Ifjúság, 1945 (1. évfolyam, 1-14. szám)
1945-08-13 / 1. szám
1945 augusztus 13. IFJÚSÁG 1849 július 31 Kilencvenhat évvel ezelőtt a segesvári síkon Bem honvédjei utolsó csatájukra készültek. Remény és hősködés nélkül álltak fel a csapatok helyeikre. Harcba bocsátkozni a sokszoros túlerőben lévő, pihent, nagyszerűen felszerelt ellenséggel, kész öngyilkosságszámba ment. Minden katona tudta ezt és szótlanul, nyugodtan várta a csatát. Egy fiatal őrnagy járt a harcosok között. Szemében túlvilági tűz, azoknak a lelkesedése, akik leszámoltak mindennel, rendezték minden tartozásukat a földön, s várják a rég megálmodott pillanatot, amikor halálukkal adhatjákmeg a nyomatékot egész harcos múltjuk tanulságának. Az őrnagy neve Petőfi Sándor. Paskievics hadai néhány óra alatt szétzúzták az erdélyi honvédsereg maradék erejét. Futott mindenki, amerre látott. Lándzsás kozákok vették üldözőbe a menekülőket, s akit elértek, halál fia volt. Petőfit utoljára egy kukoricás szélén látták. Ezredének orvosa beszélt vele, hívta, meneküljenek együtt, még elfér mögötte a lovon. De a költő nem volt kapható menekülésre. Hogy azután mi történt, azt az életrajzírók képzeletére bízta a sors. Ha a kozákok ejtette seb nem is végzett Petőfivel, akkor sem érhette volna meg a következő napot. A harci zaj elültével derék segesvári német polgárok járták végig a csatateret s közismert germán alapossággal, senkit sem hagyva ki, sorban agyonverték és kifosztották a még lélekző sebesülteket. Vigasztalanabb, szomorúbb halála kevés embernek volt. Minden összedűlt, aminek felépítésében ő vállalta talán a legnagyobb szerepet, s a romok őt is eltemették. A harc után felzúgó trombiták a zsarnokság diadalát hirdették. A magyar népnek nem sikerült lerázni nyakáról az évezredes jármot. A nép azonban nem felejtette el Petőfit. Évtizedeken keresztül tartotta magát a legenda, s a költőt hol itt, hol ott látták. Egyszer az ázsiai ősmagyarok közt szervezett sereget hazája felszabadítására, máskor a bakonyi szegénylegények élén készült betörni a schwarzgelbek rablóváraiba. A nép ragaszkodott hozzá, mert tudta, hogy evvel nem egy személyhez, hanem egy örök és halhatatlan eszméhez ragaszkodik. S ma, amikor az eszme végre valósággá vált és egy szabad ország testét járja át tüze, Petőfi győzhetetlenebb, mint valaha, Petőfi, az ember és a költő, egy és oszthatatlan. Nézheted bármelyik oldaláról, ugyanaz az arc jelenik meg szemeid előtt: a tisztalelkű, meg nem alkuvó, türelmetlen fiatalember arca. Minden erénye és hibája a fiatalságé. Nem is értette meg őt más a forradalom alatt sem, mint e fiatalság, a Vasvári Pálok, Vajda Jánosok. S az eltelt kilencvenhat esztendő alatt Petőfi nem öregedett egy évet sem. Ugyanazok a lobogó eszmék és szavak, ugyanaz a határtalan lelkesedés, idealizmus és tisztaság. Egy szabadságában megújuló nép fiatalsága az ő személyénél méltóbb példaképet sohasem találhat. Petőfi a miénk, fiataloké. Gondolatait mi értjük igazán, szavai a mi lelkünkben visszhangozzák igazi értelmüket. Követése a mi kötelességünk, csak akkor válhat tanítása valósággá, ha mindenben az ő útját járjuk, s ha kell, követjük őt halálában is. Zsámboki Zoltán. IFJÚSÁG HANGJA Elhurcolták-e az egyetemistákat, vagy Hágáktól üzenték? Tisztelt Szerkesztőség ! Napilapjainkban az utóbbi időben egyre több szó esik az „elhurcolt“ egyetemi hallgatók kálváriájáról. A megjelent cikkek közül már nem egy olyan végkövetkeztetésekre adott alkalmat, hogy a magyar államnak nincsen főbb kötelessége, mint támogatni ezeket az ártatlan áldozatokat s ha csak egy szikrányi becsületérzés is van benne, sürgősen jóvátenni mindazt, amit ellenük elkövetett. Nem ártana, ha tárgyilagosan tisztáznánk egy-két dolgot, mielőtt túlságos sajnálkozásba merülnénk. Először is : a magyar demokrácia nem vállalhat felelősséget a fasiszta kormányzat által elkövetett bűnökért. Az egyetemisták „elhurcolását“ pedig nem a demokrácia, hanem a Szálasi-kormány hajtotta végre, az a rendszer, amelynek életrehívásában és terjesztésében az egyetemi hallgatóknak, sajnos, igen nagy részük volt. Gondolunk persze a többnyire dzsentri származású turulistákra és amerikanistákra. Ezeknek semmi követelni valójuk nem lehet a fiatal magyar demokráciával szemben. Másodszor : ennek ellenére a magyar demokrácia hajlandó megbocsátani nekik, azzal az indokolással, hogy ma nincsen helye kollektív büntetésnek és különbséget kell tenni bűnös és bűnös között. Bűnösnek ma csak azt tekintjük, aki szabad elhatározásból és aljas számításból követett el komoly népellenes cselekedeteket. Azokat, akik kisebb vétkeket követtek csak el éspedig kényszerből vagy félrevezetés útján, a mai helyzetben fel kell mentenünk. Világos tehát, hogy minden előzetes állásfoglalás nélkül szigorú egyéni vizsgálat alá kell vonnunk minden hazatérő egyetemistát s csak ezután kerülhet sor a leigazoltak rehabilitálására. Az igazolás során annak is utána kell néznünk, hogy mit végzett az illető Németországban, nem terhelik-e vájjon erről az oldalról súlyos bűnök, megbocsáthatatlan cselekedetek. Harmadszor: igaz ugyan, hogy az egyetemistáknak határozott parancsra kellett az országból távozniok, de tudjuk azt is, hogy a becsületes igaz hazafiak nagy része akkor már katonaszökevényként bujdosott s hogy az egyetemisták közül is igen sokan maradtak vissza. Németországba azok mentek, akik vagy nagyon féltek a nyilasok által hangoztatott megtorló intézkedésektől, vagy elvakult törvénytisztelők voltak (a Horthy-rendszer nevelése folytán), vagy pedig — s ezek a bűnösök — a diadalmasan előretörő Vörös Hadsereg elől menekültek, mert lelkiismeretüket súlyos népellenes bűnök terhelték. A bűnösöknek a népbíróság előtt a helyük. Azokat viszont, akiket csak emberi gyengeségük késztetett az ország elhagyására, s ennek folytán módjukban volt alaposan megismerkedni a fasizmus igazi arcával, a demokrácia visszafogadja. Szükségünk van minden építő erőre s hiszünk abban, hogy szaktudásukat a jövőben már a magyar nép érdekében fogják felhasználni. Ilyen alapon lehet csak megbocsátásról, de nem jóvátételről beszélni. Egy egyetemi hallgató, aki nem hagyta magát elhurcolni Utána két ifjú kiabál versenyt egymással, hogy a MADISz múlt heti szervezési eredményeit ismertesse. Elragad ez az ifjúi hév, de zavar, hogy szinte hallom a lihegésüket. Egy vers még, aztán — gondolom — ők is, én is kimerülten dőlünk hátra a székben. Érdekes . .. Negyedórát tart az egész . . . Szegényeknek érezhetően órányi mondanivalójuk lenne. Kedves Szerkesztő Tagtárs, nem lehetne megkérni a rádió kitűnő igazgatóságát, hogy a múlt hagyományaira „rácáfolva“ — a félórás leventeműsor helyébe — demokratikus ifjúsági félórát próbáljon a MADISz-nak és rajta keresztül a magyar ifjúság tömegeinek biztosítani a mostani rongyos 13 perc helyett ? Nagyon szépen kérjük ! Többek nevében: Egy VII. kerületi tag. Elesett bajtársak Egy franciaországi magyar partizán naplójából A felszabadulás második napján voltunk. Az utcák még fel voltak lobogózva a Szövetségesek színeivel, a nép még virágcsokrokkal dobálta az átvonuló partizán és szövetséges csapattesteket, távolról még hallatszott a visszavonuló német csapatok nehéz ágyúinak dörgése, de a gyárakban már megindult a munka. A kitóduló franciaországi magyar munkások az üzem előadóterme felé siettek, ahol a Franciaországi Magyar Függetlenségi Mozgalom első szabad összejövetelét hirdette a gestapómentes szabad világban. Fiatal fiú lépett az emelvényre. Fehér shortban volt és könnyű nyári ingben, de bőrövén revolver függött, ingujján pedig karszalag : „Belső Francia Erők-Partizánok". A franciaországi magyar partizánok nevében beszélt. „Felszabadultunk ! Tegnap még nyomasztóan nehezedett ránk a rabság; gestapóval, SS-legényekkel, milíciával körülvéve, ezer oldalról leselkedett ránk a halál. Szembeszálltunk azokkal, akik felégették falainkat és gyilkolták, rabolták a békés lakosságot. Ma szabadok vagyunk ! Szabadok! Mindenki örül, mindenki boldog. De mi, s ezt tudtuk előre, nem érezhetjük ezt a teljes, feltörő boldogságot, ami a tiétek. Mert tudjuk, hogy bajtársaink ezrei nyugszanak tömegsírokban, hogy ők, akik életüket adták a szabadságért, nem érhették meg ezt a napot. És nekünk a bajtárs édestestvérnél is többet jelentett. Jelentette az embert, aki mellettünk állt a harcban, a szenvedésben, aki megosztotta velünk utolsó falatját, ruhadarabját, aki bujtatott, ha kellett s aki életét áldozta volna értünk. Két bajtársunkról szeretnék beszélni, két fiúról, akikkel egy csoportban voltam és akik életükkel és halálukkal példaként állanak előttünk. Illegális nevük Joseph és Yves volt. Már 1941-ben részt vettek az illegális mozgalomban és a délvidéki magyarok közül elsőknek kerültek a partizánokhoz. Részt vettek minden veszélyes akcióban, bátran viselkedtek és minden erejükkel harcoltak a megszállók ellen. 1944 májusában fogták el őket egyszerre, Lyonban egy akcióval kapcsolatosan. Joseph, mikor lakására érkezett, hat állig felfegyverkezett államrendőrrel találta magát szemközt. (Folytatjuk.) Boóc Imre Helye az ifjúságnak a Rádióban! — Levél a szerkesztőhöz — Kedves Szerkesztő Úr ! Hétfő, 16.30 perc , MADISz negyedóra a rádióban. A szpíker — neki nem sürgős — szépen, tempósan bejelenti az adás kezdetét. Izgatottan daráló hang szólal meg nyomban. Kétségbeesett gyorsasággal hadar valamit egy közeledő kongresszusról. Alig értem. Erdőn. .. Az erdőn még minden szendereg, S a harmatcseppek, mint rulintszemek Peregnek az ifjú pázsiton , A kék éjszaka halkan andalog S a köd, a fátyolköd átölel Minden szikrázó, fényes csillagot. Tündérek futnak csipkeruhában, Lábuk liliom, hajuk holdsugár, Szirmokon járnak, játszva suhannak Mint lenge pille vagy tarka madár, így ébred az erdő, és új életeknek Dicső dalnoka minden fuvalom . .. S míg fűrödnek a fák, fáradt szememet A zöld pázsiton lassan lehunyom. Kondorod György 3 Nyilatkozunk a sváb MaDISz-ek dolgában A napokban több újságban közlemény jelent meg arról, hogy egyes sváb falvakban milyen a helyzet és helyenként nagybetűkkel szedve aposztrofálták a MADISz-t is. Az egyik újság meg is jegyezte, hogy kíváncsi arra, „mennyiben azonosítja magát a MADISz-központ budaörsi szervezetének bátor kiállásával“. Talán mondanunk sem kell azt, hogy a MADISz kezdettől fogva minden erejével a német hatás és a reakció megsemmisítésén fáradozik. Azért, mert egyes különösebben fertőzött helyeken a svábság és a reakció még a MADISz-ba is beférkőzött, nem kell különösebben csodálkozni, hiszen köztudomású az, hogy ezeken a helyeken a reakció még a rendőrséget és a demokratikus pártok helyi szerveit is megfertőzte, anélkül, hogy erről az újságok nagybetűs címben, vagy gúnyos hangon megemlékeztek volna és ez helyes is, mert, sajnos, ilyen visszaélést különösen sváb, vagy erősen nyilas jellegű vidéken elkerülni nehezen lehet. A MADISz tehát nem azonosítja magát egyetlen reakciós helyi szervezettel sem és ha ilyesmiről tudomást szerez, kiszáll és rendezi az ügyet, eltávolítva a helyi szerv reakciós egyedeit, esetleg az egész társaságot feloszlatva, de kéri és megkívánja azt, hogy senki se csodálkozzon túlzottan és ne vessen a szemére olyasmit, aminek a teljes megoldása elsősorban a MADISz-nál erősebb szervezet : a demokratikus magyar állam feladata.