Ifjúsági Magazin, 1979 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1979-09-01 / 9. szám

művész, sok muzsikus lakásában jártam már, de ilyet még nem láttam. A szoba a mamáé, a fürdő­szoba közös, a konyha pedig Béla birodalma. Két­szer három méter. Egy tűzhely, egy szekrény, egy ágy, egy asztal és egy hokedli. Felébredt — Na, mégis? Azt hittem, hogy már nem is jössz. — Miért, megígértem. — Ne hülyéskedj, 15 éve már, hogy újságírók ígérgetnek összevissza, és csak kettő jött el. Már megszoktam, hogy átvágnak. — Miért? — Hát ezt kérdezd meg tőlük. — Sokkal beszéltem már és sokfélét mondtak, de nemcsak ők, hanem a kollégáid is. Bort tesz az asztalra és két poharat. Szürkeba­­rát. Rám néz. — Értem, szóval megint a pia?! — Mentegetőzöm. — Tudod, csak annyian mondták ... — Oké! Hát figyelj! Először is vannak nálam hí­resebb ivók is, csak azok ott vannak a tűz körül. Másodszor nincs olyan zenész, aki ne inn a fel­lépés előtt. Én még nem voltam részeg a színpa­don. Különben is, a pia egy jó érzést, bizonyos gát­lástalanságot, felszabadultságot ad. A nyugatiak ezt a fitinget kábítószerrel szerzik meg. — Kortyol egyet. Aztán hallgat. Eszembe jut, hogy valaki azt mondta, nehezen fog menni. Körbenézek. A falon sztárfotók. — Kedvenceid? Azt hittem, hogy csak Jimmy Hendrix. — A. Min­den, ami penge, azt bírom. Ha kizökkenteném gondolataiból és csevegnénk, többet megtudnék. — Szepesi György, Balczó Bandi, Magyar Zoli, Beatles, Törőcsik... Tisztelem azokat, akik hisznek az ügyben. Oké! A Szepesi hisz a lab­darúgásban, mindig is hitt. A Balczó nem oké gye­rek? Magyar Zolit itthon mindig cikizik. Aztán ki­megy és szolidan megnyeri a vébét, ebét, olimpiát. Világos? A Beatles a legnagyobb banda, olyan, mint a szív a testben. Ha az nem lenne, soha nem lenne emberi élet. A Törőcsik? Hetven percig tűrte, hogy rugdossák, aztán puff! A legnagyobb hapsi a Zám­­bó. Miatta nézek focit. Még soha nem csalódtam benne. Csak ül a kispadon, aztán besétál a pályá­ra, és rendet csap. Kovács Józsi a tanár úr. Vidéki fiú, de európai eleganciával. Fantasztikus. — Ne haragudj, de eléggé ellentétes beállítottságúak a ked­venceid, és így te is. — Oké. Most szedd össze ma­gad. Szeretem a Bacsó-filmeket, mert aktuálisak. Szeretem a szovjet háborús filmeket, mert em­berségesek és megtanítanak bátornak lenni, sőt kényszerhelyzetben cselekedni. — Béla! Mi az, amit igazán szeretsz? Tölt és iszik. Bajuszát sodorja. — Gitár, gitár, gitár. Fats Domino, Bill Halley, Elvis, Johnny Cash, Jimmy. Cream, Shadows. — Azt hiszem, te meg­rekedtél egy szinten. — Ne hidd. Tíz éve ezt ját­szom, de az akkor annyival előbbre volt. Most va­gyok jó helyen. A pia-dolog is csak azért volt, mert valamit ki kellett találni ellenem. A munkámban nem volt hiba. — Tehetségesnek érzed magad? — Különben nem csinálnám. Ez akarati dolog, biztos, ha a hegesztéshez éreztem volna tehetséget, a világ legjobb hegesztője lennék. Szakmunkássulit végez­tem és a Magyar Acélban dolgoztam. Aztán jött az őrület. Tizenhat évesen pengettem Luxemburgról, hangszalagról, rádióból, hallás után. Hogy értsem a szövegeket, angolul tanultam naponta öt szót. — És érettségi...? — Na, ne?! Te is azt hiszed, hogy ez minden? Attól, hogy van egy papírod, még hü­lye is lehetsz. Iszik, majd feláll, kitárja a spejzajtót. — Oké! Ezt nézd meg! — Hát ilyen nincs. Valóban. Máshol befőt­tes üvegek, konzervek, kolbász. Itt könyvek, könyvek, könyvek. A földtől a plafonig. Három­szor tíz sorban. A világirodalom remekei, híres írók, költők, publicisták tollából. A tőke, Lenin élete, a Biblia, talán egy teljes nap lenne csak a címeket átolvasni. — Mind elolvastad? — Hát persze, mit gondoltál, ezt ebédelem? Már nyolcévesen elkezd­tem olvasni, első könyvem az Egri csillagok, ami később is nagy hatással volt rám. — Ha ennyit olva­sol, művelődsz, ügyesebben is csinálhatnád. — Oké! Hát ez az, amit nem akarok. Ügyeskedni. Nekem nincs időm kilincselni. Inkább olvasok. Szeretem a tiszta eszközöket és ez a propaganda dolog elég mocskos. Mit adminisztráltam magam, ha mindenki tudja, hogy jó vagyok. Egyébként engem nemcsak te nem értesz, hanem senki. Nekem voltak bará­taim, mindent megtettem értük. Ők rúgták belém a legnagyobbat. Nekem itt az otthonom, az édes­anyám és a barátaim — körbemutat a falra, leme­zekre és a könyvekre. — Nem kell nekem a sükete­lés. Az Állatkertbe előbb elmegyek, mint a Citybe. Múltkor is kinn voltam és sétáltam, etettem az ál­latokat. Ez tilos, de én, pszichológiai kapcsolatban vagyok egy-két majommal, vadállattal. Múlt hó­napban kétezer forintot költöttem rájuk. Perec, kenyér, cukor stb. Oké? Például az egyik vaddisznó már haver. A tenyeremből evett. Kemény munka volt, mire rábírtam, hogy óvatosan egyen a kezem­ből, ne harapja meg, és ne lássa meg senki. Kép­zeld, ezzel a kezemmel csináltam, amelyikkel pen­getek. — Ezek szerint senki sem ért meg? Talán azért volt ennyi bandád? Vagy talán összeférhe­tetlen vagy? — Nem hinném. De 62-től 68-ig min­dent megpróbáltam. Csak mindenki a tánczenét nyűtte, ebből akart meggazdagodni és sikert elérni. 68-ban letojtam az egészet. Önállósítottam magam és megalakítottam a Sakk-Matt bandát. Ha emlék­szel, ez nagyon népszerű volt. Csak a konkurren­­ciának nem tetszett. 70-ben a Taurus Magyarország legnagyobb rock-bandája volt. Emlékezz csak, min­denki átpártolt a lagymatag zenészektől. Ekkor egy nagyon aljas ember megfúrta az egészet. — Ki volt az? — Tudod, én már annyi pofont kaptam, nem kell, hogy még a gitárt is kivegyék a kezemből. 73-tól visszavonultam, és 74-ben meghívásra Nyu­gatra látogattam. A hapsi, aki meghívott, teljesen odavolt. Kezdett kóstolgatni, mondta, várjak, aztán kirobbantam és megmagyaráztam, hogy itt vagyok, ne pakolgasson, hanem foglalkozzon velem. Leül­tem. Bemondta, mit játsszak, de kíséret sehol. Meg­csináltam. Mondott még egyet. Elkezdtem játszani a háromperces számot, amiből harminc lett, az ál­talam kitalált, improvizált betétekkel. Már vagy tíz perce játszottam, mikor idegesen közbekiáltott, hogy elég. Meg sem hallottam, játszottam tovább. Köz­ben jöttek-mentek, mégis egyre többen lettek. Mi­kor gondoltam, hogy a fazon teljesen megőrült, ak­kor abbahagytam.. Hatalmas tapsot kaptam az al­kalmi közönségtől és leszerződtetett. Hetvenötben hazajöttem és megalapítottam a Nevada, majd 76- ban ismét a Tűzkerék együttest. Azt hittem, ez az igazi. Aztán a srácok pénzt akartak szerezni. Így 78-ban újjáalakítottam, és remélem, most már ez az igazi Tűzkerék együttes Harmadszor is Tűzkerék? — Oké! Szeretem a szót és az asszociációját. Különben is, ez már hozzám­nőtt. Én már ő vagyok, ő meg én. — Nem akartál kinn maradni? Ott elismertek! — No, igen, de ez a hazám, és ezt nem lehet csak úgy itthagyni. Akik szeretnek, még megértenek, és az az igazság, hogy reménykedem a sikerben. Tudod, egy-egy koncer­ten reklám nélkül is több ezren gyűlnek össze a gyerekek. És addig ez frankó! — Emlékszel, mikor pont ez az újság választott meg az ország legjobb gitárosának? — Persze. Akkor az véresen komoly volt. Azért is haraptak belém annyian. Ma már ciki lenne, mert nem ismernek azok, akik szavaznak. Beadták nekik, ki a legjobb és ők elhittékMég tudok küzdeni! Most egy jó szerelés­­kellene. A la­kás már így is jó, lemondtam a jobbról, de a si­kerről még nem. Hozzám ne legyen senki jótékony. Sajnos, az igazi rock ma már mellőzött dolog. Min­den a szerelés. Nekem nincs lóvém. Nem tudok senkit és semmit megvenni. Oké? FODOR T. ANDRÁS FOTÓ: KÁVÁSSY MIKLÓS 31 LEVÉL DEMETER VILIHEZ Tudod, hogy gyermekko­rod óta ismerlek, hiszen együtt nőttünk fel. Te nagyra nőttél, majdnem két méterre, aztán ezt ki is használtad. Kosaras lettél. Persze, nem véletlen, a pa­pád is az. Igaz, ő már edző, de a bátyád is, a húgod is, az öcséd is, mind kosaras, majdnem egy csapatra va­ló. Bátyád úgy hiv: ,,kis­­demeter”, sőt az öcséd is, pedig te vagy a legmaga­sabb, sőt te vitted a leg­többre. Válogatott lettél. Állandóan edzel, s közben a TF tanári szakát is elvé­gezted, minden perced fog­lalt. Emlékszem, mikor a haverokkal a játszótérre mentem, te kicsit piron­kodva sportszatyorral a ke­zedben edzésre siettél. Ne­ked lett igazad, a sportot, ha szívből csinálja valaki, nem lehet elég korán kez­deni. A lelátón mindenki neked tapsol, ha sikerül bedobnod a lasztit, már­pedig az elég gyakran si­kerül. Megfigyeltem, a Ganz Mávagban is és a válogatottban is sokat be­szélsz a pályán, irányítasz. Pedig nem is te vagy a csapatkapitány, mégis haj­tod, űzöd a társakat. Még mindig nem szeretsz veszí­teni? Sajnos, még sok csa­lódás fog érni, persze ez csak figyelmeztetés, hiszen gondolj vissza arra, mikor az átigazolási zűrjeid vol­tak. Félévet kihagytál, szin­te fájt a semmittevés. Még edzésre is ritkán mehettél, így a játszótéren leálltál a gyerekekkel labdázni, aztán jött egy apuka, aki elza­vart, hogy: mit akar maga langaléta, miért veszi el a labdát­­a gyerekektől? Két napig nem lehetett hozzád szólni, olyan rosszul esett. De ez már a múlté. Már játszol, s jól jegyezd meg, csak a kis gyűrűvel, háló­val, palánkkal, a labdával és a társakkal törődj. Lel­kesedj még sokáig a pá­lyán, hozz sok dicsőséget a válogatottban ..kisde­­meter”.

Next