Ifjúsági Magazin, 1978 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1978-09-01 / 9. szám

P. Mobilt. Az utóbbi csoportnak csak azért nincs még nagylemeze, mert nem nyújtottak be elfogadható szöve­geket. Most ezt megtették és készül is a lemezük. A Hungária nagylemez anyaga nem ütötte meg a szüksé­ges szintet. Talán annyi igazságtalanság érte őket, hogy éppen azon a héten hallgattuk meg a felvételüket, ami­kor elhatároztuk, hogy vége a színvonal-liberalizmus­nak, mert jobban lemaradunk a világszínvonaltól, mint 10 évvel ezelőtt. Magatartásunknak tehát két ága van. Az egyik, ahol reményt látunk, ott tippekkel, kritiká­val ösztönözzük a szerzőket például az értelmes szöveg­írásra, ahol nem látunk reményt, ott megvonjuk az al­só határt. — Mondana egy példát, mikor súrolja valamelyik szöveg a lécet? — A Találkozás című Korda-szám ilyen. Hónapokig nem adtuk ki, mert nem bírtuk elviselni azt a giccs­­világot, amit közvetít. Aztán kiderült, a közönség olyan mértékben keresi, hogy az üzletekben visszatet­szést kelt a lemez hiánya. Ezért mégis megjelentettük, de azóta is emlegetjük, nem tettünk-e túlzott enged­ményt. — Kik döntik el és hogyan, hogy egy szám kiadásra kerül-e vagy sem? — Április óta bevezettük a márkamenedzseri rend­szert. A Pepita-lemezek menedzsere én vagyok. Ez azt jelenti, hogy az elfogadástól az eladásig minden pop­zenével kapcsolatos ügy koordinálása hozzám tartozik. A konkrét döntéseket a következőképpen hozzuk: én elkészítem a féléves tervjavaslatot, számításba véve az előre nem várható jelenségek lehetőségét. Ezt a terve­zetet a kiadói munkaközösségünk, amely az igazgató­ból, a művészeti igazgatóhelyettesből, a kiadói osztály­­vezetőből, a kereskedelmi igazgatóhelyettesből és a stú­dióvezetőből áll, megvitatja. Az igazgató dönt. — A felsoroltak közül ki ért a műfajhoz? — Ha úgy tetszik, senki. De ez viszonylagos. A zené­hez, a hangszereléshez például a művészeti igazgatóhe­lyettes ért a legjobban, kitűnő szakember, de fogalma sincs, ki a basszusgitáros a Rolling Stonesban. — Az összhangzást, a teljes benyomást ki bírálja el? — Előzetesen a művészeti igazgatóhelyettes és én, il­letve van egy tanácsadó munkatársam, Wilpert Imre, aki a készülő anyagokról és kész nagylemezekről belső használatra tanulmányokat készít. A kész felvétel ki­adását az igazgató engedélyezi. — Mi alapján érdemelte ki Wilpert Imre az ön­bi­zalmát? — Évekig popzenei újságíró volt és a Népművelési Intézetben popzenei szervező munkát végzett. Érti a vál­lalat törekvéseit, de nem tévedhetetlen és ez fontos. — Ha ő azt mondja: főnök, itt van ez az együttes, érdemes próbálkozni velük, akkor ... — Akkor ez a javaslat a munkakapcsolat felvételé­hez elég, LP-hez a Kiadói Munkabizottság egyetértése kell. — Tehát ha ő szeret valakit, az zöld utat kap, ha nem, akkor kevés az esély a megjelenésre? — Nem így van. Mi nyitottak vagyunk. Amennyire lehetséges, ezt a „szeretem, nem szeretem” dolgot kiik­tattuk a munkánkból. Amikor valakit már senki sem szeret, az igazgató azt mondja: ez az egyhangúság na­gyon gyanús, próbáljuk ki. — Ez az odafigyelés mennyire érvényes országos vi­szonylatban? Vidéki együtteseknek eddig úgyszólván semmi esélyük nem volt arra, hogy felfedezzék őket. — A kérdés jogos, de mi nem foglalkozhatunk tehet­ségkutatással. Úgy gondoljuk, ez az ORI, a rádió és a tv feladata. A hanglemez ugyanis nagyon drága. Elvünk pedig az, hogy csak azt szabad kiadni, ami ismert és amit el lehet adni. Ezért nem adjuk ki az új dal­moz­galmat, noha a sajtó állandóan megró ezért bennünket. Egyszerű oka van ennek: nem lehet eladni. Nem a nye­reségre törekvés miatt tesszük ezt, mert sok mindent adunk ki — például színműveket — amit csak kisebb példányszámban lehet eladni. De tömegdal, ami nem kell a tömegeknek! Nevetséges lenne tömegdalt 3000 példányban kiadni. — Ha jól értem, a vállalat igyekszik a lehető leg­kisebb kockázattal és minél nagyobb nyereséggel dol­gozni. Ha a tehetségekkel való kísérletezést nem vállal­ják, mibe fektetik a nyereséget? — Egy részét államkasszába fizetjük, a maradékból pedig fejlesztünk. Bár tavaly 100 milliós nyereségünk volt, ami kultúrvállalatnál mammutnyereség, ez az összeg egyszerre sok és kevés is. Ha az 1969-es 8 millió­hoz hasonlítom, rengeteg, de ha a mai fejlesztésigényün­ket nézem, kevés. Új stúdió kellene, raktár, korszerű gépek, a propagandaanyagok tömegéről nem is beszél­ve. Nincs pénzünk arra sem, hogy felszereléssel támo­gassuk a bandákat.­­ Tehetségkutatással tehát nem foglalkoznak, de a hazai popműfajban jelentkező utánpótláshiány hama­rosan Önöket is érinteni fogja. Ha a nagy, bevált ne­vek kiöregednek a szakmából, hogyan képzelik el a jö­vőt? — Az országban adott pillanatban mondjuk 10 000 gyerek szeretne énekelni, gitározni stb. Hogy ki lesz az a kétszáz, aki befut, ezzel mi nem foglalkozunk, de ar­ra a 200-ra már odafigyelünk. Ha az abszolút sikert 100 pontnak vesszük, mi 0—5 között nem tudunk segíteni. Nincsenek hozzá eszközeink, de ha valaki elérte az 5— 10 pontot, attól kezdve törődünk vele. — Hogyan? — Koncz Zsuzsáék még nagyrészt maguk teremtették meg magukat. Ma erre egy előadó nem képes. Mi az ex­kluzív szerződéseinkkel és más eszközökkel vállaljuk a segítést. Szűcs Juditot mi segítettük az első lépései után és ebben az évben már ő a nagy meglepetés. Lemezé­nek sikere vetekszik a Piramiséval. Hasonló a helyzet a Neotonnal vagy Katona Klárival is. — Az exkluzív szerződés tehát mind a két félnek előnyös. Miben áll a különlegessége? — Mögötte az a remény áll, hogy 3 év múlva kive­zethetjük a magyar popzenét a világpiacra. Ezek a szerződések azt szolgálják, hogy az általunk támogatott előadókkal készített lemezek külföldi eladásán mi is keressünk, ne csak a külföldi cégek. Az exkluzivitás többek között azt is jelenti, hogy az előadókat mi 5 év­re lekötöttük és ezalatt a rádióban, televízióban igen, de lemezre és kazettára nem énekelhetnek az engedé­lyünk nélkül. A Neoton volt a próbajárat, akikkel ki-

Next