ifjúsági Magazin, 1981 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1981-03-01 / 3. szám
A legrosszabb kerék vers legnagyobb zajt — tartja a népi bölcsesség, s ez régóta és többnyire igaz, a negatív jelenségek szembetűnőbbek, mint a rendjén levők. A rombolás is látványosabb, mint az építés, a tajgadás is színesebb szerep, mint az igenlés, függetlenül attól, hogy mikor melyik és mennyireszolgálja a haladást. Mindezt megfejeli, hogy sok ember — fiatalember is — hajlamos arra, hogy a sajtban leginkább a lyukakat lássa, egyoldalúan általánosítson. Mindenütt nagy a lógás, sok a korrupció, burjánzik a bürokrácia... halljuk lépten-nyomon amásokat, jelen nem levőket) elítélő panaszokat: a pincérek csalnak, az orvosok csak borravalóért gyógyítanak, a pedagógusok elnyomják a diákokat, a szülők nem értik meg a gyerekeiket, a vezetők erőszakosak, a vezetettek megalkuvók, a felnőttek ostobák, a kamaszok kíméletlenek .. . Panaszkodunk, vádaskodunk, másokra mutogatunk, pedig tudjuk — s aki nem, az is tudhatná, ha kimosná szemét fülét —, hogy mindez így nem igaz. Tudjuk, hogy sokkal több a tisztességes, mint a csibész, hogy sokkal több a rendes dolgozó, mint a hanyag. Ha nem így lenne, még mindig a fákon laknánk és nem mernénk bunkó nélkül jönni-menni. Panaszkodunk, mert ez kényelmesebb, mint erőnkhöz mérten tenni valamit, hogy másoknak kevesebb okuk legyen a panaszkodásra, s mások hibáira mutogatunk, mert ez látványosabb szerep, mint a magunk hibáit megkeresni és kijavítani, ősrégi nyavalya ez, mint a nátha. Sokan tüsszögtek az elmúlt hónapokban publikált „Kik azok a csövesek?” című sorozatunk miatt is. Csak mutatóba volt alkalmunk és helyünk a hozzászólás-özönből részleteket közölni, de arra mindenképpen alkalmas volt a sorozat, hogy felvillantsa a különböző véleményeket, ösztönöket, indulatokat, érdekeket, hogy felhívja a figyelmet egy olyan összetett problémára, amelynek megoldásában kinekkinek feltérképezhető tennivalója van (lenne). Alkalmat adtunk az érdekelteknek, a csöveseknek és a csöveseket utánzó szerepjátszóknak, valamint az ugyancsak érdekelt „kívülállóknak” egyaránt arra, hogy letegyék a garast... ha van nekik. Nem a szerkesztőség feladata, hogy a vitát „lezárja”. Nincs is erre szükség. Sőt: folytatni kell, hiszen nem önmagáért való, azért is kezdeményeztük, hogy a megfelelő fórumokon — az iskolákban, a munkahelyeken, a hivatalokban — folytatódjék, s tettekben oldódjék fel az a sokszínű, sok rétegű feszültség, amelynek mindegyike végül is társadalmi hajtóerő. Nem véletlen, hogy az ifjúsági szövetség is felelősen foglalkozik a témával és felkészült arra, hogy sajátos eszközeivel a maga feladatait megoldja. Ezt jelene a mi sorozatunk is, amelyben a csövesek is lehetőséget kaptak arra, hogy megszólaljanak, hogy elmondják, mit akarnak, mit nem, hogy miért olyanok, amilyenek. Voltak köztük, akik félreértették szándékunkat, s abban a hitben, hogy az Ifjúsági Magazin „védi a csöveseket”, önmaguk vélt igazának helyeslését látták. Holott egyáltalán nem erről van szó! Mi — és a társadalom java — nem a csövezést, mint életformát, mint gondolkodásmódot, hanem a csövező fiatalokat védjük és féltjük. Micsoda különbség . . " Az igazi csövesek tagadják a felnőttek világát, de megváltoztatni, jobbítani eszük ágában sincs. Megvetik a pénzt, de joguknak tekintik, hogy kéregessenek vagy — egy kisebbség szerint az is rendjén való — lopjanak. Elvárják, hogy a felnőttek, a társadalom egyre jobb körülményeket biztosítson számukra — igazi farmert, menő magnót, olcsó koncertet, fűtött aluljárót —, de saját kötelességeik alól igyekeznek kibújni, kerülgetik az iskolát, hanyagolják a tanulást, húzódoznak a munkától, élősködnek. Az álcsövesek pedig, az utánzók hada — tehát a többség — elsősorban külsőségekben majmolja a legzajosabbakat: öltözékkel, frizurával, mosdatlansággal, közhelyekkel, civilként viszont (otthon, az iskolában, a munkahelyen) többnyire játssza a bólogatójancsi ugyancsak gyámoltalan szerepét. S miközben a koncerteken közösen visítanak, semmiben sem különböznek a focimeccseken önmaguk a kivetkőzötten ordibáló — ugyancsak ksebbségben levő — felnőtt drukkerek, akik hülyének titulálnak bárkit, de ha a pályára kellene lépniök, a saját lábukban esnének orra. Hogy mindennek számos brtka van, az nyilvánvaló. A legfontosabb talán az, hogy az elmúlt évek, évtizedek során a mindenkori felnőtt társadalomnak rengeteg dolga volt a világban is, önmagával is. A romokból újjá kellett építeni az országot, meg kellett teremteni— sok harc közepette — az új, az emberibb társadalom alapjait, kisebb-nagyobb tévedések és vereségek zsákutcáiból újra és újra rá kellett találni a jobb útra, s közben az „utánpótlás” nevelésében maradt némi hézag. Társadalmi méretekben is, a családokban is. Ami a társadalmat illeti, felsorolhatatlanul sokat tett így is az ifjúságért: törvényhozással, figyelemmel, pénzzel egyaránt. Tapasztalati tény, hogy a családok — nem általában, hanem a veszélyeztetett gyerekek családjai — jóval kevesebbet tettek. Sajnos, miközben egy targonca vezetéséhez is jogosítvány kell, ahhoz, hogy valaki szülővé váljék, az égvilágon semmire sincs szükség a saját és a partnere testén kívül. Végső soron ez is társadalmi probléma, az abortusztörvénnyel, a nem kívánatos terhességet megelőző gyógyszerekkel, a házassági tanácsadással, az iskolai szexuális felvilágosító munkával, a mind kevésbé prűd és álszemérmes eszmecserék sokaságával a társadalom jólrosszul igyekszik felvállalni ezt a gondot is, és mind hatásosabban lassítani, jobbítani a jövőromboló erkölcsi állapotot. (Gyengébbek kedvéért: nem a szexuális erkölcsről, hanem az erkölcsről van szó!) Ebben azonban még mindenkinek sok elvégezetlen dolga van. Valamennyiünknek, minden önmagát homo sapiensnek tartó kortársunknak, pedagógusként, orvosként, politikusként, hivatalnokként, felnőttként vagy kamaszként egyaránt... A „csöveseket” a felnőtt társadalom nevelte ki — vagyis nem nevelte meg —, egészen addig tehát, amíg a kamaszok fele lágya be nem nő, a felnőttekét a felelősség. (Az más kérdés, hogy némely ifjú még ivarérett korában, túl a biológiai gyermek- és kamaszkoron is felelőtlen, komolytalan lézengő marad, hiszen ha már felnőtt, önvs maga válik saját tetteiért felelőssé.) A felnőttek ezért — ki-ki saját érettségéhez képest — nem fordulnak el a csövezőktől, mint számos példa mutatja, egyre inkább odafigyelnek rájuk. És nem tetszéssel, nem is idegenkedéssel, hanem aggódva, restelkedve és segítőkészen. A leszűkített, a rojtos, a kopott farmer, a hosszú, a feltupírozott, a lilára festett haj, a leborotvált fej, a félretaposott saru, meg a többi külsőség — majdnem azt írtam: színpadi kellék és smink — nem téma, ki-ki úgy öltözik, ahogy neki vagy a barátainak tetszik. A szöveg is mellékes, ahogy múlik az idő, úgy válik okosabbá, tartalmasabbá és kevésbé trágárrá a stílusunk. (Hiszen normális ember csak akkor káromkodik például, ha az ujjára üt, ha a lábára lépnek, ha tehetetlen...) A magatartás viszont egyáltalán nem mellékes: aki a munkát kerüli — a tanulás is munka! —, aki az értékeket rombolja, aki élősködik, aki ön- és közveszélyesen él, nem számíthat együttérzésre. Szerencsére, és ez is tény, a csövesek túlnyomó többsége sem ilyen — nagyobb a füst mint a láng, csípi mi szemünket, de nem égett a körmünkre —, az egykoriak ezt már bizonyították, a maiak pedig (nem jósok vagyunk, hanem optimisták) bizonyítani fogják SZÁNTÓ GÁBOR SZERETJÜK-E a CSÖVESEKET?