Ifjú Erdély, 1928. szeptember - 1929. augusztus (7. évfolyam, 1-12. szám)

1928-11-01 / 3. szám

56 Ifjú Erdély 1928 november. Hősi halál. Irta: Sipos Domokos. Ezernyi hang kavargott az izzó ég alatt. Erős és mély férfikiáltások, mint óriások által fellökött szálfák, vágódtak bele a térbe, aztán zökkenve estek vissza a keményre száradt, forró földre. Nehéz röptiikben magukkal ragadták és lerántották az asszonyi és lányi sikongások fe­hér, világoskék, rózsaszín, melegsárga és égő­piros futókavirágait. A kazal oldalánál néha fecskék surrantak el, csicsergésük, mint a forgószéltől felkapott akácszirom, elveszett a hangok orkánjában. Mint a rög alá szorult szőrös-fekete dongó, mérgesen, tompán zümmögve búgott a cséplő­gép. Fekete teste körül reszketett a forró le­vegő, egyszeregyszer sípolt, mint a megfogott bogár. Mellette, mint egy nagy sárga darázs, zizegve röpítette magasba a friss szalmát a kazalozó. A kazal tetején egy fiatal férfi, talpig fehér gyolcsban, s három lány, piros szoknyában ve­tették ide-oda a felröppent szalmát. Az etető ember két bronzkarja pillanatnyi megállás nélkül gyúrta a gép gyomrába a meg­bontott kévéket, az asztag már felére ment össze, folyton nőtt a kazal s a gép másik oldalán, mint a földdel vegyült arany, gyorsan, de a gé­pek, az emberek s a vibráló forróság iramához képest tempósan, urasan, simán ömlött ki az élet. Egy deres bajszú ember tartotta alája a zsákot, komolyan, majdnem áhítatosan, mintha szertartást végezne. Mikor annyira telt, hogy megállt a maga lábán, a földre zökkentette, egy kezével szét­húzta a száját, a másikat a búza alá tartotta s erős, napégette bőrű ujjai között folytatta át a szemeket. Egy hatalmas testű, fiatal férfi várt mel­lette s mikor megtelt, egy rántással összefogta, átkötötte, előrehajolt s vállára lendítette a hat­vékás zsákot. Egyik kezét csípőjére tette, má­sikkal a zsák nyakát fogta s fejét féloldalra hajtva, rengő lépésekkel vitte be a tágas, nyi­tott színbe. Ott letette a többiek mellé. Nehéz posztóruhában, kávészínű kendővel a fején s mozdulatlan arccal ült ott egy vén asszony. A fiatal férfi a szín oldalához lépett, egyik gerendáról levett egy gyűrött fedelű könyvecs­két s plajbásszal írt bele valamit. — Nyolcvankeftedik, édesanyám — fordult aztán az öregasszonyhoz. — Nyolcvankettedik — ismételte az s sze­mével végigsimította a zsákokat. Megjegyezte magának, hogy az egyik, szélről a negyedik, egy kicsit feslett, azt meg kell foldani. Aztán tovább nézte a cséplést. Az ég kékesfehéren izzott felettük, sehol egy parányi felhő rajta. Mint valami aranyköd, szállt a ház felett a kévék könnyű pora, a nyári konyha szürke füstje nehéznek, majdnem folyé­konynak látszott, amint keresztültört rajta. Az öregasszony nézte ezt a csodálatos, kábító, zajjal, élettel telt izzó ragyogást és hunyorított. Kis fe­kete pontok suhantak a levegőben. Merőn bá­multa őket. — Egy légy — gondolta. — Milyen so­káig áll egy helyütt a levegőben. Aztán cikázott egyet a kicsi, lebegő feke­teség s az öregasszony megcsóválta a fejét: — Na nézd csak, hiszen' fecske volt. A fecske elsurrant a kazal mellett s a mámi követte megfakult tekintetével, de csak a kazal tetejéig. Ott megakadt a szeme a három piros rokolyás lányon. Az egyik a legény mel­lett állott s elnézett a messzeségbe. A szalma zizzenve torlódott lába elé, már majdnem a combjáig ért, mégsem nyúlt utána villájával. A vénasszonyt elfutotta az indulat, fel akart állani a székről, de akkor a legény rákiáltott a lányra: — Ne kergesd a hétszínű legyeket, Böske, te! A lányok kacagtak, Böske tréfásan neki­bökött, a villa szárával a legény mellének, az elkapta, egy kicsit huzalkodtak. Haholázlak s do­loghoz láttak megint. Az öregasszony már tátogott, a szavak még csak a mellében voltak, ott tolongtak, mint a sárga torlódó ár: — Sodorna és Gomora! Istenem, atyám, hogy tűröd ezt a becstelenséget. Oh, te, te, te! Elsülyed veled a kazal menten! De visszanyelte őket. Kövér, széles, rán­cos, keménykifejezésű arca megmerevedett, sze­mei a messzeségbe révedtek. Minek kiabálni, — gondolta -— a többiek is odafigyelnek, megáll a munka s bűnbe jutnak mások is, mert Istentől lopják a drága időt. Hirtelen utánaszámolt, hogy estére hány kiló hús kell a pörkölthöz, hány kenyér, meny­nyi ital, — aztán imába fogott: — Bocsáss meg, Istenem, bűnös nyomo­rult lelkemnek . . . A kazal árnyékos oldalánál két gyermek játszadozott. Egy keményinú fiúgyermek, úgy tíz-tízenkétesztendős s egy hat-hétéves lányka, egy szál ingecskében. A gyermekek a kévékből kihullott búzaszemeket gyűjtögették kis hal­mokba, tenyerük tele volt porral s izzadságos, egészséges, piros-kerek arcocskájukat is ösz­­szemaszatolták. — No mennyi van már, Imrikó!? — Nekem több van — felelt a lányka és édes kis hangocskája alig-alig tudott elvergődni nagyanyjához az emberek és gépek zsivaján keresztül . . . — No, hozzátok ide ! A gyerekek ingükbe kaparták a poros bú

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék