyagolt memoár-kötetnek figyelembevétele után fogyatékosnak érezzük Kornisnak például ezeket a sorait: »Apponyi nem vette észre, hogy a királyi hatalom erejével szemben a parlamentarizmus csak fikció«. (1. Apponyi fenti sorait, ahol ennél is tovább ment), vagy amikor azt mondja, hogy: »Apponyi politikai világnézetének alapja a nemzet.« De mit kell itt »nemzet« alatt érteni? Erre is felelt az Emlékiratok II. kötete: »A nemzeti privilégiumon nyugvó alkotmány a Werbőczy értelmében vett egész ,populus (nép) akaratát juttatta kifejezésre. De ez apopulus is, mint nemzeti egész, fikció volt; kizárta a nép túlnyomó legnagyobb részét és annak a populusnak érdekeit hozta kifejezésre, tudniillik a nemesi privilégiumért folyt a harc.« Igazságtalanok volnánk, ha Apponyinak a bevezető sorokban említett, ritka időközökben felbukkant liberális hajlandóságú velleitásairól, nem tennénk említést. Ilyen volt — amit egyébként Kornis is felemlít — például az, hogy a nemzeti párt munkatervében bennfoglaltatott a gyülekezési és egyesülési szabadság törvényes megvalósítása (»a szabadelvűségnek ezen becsületbeli adóssága«), de ilyen volt az is, — amit ma már kevesen tudnak, — hogy a máig is életben levő ipartörvénynek (1884 : XVII.) munkásvédelmi intézkedései Apponyi kezdeményezésére kerültek be a törvénybe; végül említsük meg itt azt is, hogy 1890-ben (még az egyházpolitikai harcok előtt, amelyeknek »liberális« követelményeivel azután szembekerült) elfogadta és teljes erővel pártolta Irányi Dánielnek a vallásszabadság törvénybeiktatására vonatkozó indítványát. (Ekkor még teljes hatással volt rá Montalembert. Mellesleg: tíz évvel ezelőtt jelent meg egy magyar publicistának és történetírónak 400 oldalas s még a »komoly« szemlékben is általános dicséretet aratott műve: »A liberalizmus története,« sok-sok lapra terjedő névmutatóval, amelyben sikertelenül keressük Montalembert nevét.)