Ifjúmunkás, 1967 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1967-01-05 / 1. szám

4 .----------------------------- Ha kész a diagnózis , jöhet az orvoslás A gyergyóremetei líceum gondjaitbajait feltáró cikksorozatával az Hiúmunkás hasznos segítséget nyújt elsősorban a remeteieknek, de tanulnak belőle talán azok az iskolák is, amelyekben hasonló természetű nehézségek még fennállnak. Az elhangzott vélemények alapján úgy látom, az alapvető hibákat helyesen tárták fel a hozzászólók. A hibák okai fölötti vitát hosszúra lehetne nyújtani, de nem hinném, hogy ezzel tennénk jót (sürgősen) a nehézségek leküzdésére. Ehelyett rá kell térni az azonnali cselekvésre. A gyergyóremetei iskola példája bizonyos mértékben a fiatal líceumok sajátos problémáit is szemlélteti. A nagy lelkesedéssel beindított új líceumoknak már a kezdet kezdetén egész sor nehézséggel kellett megbirkózniuk. Sajnos, nem egy esetben objektív nehézségeknek kellett elébe nézni. Nos, az akadályokat nem egyformán sikerült menetközben felszámolni. Ennek okai sokrétűek. A legtöbb újonc líceum fiatal tanerőkkel, fiatal igazgatókkal kezdte meg működését. A tapasztalat, a pedagógiai felkészültség hiánya igen gyakran szaporította a hibákat, bár a természetes fejlődés folyamata az ellenkezőjét kívánta meg. Mindezek azt eredményezték, hogy az újonnan beindult középiskolák tanulóinak mindenfajta tevékenységéért felelős tényezők az összefogás helyett, a közös gondok vállalása helyett — egyszerűen lemondtak erről, hogy milyen mértékben, azt döntsék el magukban az illetékesek, azok is, akik „elégedettek“ az elért eredményekkel, de még inkább azok, akik tényleg csak a fizetésért, bizonyos fajta anyagi kényelemből, épp ezért felelőtlenül végezték munkájukat Gyergyóremetén. A tények azt mutatják, hogy így nem mehet tovább, tehát felmerül a kérdés : hogyan tovább ? A gyakorlat azt mutatta, hogy a remeteihez hasonló módon nem lehet korunk igényeinek színvonalán oktató-nevelő munkát végezni. Pedagógusok között általában az az álláspont, hogy a falusi környezetben élő gyermekek nevelése kevesebb gondot okoz, mint városon. Nos, ez így áll, de csak addig, amíg a tanítóban vagy tanárban a gyermek a szülőt, a testvért, a gondjait megértő felnőttet látja, azt az embert, aki bízik benne, akire bizalommal tekint, akiben eszményképet lát — felkészültség és fegyelmezettség tekintetében egyaránt. Ezt pedig nemcsak egyetemi diplomával rendelkező értelmiségi jelentheti, még líceumban sem, hanem a szükségmegoldásból felső tagozaton tanító nevelő is. Ennek a viszonynak a hiánya eredményezi azt a kellemetlen légkört, amely tanár és tanítvány közé merev tartást húz, így aztán egyik oldalon marad a nevelő a maga problémáival, a másikon pedig a tanuló, aki magára maradva úgy cselekszik, ahogy tud. Eléggé indokolt megvetéssel nézünk vagy gondolunk az olyan emberre, aki egyéni érdekei kedvéért a közösséget szinte semmibe veszi, így volt ez valahogy Gyergyóremetén is. Egyesek a maguk személyi gondjaikra-bajaikra hivatkozva indokolják az iskolában folyó nevelő-oktató munka eredménytelenségét. Igaz az is, hogy egyes esetekben az MTSZ, néptanács és a szülők közömbössége kiábrándító, de még inkább igaz az, hogy egy község egész szellemi, művelődési arculatát azértelmiségi hivatott, ha szükséges, megváltoztatni vagy pedig esetleg pozitív irányba befolyásolni. Saját bajaik állandó hangoztatásával gyakran ellenkező hatást érünk el, s megoldásnak a „csak el innen valahová“ jelszót választjuk, amely nem lehet megoldás még akkor sem, ha sáros a község, vagy problémát jelent a tűzifa beszerzése. Az eredményes munka alapvető feltétele a fegyelem. Régi igazság, de ma talán még inkább érvényesül, hiszen feladataink naponta szaporodnak és elvégzésük tökéletesebb fegyelmet igényel. De igaz továbbá az is, hogy a gyermek mindent a felnőttől tanul, elsősorban a fegyelmezettséget. Szinte hihetetlenül hangzik a gyergyóremeteiek ama panasza, amely tanítványaik fegyelmezetlenségére vonatkozik. Irányítás, állandó foglalkoztatás hiányában a tanulók azt cselekedték, amit az eszük diktált. Jót vagy rosszat. Világos tehát, hogy a bajok honnan indultak ... Ismerek egy olyan vidéki iskolát, amely a vakációban is rendszeres felkészítőt tartott a XI. osztályos tanulók részére. Persze, ebben az iskolában a tanulóknak nem maradt idejük a délutáni tétlenkedésre, mert egyszerűen úgy vélték, hogy egy végzős tanulónak szinte nem is lehet szabad ideje. Természetesen a kezdeményező legtöbbször a tantestület volt, hiszen ő tudta elsősorban, hogy mennyi közös munkába, erőfeszítésbe kerül az eredmények elérése. A közös gondok, a közös erőfeszítések vállalásának a hiánya eredményezte Gyergyóremetén a csalódást : tanár és tanítvány érzi az eredménytelenséget, s bizony a következményeket is. Igen, érzi a tanuló is, aki talán most felteszi magának a kérdést: Csinálhattam volna másként is ? Igen , ez a természetes válasza. Ha elölről kezdhetné ... Mindenekelőtt a tanárára hárítja a felelősséget (bár egy része a szülőkre is ráfér). Igaz, a felelősség közös — tanáré és tanulóé —, de csak akkor, ha maga a tanár sem felelőtlen. A felelősség, a munka iránti szeretet, a tudományok iránti szenvedély érzése elsősorban a példa hatására válik a tanulók jellemző tulajdonságává. A gyergyóremesei eset azt mutatja, hogy a tanulók ezen a téren sem azt kapták, ami segítségükre lett volna. A cikkben felvételt néhány gondolattal szeretném arra irányítani a figyelmet, ami a legfontosabb : a pedagógus közösség munkája, mert ezen áll vagy bukik minden. Végső fokon az ő munkája mérhető le minden tanuló eredményeiben, de az ő munkájától függ az is, hogy mennyire nyeri meg a közös ügynek az összes többi nevelő tényezőt. Miklós Ferenc „Szemünk fénye" Soha nem foglalkoztak az ifjúmunkás hasábjai ennyit Gyergyóremetével, mint az utóbbi hetekben, így ezt az ifjúsági lapot a gyergyóremetei olvasók szokatlan türelmetlenséggel várják, s melegében megemésztik a tartalmát, különösen azok, akik lesik az ilyenfajta szenzációt. Igaz, név szerint nem szellőzőm a a lapban, mégis úgy érzem, nem hallgathatok, hiszen a „tönkretett“ 32 tanulónak három éven át osztályfőnöke voltam. A sokat említett osztály tanulói előtt nyílt meg először az a lehetőség, hogy szülőfalujukban felvételizzenek és végezhessék a középiskolát. Mégis, a felvételizendő tanulókat toborozni k illett, így a felvételi vizsga nem ölthetett versenyvizsga jelleget. Ezek a tanulók valahogy úgy gondolkoztak : tartsa az iskola szerencséjének, hogy gyarapítják a létszámot (mert ez látszott viselkedésükben és tanulásukban). Mikor az iskolához kerültem, úgy emlegették az osztályt nevelőtársaim, „szemünk fénye“, és valóban, szemünk fénye volt. Figyelemmel kísértük tevékenységét, dicsértünk, bíráltunk, mikor mi kellett. A szülőkkel állandó kapcsolatot tartottam, s szomorúan azt kellett tapasztalnom, hogy sok családnál hiányzik a szülői szigor, az ellenőrzés, a helyes időbeosztás. A fiútanulók feje fölött nagyon sokszor beesteledett, nem a tanulás, hanem a labdarúgás közben. Sok értékes órát elfüstöltek a dohányárudában, de volt szeszesital fogyasztás is. A lánytanulók nagy többsége hozzájuk nem illő gavallérokkal enyel égtek Remete utcáinak (szerencsére) sötétjében. A dolgozatírások előtti időszakban kötelező szilenciumra rendeltem vissza a tanulókat, nem kímélve szabad délutánjaimat. Szerencsére a fent elmondottak nem vonatkoznak minden tanulóra, de azok száma, akik szerettek és akartak tanulni, s viselkedésükben sem volt hiba, sajnos, kevés volt. A nagy többséggel bánni nagyon nehéz volt, sokszor úgy éreztem, egyedül állok, mert segítség helyett a szülők pénzt adtak italra, elengedték gyermekeiket az iskola által tiltott összejövetelekre, engedték magukat félrevezetni, s megtűrték a huligán megnyilvánulásokat. Nem felejtek el egy esetet, mikor négy tanulót súlyos fegyelmi vétségért a nevelőközösség elé állítottunk. A gyűlésen egy szülő jelent meg, a második a gyűlés végére érkezett, részegen... Nyilván felmérte az eset komolyságát... Vagy a tantestület iránt érzett tiszteletből tette ? Mindenesetre a fegyelmezetlen diák előtt a részeg apa mindennek látszott, csak tekintélynek és a nevelésben harcostársnak nem. Számtalan nevelő órán, de ezenkívül is foglalkoztunk olyan témákkal, mint : Az új típusú ifjúság helyes viselkedése, Az elvtársiasság, a barátság, a szerelem, A nikotin és az alkohol káros hatása, A helyes időbeosztás a jó eredmények elérésének biztosítéka és még más kérdésekkel, csak sokan nem tették magukévá az elmondottakat. És amikor a maturandus szalag az egyenruhára került, akkor dobbant meg alatta a szívük, hogy az valamire kötelez, de akkor már késő volt. Nincs szándékomban menteni magunkat — az azonban mégis furcsa, hogy egy egész nevelőközösséget volt diákjaink kívánjanak féllábra állítani. Voltak is hibák, tudjuk, de nem Ferenczi Tibor cikke ébresztette rá erre az illetékeseket. Ki hatalmaz fel egy diákot, s különösen egy olyan diákot, akinek a nevelésével voltak bizony nehézségek, hogy volt tanárát, ha éppen szakmai hibába is esett, jellemtelennek bélyegezze. Igaz, jó ideig nem volt matematika tanárunk, s Nagy Albertet kényszermegoldásból tették a XI. osztályba helyettesíteni. Sokat küzdött, neki sem volt könynyű, s annyira vitte, amennyire képességei engedték, de nem volt jellemtelen. Arról azonban, hogy jó néhányan csak átutazók voltak iskolánknál, úgy érzem, sem az MTSZ, sem a néptanács nem tehet. Az MTSZ is fiatal, mint az iskola, ők sem jöttek kölcsön nehézségért, s ha minden erőt és bránit felhasználtak megerősítésére, az természetes. Valami más az oka ennek. Akik rövid ittlétük után elmentek, nem tudtak és nem akartak megbirkózni a falu nehézségeivel. A gyergyói hideg, a remetei sár nem valami csábító... na meg a mindennapos kenyérellátás sem. Nekünk nincs lehetőségünk színházba, operába, koncertekre s kiállításokra járni, ha vendégszereplők is jönnek a rajonba, Remetét legtöbb esetben elkerülik, mert nincs olyan kultúrházunk és színpadunk, ahol felléphetnének. Szeretnénk gyermekeinket bábszínházba vinni, zenére taníttatni. Mindez nagyon hiányzik, hogy ne hiányozna, hogy ne csak az egyetemi emlékekből táplálkozzunk, hanem munka után művelődjünk, szórakozzunk, egyszóval élvezzük azt, amit a szerencsésebb helyzetben levők semmi kincsért nem adnának. S ha valakiben ez a vágy felülkerekedik a hivatásérzeten, feltétlenül búcsút vesz Remetétől. íme, ezért mentek el sokan már, nem mintha mostohább lett volna a sorsuk, mint az ittmaradottaknak. Akik ma is állják a sarat Remetén, azok szívből, lélekből nevelik az ifjúságot, azt az ifjúságot, mely éppúgy „szemünk fénye“, mint a végzettek, s reméljük, nem is fogunk bennük csalódni. Az a „tönkretett“-nek nevezett osztály már elszéledt. A leánytanulók munkahelyeikről, a fiúk a katonaságtól küldtek már nekem leveleket, lapokat. Kihasználom az alkalmat, s az Ifjúmunkás által üzenek : nem vagytok tönkretéve. Fiatalos lendületetek, tenniakarásotok, de elsősorban szorgalmatok árán kell álmotokat valóra váltanotok. Én bízom abban, hogy a 32 veszett növendékem ráébred arra, mit kell tennie. Kelemen Lőre A gyergyóremetei iskoláról közölt cikkünket eredetileg nem vitaindítónak szántuk, de egymagában az a tény, hogy ilyen heves vita robbant ki körülötte, azt bizonyítja : elértük célunkat, meggondolkoztattuk az érdekelteket — és nemcsak Gyergyóremetén. A leközölt hozzászólásokon kívül még több levél érkezett szerkesztőségünkbe, íróiknak — Bakos Gyulának, Trucza Pálnak, Turóczy Árpádnak, Sólyom Istvánnak és a többieknek — ezúton is köszönetet mondunk soraikért. Úgy hisszük, a vita további folytatása során csak ismétlésekbe bocsátkoznánk, s nem bővülne lényeges vonással az eddig kialakult kép. Cikkünkben nem vontunk le konklúziókat, de a hozzászólások tanúsága szerint nem is volt erre szükség : álláspontunkat, szándékunkat mindenki megértette, fölösleges lett volna az „egyrészt — másrészt" módszerével kiporciózni a felelősséget az illetékesek között, örvendünk, hogy többen felismerték : régeredményben nemcsak Gyergyóre Post scriptum metéről és nemcsak Gyergyóremetére szólt a válaszunk, mint ahogy érzésünk szerint Ferenczi Tibor levele is többet tartalmazott a konkrét tényanyagnál. Furcsálljuk, hogy egyes hozzászólók kétségbe akarták vonni Ferenczi Tibor illetékességét volt iskolája elbírálásában. Véleményünk szerint a szocialista hazafiságra való nevelés elengedhetetlen követelménye, hogy a mai fiatalok olyan emberekké váljanak, akik részt kérnek és részt is akarnak vállalni a rei publicaeta közügyek intézéséből, nem állnak tétlenül, ha szűkebb vagy tágabb közösségük segítségre szorul. Ferenczi Tibor közösségi emberhez méltóan járt el, amikor iskolája helyzetét szóvá tette. A szerkesztőség kivizsgálta és közölte, a megkérdezettek és a hozzászólók nagy része jogosnak találta bírálatát. Sajnáljuk viszont, hogy Remetén egyesek a tanári kar „lejáratásának" értelmezték cikkünket. Akkor is kiemeltük, most is hangsúlyozni szeretnénk, hogy a Papp Melitták és a Nagy Albertek mellett lelkiismeretes és hozzáértő tanárok is tanítottak és tanítanak Remetén. Füstös Károly, Kemenes Lajos, Balogh Attila, Marincea Florea, Kelemen Sára és a többi hozzánk hasonló tanár felkészültségébe vetett bizalmunk adta tollunk alá azokat a szavakat, melyeket most nagybetűvel is ideírunk : NINCS OKUNK A LÍCEUM MAI TANULÓINAK SORSÁÉRT AGGÓDNI ÉS NINCS OKUK ERRE AZOKNAK A SZÜLŐKNEK SEM, AKIKNEK MEGRENDÜLT AZ ISKOLÁBA VETETT BIZALMA. Végezetül : a Gyergyó rajoni tanügyi osztály részletes beszámolót küldött azokról az intézkedésekről, melyekkel a remetei iskola munkáját szeretné a jövőben segíteni. (Továbbra is várjuk a remetei néptanács és a helyi MTSZ ilyen értelmű válaszát). Ezeknek az intézkedéseknek az életbeültetéséhez, a líceum pedagógus közösségének gyümölcsöző munkájához ezúton is sikert kívánunk. IFJÚMUNKÁS ---------- Ifjúmunkás