Ifjúsági Magazin, 1972 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1972-07-01 / 7. szám

mint reklámpropagandista, mert napi nyolc órai munka után ezt a melót nem lehet bírni, egyébként is kijön a napi százasból, amit Zoránéktól kap. A klub Zorán vállalkozása, a tízforintos beugró kétharmada az övé, miként a szerelés meg a lemezek is, a Metró zenekarral pedig gyakran eljön ide házigazdaként a gyerekek közé egy kis fesztelen cse­vegésre. Az étterem sem jár rosszul az üzlet­tel, a 8,50-es jaffa, a 6 forintos kávé meg a konyak 24-ért, még engem is mellbe vág. Tamás szerint a tizenéve­seket még inkább, nem is járnak le, csak hétvégeken, pedig ez a hely és Herskovits Tamás stílusa rájuk van hangszerelve. — Az a klassz ezeken a helyeken, hogy feldobják az embert, még ha rossz kedvvel jött is be — nyilatkozza Szabó Ilona, másodikos ipari tanuló, és erre a gimnazista Kugyela Gyula is rá­bólint. Pár asztallal odébb a 19 éves Réger János morfondírozik. — Ha lenne egy ötösöm a lottón, há­zat vennék és a pincéjében saját, in­gyenes lemezklubot rendeznék be. — János egyébként partnerével, Kovács Idával együtt törzsvendég, ismernek minden disc jockey helyet, mozin kí­vül csak ide járnak. — Nem elég a jó szám, az a magnómon is megvan — az kell, hogy közben szórakoztassanak is — mondja Réger János. — Na ez az — magyarázza Tamás —, nem fontos itt a szép beszéd, a zenei ízlésnevelés, meg a többi sóder; itt jó, vad, humoros szöveg kell, hogy élvez­zék, az sem baj, ha semmi értelme .. . Diplomával a Pincében Tegnap a Víg Matrózban futottunk össze, ma itt, a Belvárosi Kávéház le­mezklubjában. Most megszólítom. Ku­ruc Lászlónak hívják, 16 éves és az utolsó két é­v Angliában töltötte. — Mintha egy kinti klubban ülnék — mondja —, a magyarok nagyon jól átvették a stílust. Majdnem minden nap ilyen helyekre járok, itt elmegy az idő és közben a legmodernebb nyuga­ti számokat tálalják. Gerliczki János disc jockey egy éve döntött úgy, hogy a csepeli Szerszám­­gépgyár helyett a kávéház vörös-félho­mályos pincehelyiségében értékesíti gépészmérnöki tudását, kitűnő beszéd­­készségét, zenei ismereteit és tájéko­zottságát a beat-világban. — A lemezeim srácoktól meg kül­földi ismerősöktől származnak, a tájé­kozottságom külföldi magazinokból. Három angol lapot fizetek elő évi há­­romezerhétszázért, a felszerelés is sa­ját, szóval van hová tennem a fizetése­met. — Stílusában nyoma sincs Tamás eksztázisának, csak a számokat konfe­rálja be, néha egy-egy érdekes sztori­val megtűzdelve. Az asztalok mellett szőke pár gyúrja a shake-et. A számok között Jánost fi­gyelik odaadóan, egymásra a világért sem néznének. Azután szünet követke­zik, ők leülnek, a jaffájukat nyalogat­ják, a fejüket tekergetik és szemmel láthatóan fogalmuk sincs, mit kezdje­nek egymással. Szerencsére János ha­marosan újra beszélni kezd, és meg­menti őket szorult helyzetükből. A neve fogalom a szakmában — Cin­­tula a legrégibb és állítólag ma a leg­jobb disc jockey. A Sarokház eszpresz­­szó pincére megnyugtat, itt kell len­nie, a kocsija kint áll, talán csak át­szaladt vacsorázni. Aztán még fél órát késik, de érthető, egyik klubból a má­sikba kell rohannia, az evésre is alig szakíthat időt, a vendégek pedig nem bánják, örülnek, amikor végre közöt­tük van a majd kétméteres, Krisztus­arcú fiatalember, Keresztes Tibor, alias Cintula. Azt csinál közönségével, amit akar. Bársonyos baritonjától elandalodnak, ha tapsol, vele tapsolnak, röptében kapják el a poénjait, és megőrülnek a számokért, amelyeket szeret. — Bánni kell tudni az emberekkel — ereszkedik le az emelvényről — és megszerettetni velük az új, jó zenét. Nem a tapsra, elképesztésre utazom, a nóta a lényeg itt, én csak a házigazda vagyok. Persze érteni kell a módját, hogy figyeljenek rám és elfogadják, amit mondok. Megmondom én, mire kell a lemezkalauz. A zenekarok elő­nye, látni lehet, hogyan játszanak, vi­szont be vannak zárva a stílusuk meg a repertoárjuk szűk körébe. Én a vi­lág összes futó számát az asztalomon tartom, a látványt pedig magam póto­lom szöveggel, humorral, egyéniséggel. És mindig olyan nótát teszek fel, ami­lyet az adott pillanat hangulata köve­tel. Az orra előtt két lány könyököl egy asztalon és áhítattal figyelik. Bács An­na harmadikos ipari tanuló, Sóti Éva negyedikes gimnazista — zsebpénzük nagy részét Cintulára költik. — Mert olyan meleg, szívhez szóló hangja van — rajonganak — és annyi mindent tud ... A keresetéről nem szívesen nyilatko­zik, azt mondja, félrevezetné a fiata­lokat. Nem kevés persze, de a jó le­mezkalauznak ehhez még hozzá is kell tennie hogy elegendő lemeze, újságja, felszerelése legyen. — Egyébként sem fenékig tejfel az életünk — húzza el a száját. A hivata­los szervek nem állnak egyértelműen mellettünk. Nagy az ellenpropaganda. A legtöbb klubnak még működési en­gedélye sincs ... Mindegy, ez most már az én ügyem, nem mondok le róla. Be fogom bizonyítani, hogy szükség van ránk.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék