Ifjúsági Magazin, 1979 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1979-05-01 / 5. szám
PÁLYÁZAT PÁLYÁZAT PÁLYÁZAT Eper, huszonnyolcért A nénike a padon ült, szemben a Fehérvári úti kispiaccal. Először nem is őt láttam meg, hanem az üres helyet, gyorsan ültem le, négy dögnehéz szatyromtól szabadulván, ő szólított meg: — Hány óra van, kedvesem? — Tizenegy múlt. — Tudja, nem látok el a villanyóráig, nagyon rossz a szemem. Megnéztem jobban. Hetven körül járhatott, foltos, tiszta ruhában ült ott, haja hálóval leszorítva. — Miért nem tetszik csináltatni szemüveget? Fölírják SZTK-ra, mindenkinek, így csak tovább romlik a néni szeme. — Tudom, kedvesem, hogy csak forintokon múlik, de még így is drága nekem. Erre már nem mondtam semmit. „Linkel az öreglány” — gondoltam magamban. Háromnaponként el lehetne költeni egy ötkilóst, például itt a piacon, és ő meg azzal jön, hogy nincs tíz forintja szemüvegre. Pedig nem cigány, ahogy így elnézem, a kispiac környékén pedig csak két cigány család szokta megvágni az arra járó dolgozókat, őket már arcról ismerem, a nénike biztosan nem közülük való. — Hogy most az eper, kedvesem? — Hát, huszonkettő körül, de én ezt maszeknál vettem, ott huszonnyolc kilója. — Majdnem szégyenkezve nézek az epreszacskóra, csak tudnám, miért? — Tudja, kedvesem, nekem csak tizenkettő-ötven jut egy napra, persze, vehetnék epret is belőle, de inkább kenyeret veszek, tejet, krumplit, néha olcsóbb gyümölcsöt. — De hát ez . . . hogyhogy ? Miért csak ennyi? Csak van valaki, aki... — Már nincs. Bár gyerekkoromban mindent megkaptunk édesanyáméktól, Pozsonyban nőttem fel, a képző után ott is tanítottam egy ideig magyar iskolában, aztán férjhez mentem, Pestre költöztünk az urammal. Két fiunk született. A háborúban, a másodikban, aztán mindenünket elvesztettük, és én mindenkimet elvesztettem. Mind ott maradtak. Aztán én elmentem dolgozni, szépen is kerestem, de mindig egyedül éltem, nem mentem újból férjhez. Korábban mentem nyugdíjba , amúgy is kevés évem volt, hát nem kapok valami magas nyugdíjat. Megpróbáltam újból elhelyezkedni, de nem bírok már dolgozni, nagyon reszket a kezem, és a szemem is rossz. A lakbérem magas, télen a fűtés nagyon sokba kerül, villanyt ugyan nem használok, ha lehet, de van tévém, és azt mindig végignézem, még az iskolatévét is, meg a híradó harmadik kiadást. Az olyan jó, mert tele a lakás hanggal, képpel és este a legrosszabb egyedül lenni. Aztán az orvosságot is ki kell Az idei újságíró tehetségkutatói pályázatra — melyet a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöksége és a KISZ Központi Bizottsága tavaly decemberben hirdetett meg — összesen 1134 pályázó,jelentkezett. A beküldött dolgozatok száma meghaladja a háromezret. Ez háromszorosa a tavalyi és tízszerese az öt évvel ezelőttinek. A pályamunkák értékelésére a MÚOSZ Oktatási Igazgatóság az országos napi- és hetilapok, valamint az ifjúsági lapok szerkesztőségeiből 26 vezető újságírót kért fel. A pályamunkák beérkezés szerint sorszámot kaptak, a nevek és életrajzok elzárva maradtak. A bíráló bizottság négy lépcsőben végezte a munkáját. Az elsőben azokat a pályamunkákat szelektálták, amelyek nem feleltek meg a megfogalmazott követelményeknek. A másodikból azok a dolgozatok juthattak tovább, amelyek a 0-tól 6 pontig adható pontszámokból legalább két zsűritagtól 4,5—6 pontot kaptak. A döntőbe jutott minden pályamunkát legalább — és újabb — két zsűritagnak el kellett olvasnia. A pontozási rendszer itt is megegyezett a korábbival. A legjobb dolgozatokat a bíráló bizottság a kapott pontok alapján rangsorolta. Ez a rangsorolás e sorok nyomdába adásakor még tartott váltani, bár nagyon olcsó, de hát így is ötven forint hetente, sokfélét szedek. Szóval, így marad az a tizenkettő-ötven naponta, persze, ki lehet abból jönni, csak például eperre nem telik. Szedelőzködöm lassan. Úgy látszik, a nénike ezt nem vette észre, mert tovább beszél. — Tudja, kedvesem, nagyon rosszul van ez megcsinálva. Amikor lett volna pénzünk szép dolgokra, finomabb falatokra, el se tudtunk volna képzelni ilyen árubőséget, ami most van ebbe a demokráciába. De nekem mije van? Azelőtt megvehettem volna, de ilyen választék nem volt. Most bőség van, de nekem nincs pénzem hozzá. Menjen csak, kedvesem, nem akarom feltartani, biztos várják otthon. Tudja, olyan jólesik elbeszélgetni néha, nem akarok én panaszkodni, nehogy azt higgye. Jó itt nekem nagyon, itt lakom a közelben, ebben a gyönyörű időben csak lesétálok ide, leülök egy padra, és figyelem a szatyrokat. Viszik a húsokat a fiatalasszonyok, az epret, csinálnak otthon jó paprikás pörköltet, meg galuskát, eszik utána a jó hideg, cukros-tejszínhabos epret, köszönöm, hogy meghallgatott, jó egészséget kívánok. — Csókolom, én . . . — pehelyként kapom föl szatyraimat, majdnem futok a villamoshoz. Jó, hogy a nénike nem az arcomat, a csomagjaimat nézi. DEÁK JUDIT 38 SB-I. 596982 — Velem?! Még hogy énvelem? ... Miről? Nincs rajtam semmi érdekes: reggel felkelek, bemegyek a fasulira, ebéd, könyvtár, este esetleg mozi vagy akármi, aztán bezuhanok az ágyba. Ha ez megfelel riportnak, akkor kész is. Cakumpakk! Enynyi az egész! De tényleg, hiába nézel ilyen hitetlenkedve ... nincs több ... Még a hétvégék. De azok is olyan bágyadtak, hogy unom már ezt az örökös sopánkodást... Tudomásul kell venni: nem vagyok az a szexbomba, aki után megfordulnak az utcán a hapsik, de ez van. Sokszor gondolkodtam, hogy valamilyen plasztikai műtéttel lefaragnának a seggemből, s a mellemhez ragasztanák... kiröhöghetsz, de sokszor elnéztem magam kívülről, hát tényleg, ki az a marha hapsi, aki beleszeretne egy százhetven centis csontraktárba, két csámpás lábba, meg egy ormótlan szemüvegbe. Még úgy elsőbe, másodikba el-eljártam discóba, de aztán tavaly az egyik után teljesen kiborultam, egész úton bőgtem Vera vállán. Mindegyik szobatársam azt kérdezte, mi baj van veled, egész este babusgattak ... Mit mondhattam volna nekik?! Azt, hogy utálom őket öntetszelgéseikben, számító ábrándozásaikban... S az egészben az a ciki, hogy közéjük tartozom. S már másfél éve itt tartok .. . aki leül velem, néhány langyos mondat után kifakadok neki, mint egy pattanás: ömlik belőlem a genny, aztán a szemben ülő ijedten menekülni kezdene, kényszeredetten ül, szabadkozva elosonna, vagy ha végighallgat is, csupán udvariasságból. Jól bevált formáim vannak, úgy nyolc-tíz alapséma, ezeket variálom. Szerencsére jó a memóriám, ritkán lepleznek le, bár Verdék, azt hiszem, ismerik a lemezeimet, persze, ez kölcsönös, így hát a nagy barátság, a „mi nagy barátságunk” tropára ment, most úgy „köszönöm szépen” megvagyunk. Pedig sülve-főve együtt voltunk. Emlékszem, elsőben a gólyabál után hajnali négykor megalakítottuk a szobában is „Szerelmesek Klubját”, mind a nyolcan benne voltunk, ragyogtunk, s a lefekvés előtt pezsgőt bontottunk. Először akartunk szerelmesek lenni, rettenetesen kinyálintottuk magunkat, magunkra kentük Magdi összes szemfestékét, púderét, rúzsát. Életemben először festettem ki a körmeimet, vérpirosra. Kivágott kisestélyim volt, melltartó nélkül. Én, melltartó nélkül! Eljöttek anyámék is, az egész család, még a nagyanyám is, bemutattam nekik Zolit, egészen jóképű, mondta anyám, csak maradjatok meg egymás mellett, s máris áldását adta ránk, pedig csak annyi volt köztünk, hogy elfelejtette a tánc után elengedni a kezem, én úgy éreztem, most boldognak kell lennem. Verdék is cinkosan mosolyogtak, amikor megláttak minket, mindenki fiúval volt, éjfél fele egy kört alakítottunk, ahol csak mi táncoltunk, mi tizenhatan, senki más, aztán mikor anyámék elmentek, a büfé előtt Zoli megeső-