Ifjú Erdély, 1928. szeptember - 1929. augusztus (7. évfolyam, 1-12. szám)

1928-11-01 / 3. szám

1928. november. Ifjú Erdély 55 lelhetett meg. Ehelyett azonban megszületett a szomorú és Istent kereső versek és elbeszélé­sek hosszú sora, amelyekben Sipos a legmé­lyebb emberi érzéseket szólaltatta meg. Sipos nem született költőnek, tehetsége elsősorban a regény és elbeszélés felé vonzotta és mégis legszebb alkotásai fenntmaradt, több­nyire töredékes versei. Ezekben a versekben mutatja meg legmélyebben az élet rejtelmeit és amidőn a „Vágtat a halál“ nehány versét ol­vassuk, szinte érezzük á halál és a végzet sej­telmes néma szárnycsapásait. Sipos költészetének alapproblémája; a ha­lálfélelem és a gyermeke iránti szeretet. Mind­két érzés az élet végtelen imádságából fakad és mindkét érzést az emberszeretet ragyogó napjai sugározzák át. A költészet legmélyebb ak­kor, ha a legegyelemesebb emberi érzések húr­ját rezegteti meg s vájjon van-e olyan egyete­mes érzés, mint a halálfélelem, vagy az életnek rajongó, esztatikus szeretete. Az élet iránti vég­telen imádat Sipos költészetében Adyra megy vissza, a haláltól való rettegés azonban mély­séges emberi élmény s ép ez teszi eredetivé, egyénivé líráját. A költő érzi, hogy sorsának fonalát végzetes hatalmak szövik és érzi, hogy nemsokára meg kell halnia. Meghalni! Van-e borzalmasabb és megrendítőbb érzés, mint ami­kor tudja az ember, hogy az élet örömmel és csodákkal van teli, de ezek az örömök csak mások számára nyílnak, mert „vágtat a halál“ és Léthe sötét vize elnyeli nemsokára még az emlékünket is. Sipos Domokos a halál költője, de nála ez a pessimizmus nem divat, nem hatás vadá­szat, mint annyi más divat után dolgozó költő. És mert az életből távolodó költőnek egyetlen gondolata a Halál, mindent ennek az örök ha­talomnak szemüvegén át néz. Az élet és a halál problémája a lét legnagyobb kérdése és egy­szersmind a költészet leghatalmasabb tárgyköve is. Sipos Domokos ezt a tárgykört választotta és mindent sub specie elternitatis néz. Mi az élet? kérdi önmagától. De válasz nem jő, csak a temető felől zúg az elmúlás szele. Keresi Istent, de csak a vak és sötét végzetet találja magával szemben. Érzi a halál leheletét és még­­egyszer fellázad emberi gőgje. Látja a halál pa­ripáját, amint fia után vágtat és lázadozva perbe száll Istennel. Azután elcsendesedik. A „halottak napja“ már belenyugvás a kikerülhetetlen végbe. De a halálragondolás közben is fia érdekli, a jövő, aki belőle szakadt ki és akiben az ő életét látja megismétlődni. Egy töredékes versét is hozzá címezi: „Nézz a tükörbe, j Én pillantok onnan vissza rád. | S felel nekem két zöld szemed | és visszaint a koponyád“. Beszélhetnénk még sokat Sipos lírájáról, de oly kevés verset írt, hogy azoknak tárgykö­zét a fenntvázolt probléma teljesen kimeríli. írói munkássága nagyrésze novelláira esik. Első kö­tete „Istenem hol vagy ?“ cimen az impérium vál­tozás első éveiben látott napvilágot. Mostani kötete „Vajúdó idők“ cimen pár hete hagyta el a sajtót. Sipos elbeszélései a társadalom legmé­lyebb problémáit tárják elénk : a szegények, a nyomorultak, az elesettek életét. Végtelen sze­retet és humanizmus járja át minden sorát: az iró hite az emberi szeretet megváltozó erejében. Ez a kötet egy halott üzenete, de a szellem benne élő és fáklyaként mutatja Erdély magyar ifjúságának az útat, amerre haladnia kell! A „Vajudó Időket“ meleg szeretettel ajánl­juk olvasóink figyelmébe. Dr. Jancsó Elemér. Én és Isten. Az éjszaka hűvös tengerében Elmerülök s behunyom a szemem. Eltűnik alólam a rozoga föld S a semmibe repül minden, A nap, a bolygók és az állócsillagok. A végtelen s utána száz és száz végtelen Összezsugorodik, míg az egészet elnyelem. Nem marad semmi a világból ! Rongy testem is lefoszlik rólam És szemtől-szemben állunk: Én és Isten. Most szemtől szemben állunk, Kik egyszer kínban szétszakadtunk S én boldogan lépek be örök hazámba. Világok végtelenjén túl kezdődik az igazi végtelen, Hol nincs több izzó nap, sár és arany, Nincs vér, virág, nincs felhő, nincs könny és [félelem. Túl mindenen Örökkön áll az Isten. En, bolygó porszem, Egy porszem lehelletétől összeroskadok S borzadva sülyedek a sárba. Akkor Isten lenyújtja karját S keblére ölel, mint apa a fiát. SIPOS DOMOKOS. Az Ifjú Erdély a tiéd! — Mit tettél érette?

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék