Ifjú Kommunista, 1968. (12. évfolyam, 1-12. szám)

1968-12-01 / 12. szám

KUTRUCZ GIZELLA ÚJRA ÍGY KEZDENÉM — Nézze, kissé aggódom, amikor az én mozgalmi múltamról akar írni. Tulajdonképpen alig ismer engem. 15 éves fiam van, így jól tudom, hogy a kiszépített visszaemlékezése­ket mennyire nem szeretik a fiata­lok. Magam is viszolygok attól, hogy történelmietlen sorok lássanak nap­világot. Nemrég olvastam egy cikket a magyar ellenállási mozgalom te­vékenységéről, s többek között az én szerepemről is. A tények igazak, csak éppen az összefüggések hami­sak, amelyekbe beleágyazták őket. A magyar ellenállási mozgalomról nem sok látványos dolgot lehet fel­említeni, tetszetős élettörténetet te­hát tőlem se várjon. Tulajdonképpen csak 1938 óta élek Magyarországon. Akkor csatol­ták ide a Felvidéket. Parasztembe­rek voltunk, de távoli rokonaim kö­zött sem ismerek olyat, aki ne lett volna kommunista. Csehszlovákiá­ban legálisan működött a kommu­nista párt, így aztán én a magyar­­országi mozgalomba már régi kom­munistaként kapcsolódtam be. Szi­­mon, a mi falunkban legnagyobb­részt kubikosok laktak, a falu há­romnegyede párttag volt. Nekem a munkásmozgalmi élet gyermekko­romtól természetes dolog. A szüleim s rokonaim közül is sokan megjárták a börtönt. Otthon nélkülem nem zaj­lott le tüntetés. Lány létemre jóné­­hányszor bevert fejjel kerültem ha­za ezekből az akciókból. Szenvedé­lyes vitatkozó voltam. Magyarorszá­gon nem egyszer szóltak rám az elvtársaim, mert hangosan vitáztam az utcán, nehezen szoktam meg, hogy itt ezért becsukják az embert. Egyébként egyszerű, szürke kato­nája voltam a mozgalomnak. Nem tagadom, volt néhány eset, amikor hajszálon függött az életem. 1944- ben bakancstalpba, Ovomahtinba rejtett hamis iratokat csempésztünk a börtönbe, hogy elősegítsük a kom­munisták szökését, akiket nyugatra akartak hurcolni. Hegedűs András, Hazai Jenő és más elvtársak így szöktek meg a biztos halál elől. Különben nem is ez az én moz­galmi munkám lényege. Azt meg­találja a Párttörténeti Intézetben összegyűjtve, újságcikkek, amelye­ket én írtam. 1941-ben jelent meg az első írásom a Magyar Nemzetben. Egy érdekes vitában foglaltam állást Kovács Imre népi író mellett, a munkás-paraszt összefogás szüksé­gességéről. A cikk, amelyet „Kut­­rucz Gizella, szimői parasztlány” aláírással közöltek, nagy visszhan­got keltett. Sokan csodálták, hogy ilyen tájékozott parasztlány is van Magyarországon. Nem tudták, hogy ez a parasztlány a kommunista párttag. Százszámra kaptam a leve­leket kubikosoktól, munkásoktól, népi íróktól. A felszabadulás után a MADISZ egyik alapító tagja lettem. Ki kel­lett szórnunk a burzsujokat Buda­pestről, hogy helyet adjunk a ta­nulni vágyó fiataloknak. Földet is osztottam Szabolcs megyében. 1948- tól 1957-ig a Pártközpontban dolgoz­tam. A fiam és a lányom irigyel a múl­tamért. Nosztalgiával gondolok visz­­sza ifjúságom éveire magam is. Meg­értem a mai fiatalokat: objektív igazság, hogy nem olyan mozgalmas és lelkesítő az életük, mint a miénk. Ellenállási felületet keresnek, hogy erejüket kipróbálhassák, hősies, nagy tettekre, romantikára vágynak. Az én ifjúságomnak megvolt az értelme: olyan korban nőttem fel, amely a jellem minden nemes vo­násának teret adott. Négyen vol­tunk testvérek, valamennyien meg­kaptuk a Szocialista Hazáért Érdem­érmet. Szórakozás alig volt az éle­temben. Nyugtalanság, gond annál több. Mégis ez a mérleg: nagyszerű volt. És most? Van egy otthonom, épp amekkora kell, két gyermekem, mindkettő tanul. Ennyi az egész? — mondhatná valaki. Igen, ennyi. És az, amit már elmondtam. Megenged egy közhelyet? Ha újra kezdhetném, hát újra így kezdeném. (­WP) 46 A sok áldozat nem volt hiábavaló Nem értelmetlenül hullott a kommunisták, a hazafiak vére. A fasiszta rend vég­napjait élte. Napkelet felől jött diadalmas proletárhad morzsolta szét az úri, az em­bertelen, a kizsákmányoló hatalom seregeit. Az elnyo­mott, kifosztott országokban is ezrek és ezrek ragadtak fegyvert, hogy megtörjék a pusztító fenevad erejét. A hegyeket, az erdőket parti­zánok uralták; az éjszaká­ban gránátok, aknák rob­bantak német gépkocsik, vo­natszerelvények alatt. S el­jött a nap, amikor a szabad­ság vörös virradata hazánk földjére ért. Bajnokai vérük hullajtásával megtisztították városainkat, falvainkat a fa­sisztáktól és bérenceiktől, a terror lovagjaitól. Lesz magyar újjászületés! — hirdették a kommunisták, s követte őket a nép. A párt hívó szavára csatasorba áll­tak a fiatalok is, az újjászer­veződő magyar kommunista ifjúsági mozgalom harcosai, hogy az idősebb nemzedék­kel vállvetve egy új világot hozzanak létre: a munkásság évszázados forradalmi álmát valósággá váltsák.

Next