Ifjúság, 1945 (1. évfolyam, 1-14. szám)

1945-08-13 / 1. szám

1945 augusztus 13. IFJÚSÁG 1849 július 31 Kilencvenhat évvel ezelőtt a seges­vári síkon Bem honvédjei utolsó csa­tájukra készültek. Remény és hőskö­dés nélkül álltak fel a csapatok helyeikre. Harcba bocsátkozni a sok­szoros túlerőben lévő, pihent, nagy­szerűen felszerelt ellenséggel, kész öngyilkosságszámba ment. Minden katona tudta ezt és szótlanul, nyu­godtan várta a csatát. Egy fiatal őrnagy járt a harcosok között. Szemében túlvilági tűz, azok­nak a lelkesedése, akik leszámoltak mindennel, rendezték minden tarto­zásukat a földön, s várják a rég megálmodott pillanatot, amikor ha­lálukkal adhatják­­meg a nyomatékot egész harcos múltjuk tanulságának. Az őrnagy neve Petőfi Sándor. Paskievics hadai néhány óra alatt szétzúzták az erdélyi honvédsereg maradék erejét. Futott mindenki, amerre látott. Lándzsás kozákok vet­ték üldözőbe a menekülőket, s akit elértek, halál fia volt. Petőfit utoljára egy kukoricás szélén látták. Ezredé­nek orvosa beszélt vele, hívta, mene­küljenek együtt, még elfér mögötte a lovon. De a költő nem volt kapható menekülésre. Hogy azután mi történt, azt az életrajzírók képzeletére bízta a sors. Ha a kozákok ejtette seb nem is végzett Petőfivel, akkor sem ér­hette volna meg a következő napot. A harci zaj elültével derék seges­vári német polgárok járták végig a csatateret s közismert germán ala­possággal, senkit sem hagyva ki, sor­ban agyonverték és kifosztották a még lélekző sebesülteket. Vigasztalanabb, szomorúbb halála kevés embernek volt. Minden össze­dűlt, aminek felépítésében ő vállalta talán a legnagyobb szerepet, s a ro­mok őt is eltemették. A harc után felzúgó trombiták a zsarnokság dia­dalát hirdették. A magyar nép­nek nem sikerült lerázni nyakáról az évezredes jármot. A nép azonban nem felejtette el Petőfit. Évtizedeken keresztül tar­totta magát a legenda, s a költőt hol itt, hol ott látták. Egyszer az ázsiai ősmagyarok közt szervezett sereget hazája felszabadítására, máskor a bakonyi szegénylegények élén készült betörni a schwarzgelbek rablóváraiba. A nép ragaszkodott hozzá, mert tudta, hogy evvel nem egy személy­hez, hanem egy örök és halhatatlan eszméhez ragaszkodik. S ma, amikor az eszme végre valósággá vált és egy szabad ország testét járja át tüze, Petőfi győzhetetlenebb, mint valaha, Petőfi, az ember és a költő, egy és oszthatatlan. Nézheted bármelyik ol­daláról, ugyanaz az arc jelenik meg szemeid előtt: a tisztalelkű, meg nem alkuvó, türelmetlen fiatalember arca. Minden erénye és hibája a fiatal­ságé. Nem is értette meg őt más a forradalom alatt sem, mint e fiatal­ság, a Vasvári Pálok, Vajda Jánosok. S az eltelt kilencvenhat esztendő alatt Petőfi nem öregedett egy évet sem. Ugyanazok a lobogó eszmék és szavak, ugyanaz a határtalan lelke­sedés, idealizmus és tisztaság. Egy szabadságában megújuló nép fiatal­sága az ő személyénél méltóbb példa­képet sohasem találhat. Petőfi a miénk, fiataloké. Gondo­latait mi értjük igazán, szavai a mi lelkünkben visszhangozzák igazi ér­telmüket. Követése a mi kötelessé­günk, csak akkor válhat tanítása valósággá, ha mindenben az ő útját járjuk, s ha kell, követjük őt halálá­ban is. Zsámboki Zoltán. IFJÚSÁG HANGJA Elhurcolták-e az egyetemistákat, vagy Hágáktól üzenték? Tisztelt Szerkesztőség !­­ Napilapjainkban az utóbbi időben egyre több szó esik az „elhurcolt“ egyetemi hallgatók kálváriájáról. A megjelent cikkek közül már nem egy olyan végkövetkeztetésekre adott alkalmat, hogy a magyar államnak nincsen főbb kötelessége, mint támogatni ezeket az ártatlan áldozatokat s ha csak egy szikrányi becsületérzés is van benne, sürgősen jóvátenni mindazt, amit ellenük el­követett. Nem ártana, ha tárgyila­gosan tisztáznánk egy-két dolgot, mielőtt túlságos sajnálkozásba me­rülnénk. Először is : a magyar demokrácia nem vállalhat felelősséget a fasiszta kormányzat által elkövetett bűnö­kért. Az egyetemisták „elhurcolá­sát“ pedig nem a demokrácia, hanem a Szálasi-kormány hajtotta végre, az a rendszer, amelynek életrehívá­­sában és terjesztésében az egyetemi hallgatóknak, sajnos, igen nagy ré­szük volt. Gondolunk persze a több­nyire dzsentri származású turulis­tákra és amerikanistákra.­ Ezeknek semmi követelni valójuk nem lehet a fiatal magyar demokráciával szem­ben. Másodszor : ennek ellenére a ma­gyar demokrácia hajlandó megbo­csátani nekik, azzal az indokolással, hogy ma nincsen helye kollektív büntetésnek és különbséget kell tenni bűnös és bűnös között. Bűnösnek ma csak azt tekintjük, aki szabad elhatározásból és aljas számításból követett el komoly népellenes csele­kedeteket. Azokat, akik kisebb vét­keket követtek csak el éspedig kényszerből vagy félrevezetés útján, a mai helyzetben fel kell mentenünk. Világos tehát, hogy minden előze­tes állásfoglalás nélkül szigorú egyéni vizsgálat alá kell vonnunk minden hazatérő egyetemistát s csak ezután kerülhet sor a leigazoltak rehabilitá­lására. Az igazolás során annak is utána kell néznünk, hogy mit vég­zett az illető Németországban, nem terhelik-e vájjon erről az oldalról súlyos bűnök, megbocsáthatatlan cselekedetek. Harmadszor: igaz ugyan, hogy az egyetemistáknak határozott pa­rancsra kellett az országból távoz­­niok, de tudjuk azt is, hogy a becsü­letes igaz hazafiak nagy része akkor már katonaszökevényként bujdo­sott s hogy az egyetemisták közül is igen sokan maradtak vissza. Német­országba azok mentek, akik vagy nagyon féltek a nyilasok által han­goztatott megtorló intézkedésektől, vagy elvakult törvénytisztelők vol­tak (a Horthy-rendszer nevelése foly­tán), vagy pedig — s ezek a bűnö­sök —­ a diadalmasan előretörő Vö­rös Hadsereg elől menekültek, mert lelkiismeretüket súlyos népellenes bűnök terhelték. A bűnösöknek a népbíróság előtt a helyük. Azokat viszont, akiket csak emberi gyengeségük késztetett az ország elhagyására, s ennek foly­tán módjukban volt alaposan meg­ismerkedni a fasizmus igazi arcával, a demokrácia visszafogadja. Szük­ségünk van minden építő erőre s hiszünk abban, hogy szaktudásukat a jövőben már a magyar nép érde­kében fogják felhasználni. Ilyen alapon lehet csak megbocsá­tásról, de nem jóvátételről beszélni. Egy egyetemi hallgató, aki nem hagyta magát elhurcolni Utána két ifjú kiabál versenyt egy­mással, hogy a MADISz múlt heti szervezési eredményeit ismertesse. Elragad ez az ifjúi hév, de zavar, hogy szinte hallom a lihegésüket. Egy vers még, aztán — gondolom — ők is, én is kimerülten dőlünk hátra a székben. Érdekes . .. Negyedórát tart az egész . . . Szegényeknek érezhetően órányi mondanivalójuk lenne. Ked­ves Szerkesztő Tagtárs, nem lehetne megkérni a rádió kitűnő igazgató­ságát, hogy a múlt hagyományaira „rácáfolva“ — a félórás leventemű­sor helyébe — demokratikus ifjúsági félórát próbáljon a MADISz-nak és rajta keresztül a magyar ifjúság tömegeinek biztosítani a­­ mostani rongyos 13 perc helyett ? Nagyon szépen kérjük ! Többek nevében: Egy VII. kerületi tag. Elesett bajtársak Egy franciaországi magyar partizán naplójából A felszabadulás második napján voltunk. Az utcák még fel voltak lobogózva a Szövetségesek színeivel, a nép még virágcsokrokkal dobálta az átvonuló partizán és szövetséges csapattesteket, távolról még hallat­szott a visszavonuló német csapatok nehéz ágyúinak dörgése, de a gyá­rakban már megindult a munka. A kitóduló franciaországi magyar munkások az üzem előadóterme felé siettek, ahol a Franciaországi Magyar Függetlenségi Mozgalom első szabad összejövetelét hirdette a ge­­stapómentes szabad világban. Fiatal fiú lépett az emelvényre. Fehér shortban volt és könnyű nyári ingben, de bőrövén revolver függött, ingujján pedig karszalag : „Belső Francia Erők-Partizánok". A fran­ciaországi magyar partizánok nevé­ben beszélt. „Felszabadultunk ! Tegnap még nyomasztóan nehezedett ránk a rabság; gestapóval, SS-legényekkel, milíciával körülvéve, ezer oldalról leselkedett ránk a halál. Szembeszálltunk azokkal, akik felégették fal­ainkat és gyilkolták, ra­bolták a békés lakosságot. Ma szabadok vagyunk ! Szaba­dok! Mindenki örül, mindenki bol­dog. De mi, s ezt tudtuk előre, nem érezhetjük ezt a teljes, feltörő boldog­ságot, ami a tiétek. Mert tudjuk, hogy bajtársaink ezrei nyugszanak tömeg­sírokban, hogy ők, akik életüket adták a szabadságért, nem érhették meg ezt a napot. És nekünk a bajtárs édes­testvérnél is többet jelentett. Jelentette az embert, aki mellettünk állt a harc­ban, a szenvedésben, aki megosztotta velünk utolsó falatját, ruhadarabját, aki bujtatott, ha kellett s aki életét áldozta volna értünk. Két bajtársunkról szeretnék beszélni, két fiúról, akikkel egy csoportban vol­tam és akik életükkel és halálukkal példaként állanak előttünk. Illegális nevük Joseph és Yves volt. Már 1941-ben részt vettek az illegális moz­galomban és a délvidéki magyarok közül elsőknek kerültek a partizánok­hoz. Részt vettek minden veszélyes ak­cióban, bátran viselkedtek és minden erejükkel harcoltak a m­egszállók ellen. 1944 májusában fogták el őket egy­szerre, Lyonban egy akcióval kapcso­latosan. Joseph, mikor lakására érke­zett, hat állig felfegyverkezett állam­rendőrrel találta magát szemközt. (Folytatjuk.) Boóc Imre Helye­ az ifjúságnak a Rádióban! — Levél a szerkesztőhöz — Kedves Szerkesztő Úr !­­ Hétfő, 16.30 perc , MADISz ne­gyedóra a rádióban. A szpíker — neki nem sürgős — szépen, tempósan bejelenti az adás kezdetét. Izgatottan daráló hang szólal meg nyomban. Kétségbeesett gyorsasággal hadar valamit egy kö­zeledő kongresszusról. Alig értem. Erdőn. .. Az erdőn még minden szendereg, S a harmatcseppek, mint rulintszemek Peregnek az ifjú pázsiton , A kék éjszaka halkan andalog S a köd, a fátyolköd átölel Minden szikrázó, fényes csillagot. Tündérek futnak csipkeruhában, Lábuk liliom, hajuk holdsugár, Szirmokon járnak, játszva suhannak Mint lenge pille vagy tarka madár, így ébred az erdő, é­s új életeknek Dicső dalnoka minden fuvalom . .. S míg fűrödnek a fák, fáradt szememet A zöld pázsiton lassan lehunyom. Kondorod György 3 Nyilatkozunk a sváb Ma­DISz-ek dolgában A napokban több újságban közle­mény jelent meg arról, hogy egyes sváb falvakban milyen a helyzet és helyenként nagybetűkkel szedve aposztrofálták a MADISz-t is. Az egyik újság meg is jegyezte, hogy kíváncsi arra, „mennyiben azono­sítja magát a MADISz-központ buda­örsi szervezetének bátor kiállásával“. Talán mondanunk sem kell azt, hogy a MADISz kezdettől fogva minden erejével a német hatás és a reakció megsemmisítésén fáradozik. Azért, mert egyes különösebben fertőzött helyeken a svábság és a reakció még a MAD­ISz-ba is beférkőzött, nem kell különösebben csodálkozni, hi­szen köztudomású az, hogy ezeken a helyeken a reakció még a rendőr­séget és a demokratikus pártok helyi szerveit is megfertőzte, anélkül, hogy erről az újságok nagybetűs címben, vagy gúnyos hangon megemlékeztek volna és ez helyes is, mert, sajnos, ilyen visszaélést különösen sváb­, vagy erősen nyilas jellegű vidéken elkerülni nehezen lehet. A MADISz tehát nem azonosítja magát egyetlen reakciós helyi szer­vezettel sem és ha ilyesmiről tudo­mást szerez, kiszáll és rendezi az ügyet, eltávolítva a helyi szerv reak­ciós egyedeit, esetleg az egész tár­saságot feloszlatva, de kéri és meg­kívánja azt, hogy senki se csodálkoz­zon túlzottan és ne vessen a szemére olyasmit, aminek a teljes megoldása elsősorban a MADISz-nál erősebb szervezet : a demokratikus magyar állam feladata.

Next