Ifjúsági Magazin, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1982-08-01 / 8. szám

A­z Ifjúsági Magazin­­ vendége volt a má­­c­jusi Popmajálison a Budapest Sportcsar­nokban. Nem számítottunk rá, nem hirdettük a plaká­tokon. Akiket vártunk — Nyilasit, Mészölyt és Szepesit —, nem jöhettek, váratlan akadályok miatt lemondták a találkozót. Utólag, bevallhat­juk, ott álltunk „megfüröd­­ve”, mivel Puskásra még titokban is alig mertünk számítani, hiszen úgy volt, hogy csak június első nap­jaiban érkezik. És ekkor az élet, mint a legnagyobb rendező, egy pillanat alatt megoldotta gondjainkat. A Puskás-könyv szerzője tele­fonon beszélt Öcsivel, aki szavát adta: azon a május végi szombaton ott lesz a Budapest Sportcsarnokban, majd dedikálja a könyveket is. Ennek ellenére hallgat­tunk — annyi minden közbe­jöhet egy utazásnál — csu­pán az utolsó percekben, a délutáni hírlap jóvoltából tudhatták meg az érdeklő­dők, hogy Puskás is ott lesz. Hogy ez szenzáció volt? Sejtem, akadnak, akik elhúz­zák a szájukat vagy azt mond­ják, a szenzáció az volt, ami­kor először, tavaly júniusban hazajött. Ez már nem olyan nagy ügy, sőt minél gyak­rabban látogat haza, egyre kevésbé lesz ügy. Valamit gyorsan tisztázzunk: soha ne legyen „ügy” abból, hogy Puskás itthon van, legyen ez természetes, normális dolog. Ami pedig a szenzációt illeti, nos, mindig lesznek emberek, gyerekek, fiatalok, akiknek szenzáció, ha Puskást láthat­ják. Hiszen azoknak a tizen­éveseknek a százai és ezrei rohamozták meg Puskást egy aláírásra a színpadon, akik jószerivel akkor születtek, amikor ő spanyol földön, a Real Madrid színeiben is abbahagyta a labdarúgást. Puskásról alkotott vélemé­nyük és képzeletük aligha­nem a legendás hírnév, a sok-sok sztori és néhány híradófelvétel különös ele­gye. A leglényegesebb: sze­retik, kedvelik, elismerik. A TALÁLKOZÓK Több kollégám, ismerősöm megjegyezte, milyen jó ne­ked, megismerkedhetsz Pus­kással, néhány órát vele tölthetsz. S az miért jó, kérdeztem vissza szemtele­nül, mire joggal megkaptam a magamét, na ne játszd meg magad, aki egy kicsit is szereti a focit, az mind szeretne öcsivel megismer­kedni. Puskás másodszor is az Aero Szállóban ütötte fel ta­nyáját, Kispest tőszomszéd­ságától egyszerűen nem tud szabadulni. Ezt a tőszom­szédságot úgy is kell értel­mezni, hogy testvére alig háromszáz méterre lakik a szállótól, egyszóval gyalog csak ugrásnyi a távolság. Kollégám, a Puskás-könyv szerzője, Hámori Tibor ígérte meg, hogy bemutat neki. Gondoltam, nyert ügyem lesz, hiszen az Ib­ áprilisi számában a Puskás-könyvről írtunk több oldalas cikket, és még a hátsó borítón is az ő képe volt. Aztán puff neki, a bemu­tatkozás pillanatában kiderül, az újságot nem kapta meg postán, aki pedig megígérte, hogy elviszi neki, elfelejtette. Gyorsan a kezébe nyomtam egy példányt a lapból, amit eredetileg dedikáltatni akar­­ tam vele, ő pedig sietve meg­jegyezte : — Ne várd, hogy gyorsan elolvasom. Nagyon kevés új­ságcikket olvasok végig, több­nyire csak a címeket olvasom el, meg azt, ha valami nagyon érdekes. — Például? — Például elutazásom előtt a legjelentősebb spanyol napi­lapban megjelent egy cikk Kádár Jánosról, a 70. születés­napja alkalmából. Feleségem szólt, ezt el kell olvasni, mert olyan szépen írnak róla. És így is volt, úgy írt ez az újság Kádárról, mint a huszadik század egyik legnagyobb poli­tikusáról. — És ezt neked jól esett olvasni? — Esküdjek rá. Igen. — Öcsi, mennyire érdekel téged a politika? — Nem vészesen. Körülbe­lül úgy, ahogy a legtöbb em­bert. Nem szeretem, ha az emberek éhesek, piszkosak, ha nincs lakásuk és legfőképp, ha nincs állásuk. Amióta az eszemet tudom, egyvégtében dolgozom. Lényegében 193­7 óta. — A foci­munka? Tudja, hogy csak provoká­lom, nem sértődik meg. — Hát persze, hogy az. Munka a javából. Természe­tesen csak annak, aki tisztes­séggel és becsülettel csinálja. De ez minden foglalkozásra érvényes, úgyhogy nem is mondtam vele semmit. — Annak is munka, aki született tehetség, akinek ez a játék valójában passzió, pompás időtöltés? — Ugye nem fogsz rám megharagudni, ha most azt mondom neked, hogy ezt a marhaságot, mármint szüle­tett tehetség, felejtsd el örökre. Ilyen nincs, ez hazugság, badarság. Te azt hiszed talán, hogy én egy futball-labdával a kezemben jöttem a világra? Mi az, hogy született tehetség? Először is meg kell tanulni a labdát rúgni és aztán min­dent, de mindent, ami a lab­dával és a lábbal kapcsolatos, gyakorolni és gyakorolni kell. Focistának nem születünk, ha­nem azzá leszünk. Tehetséges az, aki gyerekkorában többet foglalkozott a labdarúgással, mint más. Természetesen van­nak botlábúak és botfülűek is, velük hiába gyakoroltatni bár­mit, de szerintem ez nem mond ellent annak, amit én az előbb mondtam. A lényeg az, hogy az úgynevezett tehetségnek is rengeteget kell tanulnia, gya­korolnia, no és persze szeretnie azt, amit csinál. — Szeretsz labdarúgásról beszélgetni, nem untat, hogy minden ember nagyjából ha­sonló kérdésekkel faggat? — Általában szeretek a foci­ról dumálni, leszámítva azo- Puskással sokszemközt - sokmin­­denről...

Next