Ifjúsági Magazin, 1976 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1976-08-01 / 8. szám
De a radarernyőkön nem jelent meg egyetlen fénylő pont sem. — Ezek a radarok csak az egyméteresnél nagyobb fémtárgyakat jelzik — mondta valaki viccesen. De senki sem nevetett... — És ha ezek olcsó kicsik? — kérdezte a beálló csendben egy nő. — Egyszer olvastam egy ilyen novellát — mondta Kolter — A végén nagyítóval kellett keresni a jövevényemet. — Lehet, hogy mi is így járunk — felelte egy másik hang. Vártak. A vihar nem vonult el, a hatalmas leszállóhely felett tovább függtek a fekete felhők, alacsonyak. A szél a dísztribün posztóját szaggatta. 12 óra után a fordítógép kattogni kezdett: „IRÁNYJELZŐ ELHALLGATOTT MI TÖRTÉNT” Kolter utasítására ellenőrizték a rádiójeladót. Kiderült, hogy néhány perccel ezelőtt meghibásodott, beszüntette az adást. Az automata kontrollszerkezet jelezte a hibát, de senki sem figyelt rá. Azonnal bekapcsolták a tartalékadót, Kolter pedig rövid úton kirúgta az ellenőrzéssel megbízott technikust. De a bortidák, úgy látszik, nem találtak rá az éterben a jeladó hangjára. Elvesztették a vezérfonalat. Ezt tanúsította 12.16-kor küldött újabb értesítésük is: „ADÁSOTOK ELHALLGATOTT MEGPRÓBÁLUNK LESZÁLLNI ANÉLKÜL” — De hol? — kérdezte Kolter és vele együtt még vagy százan. A gépek csak búgtak, radarernyők hunyorogtak, üresen. A riporterek idegesen gyülekeztek az ablakokhoz. Persze, nem láttak semmit, az esőn kívül. Az szakadt. A víz tócsákban állt már a betonon. — A radaron ... ? — kérdezte Kolter. — Semmi válaszolták a figyelők kórusban. — Mégis törpék — vélte egy hang. — Csak beszélni lehetne velük! — fakadt ki az előbbi nő. 12.24-kor újabb „távirat” jött. „LESZÁLLTUNK” Kitört a zsivaj. Többen kiszaladtak az esőre, körbejárták az épületet. Néhányan terepjáróval ki akartak hajtani a betonmezőre, de Kolter megtiltotta. — A borditák nyilván nagyon aprótermetűek — mondta. — A radar megmutatná őket, ha űrhajójuk elérné az egyméteres nagyságot. Elképzelhető, hogy ekkora űrhajóban mekkorák lehetnek maguk az űrhajósok ... — Bolhacirkusz — súgta valaki. Többen felnevettek. — És ha valami olyan anyaggal van bevonva a hajójuk, melyet a mi radarunk nem mutat ki? — kérdezte egy híradószerkesztő. — Olyan anyagból is készülhetett, mely a Földön ismeretlen. — Minden lehetséges — tárta szét karjait Kolter. — Mit szándékoznak tenni a borditák leszállóhelyének felkutatására? Kolter válaszolni akart, de a vevőkészülék kattogni kezdett. Mindenki elhallgatott. Megjött a borditák újabb üzenete: „ÜDVÖZÖLJÜK A BOLYGÓ LAKÓIT HOL VAGYTOK” Mielőtt bárki is szólhatott volna, az ablaknál állók közül ketten megfordultak és rémült kiáltással az ajtó felé vetették magukat... A borditák űrhajója csakugyan olyan fémből készült, melyet a földi radarok nem mutattak ki. Kérdés: ha kimutatta volna , ráfért volna bármelyik képernyőre? Jöttek. Két lépéssel átlépték a beton mezőt. Egyikük talpa maga alá lapította a dísztribünt és az autókat. Másik lába leverte az antennákat, melyek térdéig sem értek. Fejük a viharfelhők felett volt, nem is láttak a lábuk alá ... A bázis épületei homokvárként omlottak le, két repülőgép gyufaszálként nyomódott bele a betonba. Csak romok maradtak mögöttük. Mentek előre ... Rádióadójuk szüntelenül sugározta üzenetüket: MCI. VAGYTOK !-ICI. VAGYTOK !-ICI. VAGYTOK