ifjúsági Magazin, 1981 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1981-03-01 / 3. szám

A­­ legrosszabb kerék vers legna­gyobb zajt — tartja a népi böl­csesség, s ez régóta és többnyire igaz, a negatív jelenségek szembe­tűnőbbek, mint a rendjén levők. A rom­bolás is látványosabb, mint az építés, a ta­­j­gadás is színesebb szerep, mint az igenlés,­ függetlenül attól, hogy mikor melyik és mennyire­­szolgálj­a a haladást. Mindezt megfejeli, hogy sok ember — fiatalember is — hajlamos arra, hogy a sajtban legin­kább a lyukakat lássa, egyoldalúan általá­nosítson. Mindenütt nagy a lógás, sok a korrupció, burjánzik a bürokrácia... hall­juk lépten-nyomon a­­másokat, jelen nem levőket) elítélő panaszokat: a pincérek csalnak, az orvosok csak borravalóért gyó­gyítanak, a pedagógusok elnyomják a diá­kokat, a szülők nem értik meg a gyerekei­­ket, a vezetők erőszakosak, a vezetettek megalkuvók, a felnőttek ostobák, a kama­szok kíméletlenek .. . Panaszkodunk, vá­daskodunk, másokra mutogatunk, pedig tudjuk — s aki nem, az is tudhatná, ha ki­mosná szemét­ fülét —, hogy mindez így nem igaz. Tudjuk, hogy sokkal több a tisz­tességes, mint a csibész, hogy sokkal több a rendes dolgozó, mint a hanyag. Ha nem így lenne, még mindig a fákon laknánk és nem mernénk bunkó nélkül jönni-menni. Panaszkodunk, mert ez kényelmesebb, mint erőnkhöz mérten tenni valamit, hogy másoknak kevesebb okuk legyen a panasz­kodásra, s mások hibáira mutogatunk, mert ez látványosabb szerep, mint a magunk hibáit megkeresni és kijavítani, ősrégi nya­valya ez, mint a nátha. Sokan tüsszögtek az elmúlt hónapokban publikált „Kik azok a csövesek?” című sorozatunk miatt is. Csak mutatóba volt alkalmunk és helyünk a hozzászólás-özön­­ből részleteket közölni, de arra minden­képpen alkalmas volt a sorozat, hogy fel­villantsa a különböző véleményeket, ösz­tönöket, indulatokat, érdekeket, hogy fel­hívja a figyelmet egy olyan összetett prob­lémára, amelynek megoldásában kinek­­kinek feltérképezhető tennivalója van (lenne). Alkalmat adtunk az érdekelteknek, a csöveseknek és a csöveseket utánzó sze­repjátszóknak, valamint az ugyancsak ér­dekelt „kívülállóknak” egyaránt arra, hogy letegyék a garast... ha van nekik. Nem a szerkesztőség feladata, hogy a vi­tát „lezárja”. Nincs is erre szükség. Sőt: folytatni kell, hiszen nem önmagáért való, azért is kezdeményeztük, hogy a megfele­lő fórumokon — az iskolákban, a munka­helyeken, a hivatalokban — folytatódjék, s tettekben oldódjék fel az a sokszínű, sok rétegű feszültség, amelynek mindegyike végül is társadalmi hajtóerő. Nem véle­tlen, hogy az ifjúsági szövetség is felelősen fog­lalkozik a témával és felkészült arra, hogy sajátos eszközeivel a maga feladatait meg­oldja. Ezt jelene a mi sorozatunk is, amelyben a csövesek is lehetőséget kaptak arra, hogy megszólaljanak, hogy elmond­ják, mit akarnak, mit nem, hogy miért olyanok, amilyenek. Voltak köztük, akik félreértették szándékunkat, s abban a hit­ben, hogy az Ifjúsági Magazin „védi a csöve­seket”, önmaguk vélt igazának helyeslését látták. Holott egyáltalán nem erről van szó! Mi — és a társadalom java — nem a csövezést, mint életformát, mint gondol­kodásmódot, hanem a csövező fiatalokat védjük és féltjük. Micsoda különbség . . " Az igazi csövesek tagadják a felnőttek világát, de megváltoztatni, jobbítani eszük ágában sincs. Megvetik a pénzt, de joguk­nak tekintik, hogy kéregessenek vagy — egy kisebbség szerint az is rendjén való — lopjanak. Elvárják, hogy a felnőttek, a társadalom egyre jobb körülményeket biz­tosítson számukra — igazi farmert, menő magnót, olcsó koncertet, fűtött aluljárót —, de saját kötelességeik alól igyekeznek kibújni, kerülgetik az iskolát, hanyagol­ják a tanulást, húzódoznak a munkától, élősködnek. Az ál­csövesek pedig, az után­zók hada — tehát a többség — elsősorban külsőségekben majmolja a legzajosabba­kat: öltözékkel, frizurával, mosdatlanság­­gal, közhelyekkel, civilként viszont (ott­hon, az iskolában, a munkahelyen) több­nyire játssza a bólogatójancsi ugyancsak gyámoltalan szerepét. S miközben a koncer­teken közösen visítanak, semmiben sem kü­­lönböznek a focimeccseken önmaguk a kivetkőzötten ordibáló — ugyancsak k­sebbségben levő — felnőtt drukkerek, akik hülyének titulálnak bárkit, de ha a pályára kellene lépniök, a saját lábukban esnének orra. Hogy mindennek számos brtka van, az nyilvánvaló. A legfontosabb talán az, hogy az elmúlt évek, évtizedek során a minden­kori felnőtt társadalomnak rengeteg dolga volt a világban is, önmagával is. A ro­mokból újjá kellett építeni az országot, meg kellett teremteni­— sok harc köze­pette — az új, az emberibb társadalom alapjait, kisebb-nagyobb tévedések és ve­reségek zsákutcáiból újra és újra rá kel­lett találni a jobb útra, s közben az „után­pótlás” nevelésében maradt némi hézag. Társadalmi méretekben is, a családokban is. Ami a társadalmat illeti, felsorolhatat­­lanul sokat tett így is az ifjúságért: tör­vényhozással, figyelemmel, pénzzel egy­aránt. Tapasztalati tény, hogy a családok — nem általában, hanem a veszélyeztetett gyerekek családjai — jóval kevesebbet tettek. Sajnos, miközben egy targonca ve­zetéséhez is jogosítvány kell, ahhoz, hogy valaki szülővé váljék, az égvilágon sem­mire sincs szükség a saját és a partnere testén kívül. Végső soron ez is társadalmi probléma, az abortusztörvénnyel, a nem kívánatos terhességet megelőző gyógysze­rekkel, a házassági tanácsadással, az isko­lai szexuális felvilágosító munkával, a mind kevésbé prűd és álszemérmes esz­mecserék sokaságával a társadalom jól­­rosszul igyekszik felvállalni ezt a gondot is, és mind hatásosabban lassítani, jobbí­tani a jövőromboló erkölcsi állapotot. (Gyengébbek kedvéért: nem a szexuális erkölcsről, hanem az erkölcsről van szó!) Ebben azonban még mindenkinek sok el­­végezetlen dolga van. Valamennyiünknek, minden önmagát homo sapiensnek tartó kortársunknak, pedagógusként, orvosként, politikusként, hivatalnokként, felnőttként vagy kamaszként egyaránt... A „csöveseket” a felnőtt társadalom ne­velte ki — vagyis nem nevelte meg —, egé­szen addig tehát, amíg a kamaszok fele lágya be nem nő, a felnőttekét a felelős­ség. (Az más kérdés, hogy némely ifjú még ivarérett korában, túl a biológiai gyermek- és kamaszkoron is felelőtlen, komolytalan lézengő marad, hiszen ha már felnőtt, ön­vs maga válik saját tetteiért felelőssé.) A fel­nőttek ezért — ki-ki saját érettségéhez képest — nem fordulnak el a csövezőktől, mint számos példa mutatja, egyre inkább odafigyelnek rájuk. És nem tetszéssel, nem is idegenkedéssel, hanem aggódva, restel­kedve és segítőkészen. A leszűkített, a rojtos, a kopott farmer, a hosszú, a feltupírozott, a lilára festett haj, a leborotvált fej, a félretaposott saru, meg a többi külsőség — majdnem azt ír­tam: színpadi kellék és smink — nem té­ma, ki-ki úgy öltözik, ahogy neki vagy a barátainak tetszik. A szöveg is mellékes, ahogy múlik az idő, úgy válik okosabbá, tartalmasabbá és­ kevésbé trágárrá a stílu­sunk. (Hiszen normális ember csak ak­kor káromkodik például, ha az ujjára üt, ha a lábára lépnek, ha tehetetlen...) A magatartás viszont egyáltalán nem mellé­kes: aki a munkát kerüli — a tanulás is munka! —, aki az értékeket rombolja, aki élősködik, aki ön- és közveszélyesen él, nem számíthat együttérzésre. Szerencsére, és ez is tény, a csövesek túlnyomó többsé­ge sem ilyen — nagyobb a füst mint a láng, csípi m­i szemünket, de nem égett a körmünkre —, az egykoriak ezt már bizo­nyították, a maiak pedig (nem jósok va­gyunk, hanem optimisták) bizonyítani fogják SZÁNTÓ GÁBOR SZERETJÜK-E a CSÖVESEKET?

Next