Ifjú Erdély, 1928. szeptember - 1929. augusztus (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-11-01 / 3. szám
56 Hősi halál. Irta: Sipos Domokos. Ezernyi hang kavargott az izzó ég alatt. Erős és mély férfikiáltások, mint óriások által fellökött szálfák, vágódtak bele a térbe, aztán zökkenve estek vissza a keményre száradt, forró földre. Nehéz röptükben magukkal ragadták és lerántották az asszonyi és lányi sikongások fehér, világoskék, rózsaszín, melegsárga és égőpiros futókavirágait. A kazal oldalánál néha fecskék surrantak el, csicsergésük, mint a forgószéltől felkapott akácszirom, elveszett a hangok orkánjában. Mint a rög alá szorult szőrös-fekete dongó, mérgesen, tompán zümmögve búgott a cséplőgép. Fekete teste körül reszketett a forró levegő, egyszeregyszer sípolt, mint a megfogott bogár. Mellette, mint egy nagy sárga darázs, zizegve röpítette magasba a friss szalmát a kazalozó. A kazal tetején egy fiatal férfi, talpig fehér gyolcsban, s három lány, piros szoknyában vetették ide-oda a felröppent szalmát. Az etető ember két bronzkarja pillanatnyi megállás nélkül gyúrta a gép gyomrába a megbontott kévéket, az asztag már felére ment össze, folyton nőtt a kazal s a gép másik oldalán, mint a földdel vegyült arany, gyorsan, de a gépek, az emberek s a vibráló forróság iramához képest tempósan, urasan, simán ömlött ki az élet. Egy deres bajszú ember tartotta alája a zsákot, komolyan, majdnem áhítatosan, mintha szertartást végezne. Mikor annyira telt, hogy megállt a maga lábán, a földre zökkentette, egy kezével széthúzta a száját, a másikat a búza alá tartotta s erős, napégette bőrű ujjai között folytatta át a szemeket. Egy hatalmas testű, fiatal férfi várt mellette s mikor megtelt, egy rántással összefogta, átkötötte, előrehajolt s vállára lendítette a hatvékás zsákot. Egyik kezét csípőjére tette, másikkal a zsák nyakát fogta s fejét féloldalra hajtva, zengő lépésekkel vitte be a tágas, nyitott színbe. Ott letette a többiek mellé. Nehéz posztóruhában, kávészínű kendővel a fején s mozdulatlan arccal ült ott egy vén asszony. A fiatal férfi a szín oldalához lépett, egyik gerendáról levett egy gyűrött fedelű könyvecskét s plajbásszal írt bele valamit. — Nyolcvankettedik, édesanyám — fordult aztán az öregasszonyhoz. — Nyolcvankettedik — ismételte az s szemével végigsimította a zsákokat. Megjegyezte magának, hogy az egyik, szélről a negyedik, egy kicsit feslett, azt meg kell toldani. Aztán tovább nézte a cséplést. Az ég kékesfehéren izzott felettük, sehol egy parányi felhő rajta. Mint valami aranyköd, szállt a ház felett a kévék könnyű pora, a nyári konyha szürke füstje nehéznek, majdnem folyékonynak látszott, amint keresztültört rajta. Az öregasszony nézte ezt a csodálatos, kábító, zajjal, élettel teli izzó ragyogást és hunyorított. Kis fekete pontok suhantak a levegőben. Merőn bámulta őket. — Egy légy — gondolta. — Milyen sokáig áll egy helyütt a levegőben. Aztán cikázott egyet a kicsi, lebegő feketeség s az öregasszony megcsóválta a fejét: — Na nézd csak, hiszen fecske volt. A fecske elsurrant a kazal mellett s a mámi követte megfakult tekintetével, de csak a kazal tetejéig. Ott megakadt a szeme a három piros rokolyás lányon. Az egyik a legény mellett állott s elnézett a messzeségbe. A szalma zizzenve torlódott lába elé, már majdnem a combjáig ért, mégsem nyúlt utána villájával. A vénasszonyt elfutotta az indulat, fel akart állani a székről, de akkor a legény rákiáltott a lányra: — Ne kergesd a hétszínű legyeket, Böske, te! A lányok kacagtak, Böske tréfásan nekibökött, a villa szárával a legény mellének, az elkapta, egy kicsit huzalkodtak. Hahotáztak s dologhoz láttak megint. Az öregasszony már tátogott, a szavak még csak a mellében voltak, ott tolongtak, mint a sárga torlódó ár: — Sodoma és Gomora! Istenem, atyám, hogy tűröd ezt a becstelenséget. Oh, te, te, te! Elsülyed veled a kazal menten! De visszanyelte őket. Kövér, széles, ráncos, kemény kifejezésű arca megmerevedett, szemei a messzeségbe révedtek. Minek kiabálni, — gondolta— a többiek is odafigyelnek, megáll a munka s bűnbe jutnak mások is, mert Istentől lopják a drága időt. Hirtelen utánaszámolt, hogy estére hány kiló hús kell a pörkölthöz, hány kenyér, menynyi ital, — aztán imába fogott: — Bocsáss meg, Istenem, bűnös nyomorult lelkemnek . . . A kazal árnyékos oldalánál két gyermek játszadozott. Egy keménymiű fiúgyermek, úgy tíz-tizenkétesztendős s egy hat-hétéves lányka, egy szál ingecskében. A gyermekek a kévékből kihullott búzaszemeket gyűjtögették kis halmokba, tenyerük tele volt porral s izzadságos, egészséges, piros-kerek arcocskájukat is öszszemaszatolták. — No mennyi van már, Imrikó!? — Nekem több van — felelt a lányka és édes kis hangocskája alig-alig tudott elvergődni nagyanyjához az emberek és gépek zsivaján keresztül . . . — No, hozzátok ide ! A gyerekek ingükbe kaparták a poroszú Ifjú Erdély 1928 november.