Ifjú Kommunista, 1967. (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-09-01 / 9. szám
NÉGEREK AZ USA-BAN Lázadás? Forradalom? Polgárháború? Vagy csupán felelőtlen elemek öntudatlan és szervezetlen rendbontása, amelynek alapja inkább a meteorológia, mint az ideológia? Az Egyesült Államok idei „forró nyarának” gyászos eseményei, ha méreteikben bizonyos „eszkalációt” mutatnak is az előző évek néger megmozdulásaihoz képest, még mindig nem adnak végleges és pontos választ a kérdésekre. Az okok és eredők viszont nyilvánvalók: az amerikai néger lakosság elnyomottsága és nyomora a polgári jogok biztosításáról szóló törvények ellenére évről évre csak fokozódik. Az Egyesült Államok 174 millió fehér lakosának életszínvonala sokkal, de sokkal magasabb a 23 millió négerénél. A hivatalos statisztikák kegyes öncsalással családokra számítva mutatjákki az átlagjövedelmek alakulását: évi 7170 dollár jut a fehér családokra, 3971 dollár a néger családokra. De — s ebben rejlik a kormány első statisztikai „trükkje” — a néger családokban több a gyermek, mint a fehér családokban: torokra, utcákra, terekre tódul a munkátlan négerek tömege. Ilyenkor elég egy kis szikra, hogy az elégedetlenség, az elkeseredettség tüze fellángoljon. 1964-ben New York híres Harlem-negyedében még egy rendőrgolyónak kellett egy, fiatal néger életét kioltania, ez volt a New York-i zavargások oka. 1965- ben Los Angeles Watts nevű néger „gettójában” már nem kellett több, mint egy néger autóvezető közlekedési szabálytalansága, az ezt követő rendőri fellépés adta a jelet a tömegakciókra. 1966 nyarán Chicagóban ennél is jelentéktelenebb incidens szolgáltatta az okot: néger gyerekek egy tűzoltásra szánt vízcsapot nyitottak ki. Az előző esztendők „forró nyarai’* után 1967 júliusában minden eddiginél több helyen és minden korábbit meghaladó hevességgel törtek ki az ellenségeskedések a néger proletariátus (az igazság kedvéért tegyük hozzá: és a néger lumpenproletáriátus) meg a rendőrség között. Először volt kénytelen az amerikai elnök reguláris katonaságot kivezényelni a lázongó négerek ellen. Kénytelen volt nemcsak azért, mert a tomboló négerek dühe óriási anyagi károkat okozott (Detroitról azt mondta a polgármestere a harcok után, hogy úgy fest, mint Berlin 1945-ben ...), hanem azért is, mert az amerikai politikai élet „héjái”, a fajüldözés hangadói erélyes fellépést követeltek Johnsontól. (Igen jellemző részleteket hozott nyilvánosságra az amerikai sajtó a fehérek követelménye szélsőséges elemeinek megnyilvánulásai,hős: volt, aki a négernegyedek bombázását sürgette, megint mások azzal próbálták befolyásolni, képviselőiket, szenátoraikat, hogy önhatalmú fegyveres beavatkozással fenyegetőztek a négerek ellen ...) Az 1967-es „forró nyár” Amerika nagyvárosaiban annyi emberéletet követelt, mint amennyi — ugyanannyi idő alatt — az Egyesült Államok vietnami vesztesége halottakban; a megsebesültek száma kétszer annyi volt, mint ahányan az amerikai katonák közül Vietnamban váltak harcképtelenné. Vietnam és az amerikai ellenségeskedések között az összefüggés az idei nyáron kezdett igazán megmutatkozni. Új elemként vonult be a négerek harcának jelszavai közé a vietnami háború elítélése, annak elutasítása, hogy a hazájukban elnyomott négerek az Egyesült Államok imperialista érdekeiért háborúzzanak a vietnami nép ellen. Sajtójelentések hírül adták azt is, hogy a vietnami amerikai expedíciós hadsereg néger katonái között magasra hágott az elégedetlenség és a nyugtalanság: az otthon maradottak életéért kellett aggódniok, akiket ugyanolyan egyenruhás katonák támadtak, mint amilyen uniformist ők viseltek... „Fehér Amerika", „Fekete hatalom" Stokeley Carmichael, az SNCC (a néger diákok koordinációs bizottsága) 26 esztendős vezetője, aki az utóbbi hónapokban az amerikai néger mozgalmak egyik legkiemelkedőbb alakjává lett, így ír: „Az Egyesült Államok gyarmatait — ideértve az USA néger „gettóit” is — fel kell szabadítani! Egy évszázad leforgása alatt az amerikai nemzet a maga kizsákmányoló rendszerét a Mississippitől és Harlemtől kezdve egészen Dél-Amerikáig, a Közép-Keletig, Afrikáig és Vietnamig kiterjesztette. A kizsákmányolás formája más itt és más ott, de az eredmény lényegében ugyanaz: maroknyi hatalmast tartanak fenn és gazdagítanak egyre a hallgatásra ítélt, nyomorúságos, színesbőrű tömegek rovására. Ezt a rendszert le kell rombolni.” Stokeley Carmichael hirdette meg elsőnek a „Black power”, a „Fekete hatalom” jelszavát. Követelésében már nemcsak arról van szó, hogy a „fehér Amerika” nagy kegyesen némi jogokat engedélyezzen a néger tömegeknek. Hívei a programjuk megvalósítását már nem a Martin Luther King-féle „erőszakmentesség” alapján, ülősztrájkokkal vagy békemenetekkel akarják elérni, hanem erőszakkal is. Igaz, hogy a 60-as esztendők elején volt remények és illúziók nagyrészt szertefoszlottak: az amerikai törvényhozás a minap elutasította azt a javaslatot, amely 40 millió dollárt irányozott volna elő a „slum”-ekben végzendő patkányirtásra. Pedig Amerikában 1966-ban 14 000 csecsemőt és kisgyermeket haraptak meg a patkányok ... A négerek sorsának, politikai és gazdasági helyzetének, lakásviszonyainak javítását célzó törvényjavaslatok a fiókba i maradtak. Robert Kennedy számokat idéz ., ' Ú •, ■ A további „trükkökről” nem más rántotta le a leplet, mint Robert Kennedy szenátor, a meggyilkolt elnök öccse. Bebizonyította, hogy egy északi amerikai nagyváros néger „gettójában” — ez az a bizonyos „slum” — a munkaképes lakosság egyharmada nem szerepel semmilyen statisztikában, mivel ezek a 20 és 64 év közötti férfiak és nők nem rendelkeznek sem állandó lakással, sem rendszeres munkahellyel. A munkaügyi nyilvántartásban szereplő négerek 10 százaléka még így is munkanélküli. (A fehér lakosság munkanélküliségi arányszáma: 3,3 százalék!) Robert Kennedy számításai szerint a néger „gettókban” a munkaképeseknek csak 43 százaléka éri el a létminimumnak megfelelő jövedelmet... A „forró nyarak” 1964 óta minden esztendőben a nagyvárosok „slum”jeiben idézik elő a véres faji zavargásokat. Valóban közrejátszik kirobbanásukban a kánikula is: amikor a nyomortanyákon tartósan megszorul a 30 fok fölötti hőség, a siká-12 IFJÚ KOMMUNISTA „Tamás bátya" és a néger miniszter nem csoda tehát, hogy a néger mozgalmak békésebb szándékú, mérsékeltebb vezetői egyre keve-