Ifjú Erdély, 1928. szeptember - 1929. augusztus (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-11-01 / 3. szám
1928. november. Ifjú Erdély zár s nagyanyjukhoz szaladtak vele. A szék mellett már egész kis búzahalom volt, ráöntötték ezt is. A vénasszony magához vonta, szembenézte őket s azt mondta: — Gyűjtsetek, édeskéim ! Gyűjtsetek csak ! A fiú visszaszaladt s futtában kiáltotta: — Gyűjtök én, nanyól A lányka odadörgölődzött az öregasszonyhoz, az megsímogatta kicsi arcát, aztán egy kicsit gyöngéden megtaszította: — No, eredj, te is, kincsem ! — A nyári konyha ajtajából a fiatalasszony kiáltott az urának: — Gyűjjön már egy kicsit, Imre! Visszaszólt a konyhába egy idősebb aszszonynak, egy láboson megrázogatta a fedőt, aztán a tornácon keresztül a házba indult. Jómozgású menyecske volt. Az ura utána érkezett a szobába — Aggyon mán négy hatost — mondta az asszony — rizsért kell szalajtanom. A férfi nevetett: — Hinnye! Hát így leszegényedtél, nincs négy hatosod ? Istenuccse, nincs egy krajcárom se! — pergett a menyecske nyelve. Az ura elkomorodott: Erzsi, ejnye Erzsi, minek a, eskünni? Má megint ? Az asszony durcásan megrántotta a vállát: — Na ággyá mán azt a pízt, oszt ne papoljon. Az ember kinyitotta a sifonert s kivették a pénzt. Azután visszament újra a géphez. Éppen akkor telt meg a zsák. Az ég már nem ragyogott oly izzón, de a meleget változatlanul ontotta lefelé. Az etető ember a gazda felé kiáltotta: — Megváltozik az idő! — Csak egy napig várjon még — felelte az. Aztán elkomolyodva tette hozzá : — Isten dóga, Péter bácsi! Az utcáról dobperegés hallszott. A sánta Nix most is olyan körülményesen kiverte a tempót a keshedt kutyabőrön, mint mindig. Megvárta míg a népek kigyűltek a kiskapukba. Egy csomó gyermek körülállta, a hátulsók közül némelyik elkiáltotta : — Nix! A többi gyermekek vicogtak, mert a dobosnak Szalonnás-Kis János volt a becsületes neve, a „nix“ azért ragadt rá, mert amióta hivatalba jutott, a tekintély végett egy-két német szót is meg-megeresztett, különösképen pedig, ha valamire nézve elutasító véleménnyel volt, csak annyit bökött oda : — Nix! A szapora dobolásra a cséplők is felfigyeltek. — Eredj mán, Imrikó, nézd meg, mit dobolnak! — kiáltotta a gazda, mire a gyermek kiszaladt a kapun. Pár perc múlva lelkendezve rohant vissza s futtában egyre kiabálta: — Kiütött a háború ! Kiütött a háború! A vén asszony eltorzult arccal ugrott fel a székről s a gyermek felé sietett: — Ne bomolj, te, kölyök! Mit beszélsz ? Ki mondta ? A fiúcska nem hagyta a magáét, szétfeszítette napsütötte lábszárait, úgy nyelvelt a nagyanyjának : — Az ám, nanyó! Kiütött a háború! Vak Szabó Lidi néni mondta! Az apja is odaállott, megfogta a gyermek karját s úgy kérdezte: — Hát Nix mit kiáltott ki ? — Nix? A gyermek öregesen összeráncolta homlokát. — Nix — ismételte — hát Nix azt mondta, hogy — azt mondta, hogy . . . hát ... az évfolyásbéliek holnap vonuljanak be ! A gazda sietve kiment a kapun. Nehéz, vontatott lépésekkel, elgondolkozó arccal jött vissza s megálloit az öregasszony mellett: — Igaza ! Holnap be kell rukkolni nekem is. Háború lesz! A vénasszony elejtette a két kezét, az etető ember is megállott; a gép dübörgése megszakadt, nyersen sistergett belőle a gőz, a kazalozóról csak a szíjak suhogása hallszott, a lányok lábhoz tett villával figyeltek lefelé, a fecskék nekibátorodva szállták körül őket, veréb-csipogás petyegette a megszakadt zsivajt. A menyecske megállott a konyhaajtóban s hangosan jajveszékelt: — Hogy az Isten mind rakásra pusztítsa őket! — A vénasszony ijedten ment oda, valamit súgott neki, arra elhallgatott. Pár percig még így álltak, aztán szaggatottan búgott tovább a gép. Nagyon magasan egy vércse vijjogott s az istálló mögött három varjú lebegett nagy lomhán tova. * Hajnalban talpon volt az egész ház, csak a két gyermek aludt meg. Az asszonyok alig egy órára dőltek le, egész éjjel sütöttek a gazdának. Mindent becsomagoltak, a lovakat már itatták, megjött Balog szomszéd is, aki elkíséri majd Imrét s visszahajtja a kocsit. A férfiak egy pohárka törkölyt ittak, hideg húst ettek, csak úgy kézből, bicskával. Az öreg Balog megnézett mindent. — Hát jó kapcát viszel-e, Imre ? — kérdezte. 57