Ifjúsági Magazin, 1970 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-01 / 1. szám
Pftff MÚZEUM amelyek sokszor nem is szerepelnek slágerlistákon, mégis nagy szerepet játszanak a zenei divat és stílus diktálásában. A progresszív beat, a white blues, az underground-zene képviselői (mint például a Led Zeppelin, a Nice, a Moby Grape, az Idle Race) kevés lemezt jelentetnek meg, inkább zenei kísérletezéssel foglalkoznak. A soul-zene legnagyobb interpretálói is csak egy-két kislemezt bocsátanak ki évenként, ezek nem is olyan népszerűek, mint a hatalmas lemezszámot elérő rágógumi-zene felvételei. EGYSZÁMOS ELŐADÓK Sokan emlékeznek még az 1967-es San Francisco-korszakra. Scott McKenzie-vel, a „San Francisco” énekesével azóta sem készült új, sikeres lemez. Nem tudott átváltani más stílusba, és így nevét lassan elfelejtik. Általában egy-egy ötlet, egy sikeres film, a divat és főként a reklámhadjárat termeli ki a nagysikerű slágereket. Előadóik, ha nem tudnak újat nyújtani, hamarosan úgy eltűnnek, mintha nem is léteztek volna. A világsikert hosszabb időn át megőrizni nagyon nehéz. Oliver, a Hair-musical egyik betétdalának előadója kijelentette, hogy nem szeretné Scott McKenzie példáját követni. Egyetlen divatirányzathoz sem köti magát. Ezt bizonyítja új sikere, a Jean, amely már egészen más felfogású, mint a Hair-szám. Ha tehetsége mellé jó üzleti érzék is párosul, nevét nem felejti el egyhamar a beatkedvelő közönség. CSENDES ELTŰNÉS, ZAJOS VISSZATÉRÉS Egy-egy híres sláger előadójától meg szokták kérdezni, mikor kezdte pályafutását. Rendszerint kiderül, hogy sokan éveken keresztül vártak és várnak a kiugrásra. Így történt ez Tommy Roe esetében is, aki 1969 egyik legnagyobb sikerét aratta a Dizzyvel. De ki ismerte őt 1965-ben? Pedig Tommy Roe-t a Roemans együttessel már akkor is számon tartották, különösen Amerikában. Már akkor olyan partnerekkel lépett fel egy műsorban, mint Cilia Black és a kezdő Tom Jones. A Dizzy hozta meg az átütő sikert, az első helyet, a koncertkörutakat. Hogy sikere tartós-e, az a jövő titka. NEM „RÓZSASZÍN ÁLOM” Ha megfigyeljük az új együttesek összetételét, kiderül, hogy a legtöbb mai zenei csoport régi, nagy együttesek tagjaiból verbuválódott. Ezek a nagy szakmai tapasztalattal rendelkező zenészek nagyszerű színvonalú produkciót nyújtanak. Egy-egy új tag bevonásával vagy egyszerű névváltoztatással megszabadulnak a menedzserek kötöttségeitől. Az 1969-es év nemcsak az együttesek, hanem a vokalisták számára is mozgalmas volt. Az angol énekesnők között az egyik legsikeresebb, Marianne Faithfull. Fátyolos, kicsit rekedtes hangja a folk-hatású, lírai daloknak felelt meg igazán. A ma 23 éves Marianne 1964-ben lépett a nyilvánosság elé. Karrierjét a Rolling Stones együttes menedzsere egyengette. Az együttessel való kapcsolata akkor pecsételődött meg igazán, amikor sikerre vitte a Jagger—Richard szerzőpár As tears go by című számát. Azután a híres This little bird következett, melyet nálunk a Nashville Teens együttes adott elő nagy sikerrel, kevésbé lírai előadásmódban. Már az 1965-ös év meghozta számára a világsikert és az ezzel járó külföldi szerepléseket, televíziós szerepléseket. Ugyanebben az évben házasságot kötött egy művészeti főiskola hallgatójával, és nemsokára az anyaszereppel is megismerkedett. Visszavonulásról azonban szó sem volt, ezt a Come and stay with me nagy sikere is bizonyította. Nemcsak az éneklés, hanem a színpad és a film is vonzotta. A Girl on motorcycle című film ultramodern hősnőjét játszotta, partnere Alain Delon volt. A film világával azonban nehezen tudta összeegyeztetni a családi harmóniát. Házassága felbomlott, és Mick Jagger nemcsak kolléga- és zeneszerzőként lett partnere, hanem élettársként is. Ez az idill azonban korántsem volt olyan „rózsaszín álom”, mint amilyennek a szaklapok hasábos cikkeken és oldalas fényképeken közölték. Közös filmjük forgatására utaztak Ausztráliába, amikor Marianne nem tudott megjelenni a sajtókonferencián. Idegösszeomlással és kábítószerszedés gyanújával kórházba szállították. BEATEN INNEN, BEATEN TÚL A beatzene rendkívül sajátos műfaja a popzenének. Jellemzője, hogy csakis a fiataloké. Fiatalok az előadók és fiatal a hallgatóság. Speciálisak a külsőségek is, így természetes, hogy a hosszú hajú „fiú” negyvenéves korában már nem énekelhet saját ifjúsága stílusában. De egy Engelbert Humperdinck vagy egy Frank Sinatra tíz év múlva is sikerrel felléphet, őket nem fenyegeti a kiöregedés, mert egyéniségek. Ha a popsztár hangszeres művész, nem elsősorban énekes, akkor sincs ilyen gond. Hiszen Georgie Fame vagy Alan Price évek múltán is kiváló zongorista, illetve orgonista marad. A sztárok csillogása múlandó. De népszerű (pop) zene és sikeres énekesek mindig lesznek. ELEK LENKE