Ifjúsági Magazin, 1978 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1978-09-01 / 9. szám
P. Mobilt. Az utóbbi csoportnak csak azért nincs még nagylemeze, mert nem nyújtottak be elfogadható szövegeket. Most ezt megtették és készül is a lemezük. A Hungária nagylemez anyaga nem ütötte meg a szükséges szintet. Talán annyi igazságtalanság érte őket, hogy éppen azon a héten hallgattuk meg a felvételüket, amikor elhatároztuk, hogy vége a színvonal-liberalizmusnak, mert jobban lemaradunk a világszínvonaltól, mint 10 évvel ezelőtt. Magatartásunknak tehát két ága van. Az egyik, ahol reményt látunk, ott tippekkel, kritikával ösztönözzük a szerzőket például az értelmes szövegírásra, ahol nem látunk reményt, ott megvonjuk az alsó határt. — Mondana egy példát, mikor súrolja valamelyik szöveg a lécet? — A Találkozás című Korda-szám ilyen. Hónapokig nem adtuk ki, mert nem bírtuk elviselni azt a giccsvilágot, amit közvetít. Aztán kiderült, a közönség olyan mértékben keresi, hogy az üzletekben visszatetszést kelt a lemez hiánya. Ezért mégis megjelentettük, de azóta is emlegetjük, nem tettünk-e túlzott engedményt. — Kik döntik el és hogyan, hogy egy szám kiadásra kerül-e vagy sem? — Április óta bevezettük a márkamenedzseri rendszert. A Pepita-lemezek menedzsere én vagyok. Ez azt jelenti, hogy az elfogadástól az eladásig minden popzenével kapcsolatos ügy koordinálása hozzám tartozik. A konkrét döntéseket a következőképpen hozzuk: én elkészítem a féléves tervjavaslatot, számításba véve az előre nem várható jelenségek lehetőségét. Ezt a tervezetet a kiadói munkaközösségünk, amely az igazgatóból, a művészeti igazgatóhelyettesből, a kiadói osztályvezetőből, a kereskedelmi igazgatóhelyettesből és a stúdióvezetőből áll, megvitatja. Az igazgató dönt. — A felsoroltak közül ki ért a műfajhoz? — Ha úgy tetszik, senki. De ez viszonylagos. A zenéhez, a hangszereléshez például a művészeti igazgatóhelyettes ért a legjobban, kitűnő szakember, de fogalma sincs, ki a basszusgitáros a Rolling Stonesban. — Az összhangzást, a teljes benyomást ki bírálja el? — Előzetesen a művészeti igazgatóhelyettes és én, illetve van egy tanácsadó munkatársam, Wilpert Imre, aki a készülő anyagokról és kész nagylemezekről belső használatra tanulmányokat készít. A kész felvétel kiadását az igazgató engedélyezi. — Mi alapján érdemelte ki Wilpert Imre az önbizalmát? — Évekig popzenei újságíró volt és a Népművelési Intézetben popzenei szervező munkát végzett. Érti a vállalat törekvéseit, de nem tévedhetetlen és ez fontos. — Ha ő azt mondja: főnök, itt van ez az együttes, érdemes próbálkozni velük, akkor ... — Akkor ez a javaslat a munkakapcsolat felvételéhez elég, LP-hez a Kiadói Munkabizottság egyetértése kell. — Tehát ha ő szeret valakit, az zöld utat kap, ha nem, akkor kevés az esély a megjelenésre? — Nem így van. Mi nyitottak vagyunk. Amennyire lehetséges, ezt a „szeretem, nem szeretem” dolgot kiiktattuk a munkánkból. Amikor valakit már senki sem szeret, az igazgató azt mondja: ez az egyhangúság nagyon gyanús, próbáljuk ki. — Ez az odafigyelés mennyire érvényes országos viszonylatban? Vidéki együtteseknek eddig úgyszólván semmi esélyük nem volt arra, hogy felfedezzék őket. — A kérdés jogos, de mi nem foglalkozhatunk tehetségkutatással. Úgy gondoljuk, ez az ORI, a rádió és a tv feladata. A hanglemez ugyanis nagyon drága. Elvünk pedig az, hogy csak azt szabad kiadni, ami ismert és amit el lehet adni. Ezért nem adjuk ki az új dalmozgalmat, noha a sajtó állandóan megró ezért bennünket. Egyszerű oka van ennek: nem lehet eladni. Nem a nyereségre törekvés miatt tesszük ezt, mert sok mindent adunk ki — például színműveket — amit csak kisebb példányszámban lehet eladni. De tömegdal, ami nem kell a tömegeknek! Nevetséges lenne tömegdalt 3000 példányban kiadni. — Ha jól értem, a vállalat igyekszik a lehető legkisebb kockázattal és minél nagyobb nyereséggel dolgozni. Ha a tehetségekkel való kísérletezést nem vállalják, mibe fektetik a nyereséget? — Egy részét államkasszába fizetjük, a maradékból pedig fejlesztünk. Bár tavaly 100 milliós nyereségünk volt, ami kultúrvállalatnál mammutnyereség, ez az összeg egyszerre sok és kevés is. Ha az 1969-es 8 millióhoz hasonlítom, rengeteg, de ha a mai fejlesztésigényünket nézem, kevés. Új stúdió kellene, raktár, korszerű gépek, a propagandaanyagok tömegéről nem is beszélve. Nincs pénzünk arra sem, hogy felszereléssel támogassuk a bandákat. Tehetségkutatással tehát nem foglalkoznak, de a hazai popműfajban jelentkező utánpótláshiány hamarosan Önöket is érinteni fogja. Ha a nagy, bevált nevek kiöregednek a szakmából, hogyan képzelik el a jövőt? — Az országban adott pillanatban mondjuk 10 000 gyerek szeretne énekelni, gitározni stb. Hogy ki lesz az a kétszáz, aki befut, ezzel mi nem foglalkozunk, de arra a 200-ra már odafigyelünk. Ha az abszolút sikert 100 pontnak vesszük, mi 0—5 között nem tudunk segíteni. Nincsenek hozzá eszközeink, de ha valaki elérte az 5— 10 pontot, attól kezdve törődünk vele. — Hogyan? — Koncz Zsuzsáék még nagyrészt maguk teremtették meg magukat. Ma erre egy előadó nem képes. Mi az exkluzív szerződéseinkkel és más eszközökkel vállaljuk a segítést. Szűcs Juditot mi segítettük az első lépései után és ebben az évben már ő a nagy meglepetés. Lemezének sikere vetekszik a Piramiséval. Hasonló a helyzet a Neotonnal vagy Katona Klárival is. — Az exkluzív szerződés tehát mind a két félnek előnyös. Miben áll a különlegessége? — Mögötte az a remény áll, hogy 3 év múlva kivezethetjük a magyar popzenét a világpiacra. Ezek a szerződések azt szolgálják, hogy az általunk támogatott előadókkal készített lemezek külföldi eladásán mi is keressünk, ne csak a külföldi cégek. Az exkluzivitás többek között azt is jelenti, hogy az előadókat mi 5 évre lekötöttük és ezalatt a rádióban, televízióban igen, de lemezre és kazettára nem énekelhetnek az engedélyünk nélkül. A Neoton volt a próbajárat, akikkel ki-