Ifjú Erdély, 1928. szeptember - 1929. augusztus (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-11-01 / 3. szám
A menyecske felelt : — Az ám, tettem én a pakkba négy párat, gyócsot, kettőt meg flanelt. — A mán helyes, — hagyta helybe Balog — mer amondó vagyok én, hogy a gyalogos katonának első a kapca, jó kapca legyen a lábon, jó sok, oszt puha, akkor osztán úgy áll a lábad a bakkancsba, mintha sifonerbe vóna. — Igaza van Balog bátyámnak, — bólintott Imre — emlékszek én, mike szógáltam, hát vót ott a századnál egy önkéntes, az ám, hogy is hittük csak ? — na, az önkéntes úr Stern, mán bizonyosan emlékszek. Hát egy rukkolás előtt látom, hogy az önkéntes úr Stern csak úgy faszéklire húzza fel a bakkancsot. Hej, az ántiját, mondom, baj lesz abba, önkéntes úr. Mi a fene baj lenne, aszongya a Stern úr. Hát pecsenye lesz a talpából! Áh, nehézség, oszt kacagott az önkéntes úr, attól a kicsi úttól. Még vissza sem fordultunk, már úgy ment, mint a sánta lüdérc, megállott, oszt egy zsebkendőt az egyik lábára, egyet a másik lábára. Annyit ért a, mint halottnak az orgonázás, mikor levetette a bakkancsot a cimmerbe, hát nézzük a lábát, olyan vót, mint a háromnapos birkahús. Balog szomszéd kacagott: — Látod, Imre ? Értem én a rajzot. Egy pár jó bakkancs, jó kapcával, oszt egy jó puska, meg jó menázsi, elmennék én avval a világ végire is. Imre elkomorodott. Az öregasszony eddig hallgatott, most hevesen kezdett beszélni, úgy, hogy az első szavaknál levegő után kapkodott, mintha a hangok megakadtak volna a nyeldeklőjében: — Jaj, Balog! Jaj, Balog! Istentelen embernek maradsz te örök életedre! Mi keresni valód van néked a világ végén ? Oszt puskával ? Minek neked a puska? Két karja reszketve fogódzott a székbe, s félig felemelkedve, hangosan, élesen, siró kiab hálással fordult az emberek felé: — Puska! Akivel lűni lehet! Emberekre, lűni! Megölni őket! A fiúcska felébredt, nézte a nagyanyját, megijedt, összeszorult a torka, de szégyell sírni, csak az anyját szólította. Az odament, leült az ágy szélére, a gyermek a karja alá dugta kezét s hallgatott. Balog tempósan sodort egy cigarettát, rágyújtott s nagy flegmával eresztette ki: — Inkább én ükét, mint tk engem. — Se te ükét, se ük téged! Mind pokolra vesztek! Fegyver által vész el, aki fegyvert emel! Imre fiam! Édes egyetlen magzatom, inkább halva lássalak, mint elkárhozva! A vénasszony felállt a székről kiegyenesedett s az utolsó szavakat valami olyan nagy, fojtott erővel mondta ki, mintha egyenesen a szívét akarta volna szétrepeszteni. A fiúcska sírni kezdett, a leányka is felébredt s álmos, zavart arcocskájával ijedten nézett körül. Imre is felállott, anyjához lépett, gyöngéden átfogta s leültette a székre. — Minek az, édesanyám? Felőlem nyugton lehet. Hivő nem vesz fegyvert a kezébe! — Ne is fiam, ne is! — zokogott a vénasszony. — Jézus veled lesz, meglátod, veled lesz! Balog szomszéd töltött egy pohárral a törkölyből, lenyomtatta, vele az indulatját, annyi mégis csak kitört belőle, hogy: — De az antiját! ... Te Imre, amondó vagyok, hogy bolondot ne tégy. Ha már hozzád ütnek, üsd* vissza, a teremtésit! — Balog bátyám, Jézus azt mondta, hogy valaki megüti a balorcádat, tartsd oda neki a jobbat is ! — Bolondokat beszélsz, Imre fiam ! — így Balog — Jézus azt mondta ? Hát persze, hogy azt mondta: Azért vót Jézus! Ő megtehette, mert az Isten fia vót, de te csak Hiribi Imre vagy! Hogy mered te Krisztushoz tenni magadat? Nekte a vót a mestersége, hogy megváltsa a világot, de te egy varas békát sem váltasz meg. No, ott vannak a pulyáid! oszt megnyúzatnád magad, mint egy birka? A menyecske úgy sírt, mint a zápor, de csendesen, nem akarta, hogy anyósa észrevegye. Félve nézte az öregasszonyt s reszketve mondta: — Imre lelkem, mentsen Isten, de ha már éppen arra kerül a sor, te se hagyd magad. Mint a hirtelen vihar, úgy tört ki az öregasszony. — Elkárhoztok ! Elkárhoztok ! Égni fogtok a pokol tüzében örökké. Jaj pogányok, istentelenek! Visszaesett a székre, dereka megrándult, szemei elfordultak. Balog csendesen szólt: — Nyughassék Véri néni, még megüti a gutta. Imre megtámasztotta a vén asszony fejét s kijelentésszerűen ismételte : — Hívő nem vesz fegyvert a kezébe! Aztán elcsendesedtek, csak magukba tusakodtak még egy darabig. Felkeltek a gyermekek is, anyjuk tejet és egy-egy darab friss kalácsot adott nekik, abból, amit az apjuknak sütött. Balog szomszéd kiment s a szolgával rendbehozta a kocsit. Bent az asztal köré ültek. Imre az anyjával, a feleségével megbeszélte a gazdaság ügyeit, bajait. A cséplést csak folytassák, ezt így, azt amúgy rendezték el. Nem lesz majd semmi baj. * 58________________________________Ifjú Erdély___________________1928. november.