Ifjú Erdély, 1928. szeptember - 1929. augusztus (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-11-01 / 3. szám
1928. november. Ifjú Erdély lelhetett meg. Ehelyett azonban megszületett a szomorú és Istent kereső versek és elbeszélések hosszú sora, amelyekben Sipos a legmélyebb emberi érzéseket szólaltatta meg. Sipos nem született költőnek, tehetsége elsősorban a regény és elbeszélés felé vonzotta és mégis legszebb alkotásai fenntmaradt, többnyire töredékes versei. Ezekben a versekben mutatja meg legmélyebben az élet rejtelmeit és amidőn a „Vágtat a halál“ néhány versét olvassuk, szinte érezzük a halál és a végzet sejtelmes néma szárnycsapásait. Sipos költészetének alapproblémája, a halálfélelem és a gyermeke iránti szeretet. Mindkét érzés az élet végtelen imádságából fakad és mindkét érzést az emberszeretet ragyogó napjai sugározzák át. A költészet legmélyebb akkor, ha a legegyetemesebb emberi érzések húrját rezegteti meg s vájjon van-e olyan egyetemes érzés, mint a halálfélelem, vagy az életnek rajongó, esztatikus szeretete. Az élet iránti végtelen imádat Sipos költészetében Adyra megy vissza, a haláltól való rettegés azonban mélységes emberi élmény s és ez teszi eredetivé, egyénivé líráját. A költő érzi, hogy sorsának fonalát végzetes hatalmak szövik és érzi, hogy nemsokára meg kell halnia. Meghalni! Van-e borzalmasabb és megrendítőbb érzés, mint amikor tudja az ember, hogy az élet örömmel és csodákkal van teli, de ezek az örömök csak mások számára nyílnak, mert „vágtat a halál“ és Léthe sötét vize elnyeli nemsokára még az emlékünket is. Sipos Domokos a halál költője, de nála ez a pessimizmus nem divat, nem hatásvadászat, mint annyi más divat után dolgozó költő. És mert az életből távolodó költőnek egyetlen gondolata a Halál, mindent ennek az örök hatalomnak szemüvegén át néz. Az élet és a halál problémája a lét legnagyobb kérdése és egyszersmind a költészet leghatalmasabb tárgyköre is. Sipos Domokos ezt a tárgykört választotta és mindent sub specie elternitatis néz. Mi az élet? kérdi önmagától. De válasz nem jó, csak a temető felől zúg az elmúlás szele. Keresi Istent, de csak a vak és sötét végzetet találja magával szemben. Érzi a halál leheletét és mégegyszer fellázad emberi gőgje. Látja a halál paripáját, amint fia után vágtat és lázadozva perbe száll Istennel. Azután elcsendesedik. A „halottak napja“ már belenyugvás a kikerülhetetlen végbe. De a halálragondolás közben is fia érdekli, a jövő, aki belőle szakadt ki és akiben az ő életét látja megismétlődni. Egy töredékes versét is hozzá címezi: „Nézz a tükörbe, Én pillantok onnan vissza rád. S felel nekem két zöld szemed és visszaint a koponyád“. Beszélhetnénk még sokat Sipos lírájáról, de oly kevés verset írt, hogy azoknak tárgykörét a fenntvázolt probléma teljesen kimeríti, írói munkássága nagyrésze novellába esik. Első kötete „Istenem hol vagy ?“ címen az impériumváltozás első éveiben látott napvilágot. Mostani kötete „Vajúdó idők“ címen pár hete hagyta el a sajtót. Sipos elbeszélései a társadalom legmélyebb problémáit tárják elénk : a szegények, a nyomorultak, az elesettek életét. Végtelen szeretet és humanizmus járja át minden sorát: az író hite az emberi szeretet megváltozó erejében. Ez a kötet egy halott üzenete, de a szellem benne élő és fáklyaként mutatja Erdély magyar ifjúságának az utat, amerre haladnia kell! A „Vajúdó Időket“ meleg szeretettel ajánljuk olvasóink figyelmébe. Dr. Jancsó Elemér: Én és Isten. Az éjszaka hűvös tengerében Elmerülök s behunyom a szemem. Eltűnik alólam a rozoga föld S a semmibe repül minden. A nap, a bolygók és az állócsillagok. A végtelen s utána száz és száz végtelen Összezsugorodik, míg az egészet elnyelem. Nem marad semmi a világból ! Rongy testem is lefoszlik rólam És szemtől szemben állunk: Én és Isten. Most szemtől szemben állunk, Kik egyszer kínban szétszakadtunk S én boldogan lépek be örök hazámba. Világok végtelenjén túl kezdődik az igazi végtelen, Hol nincs több izzó nap, sár és arany, Nincs vér, virág, nincs felhő, nincs könny ésfélelem. Túl mindenen Örökkön áll az Isten. Én, bolygó porszem, Egy porszem lehelletétől összeroskadok S borzadva sülyedek a sárba. Akkor Isten lenyújtja karját S keblére ölel, mint apa a fiát. SIPOS DOMOKOS: Az Ifjú Erdély a tiéd! — Mit tettél érette? 55