Ifjúsági Magazin, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1982-08-01 / 8. szám
kicsit elszokott. Nyitva az ajtó, s egyszercsak feltűnnek azok az emberek, akik ide hozták el saját példányukat dedikáltatni Öcsivel. Nem számoljuk őket, de nehezen fogynak. És mindenkinek van valami kedves szava hozzá, feljönnek a műszakiak, később neki kell lemenni a műszakiakhoz, előkerülnek az árusok, meg mindenki, aki csak él és mozog. Puskás közben a Sportcsarnokot dicséri: — Sok csarnokban megfordultam már, de ilyen szépet és jót még nem láttam. És ezt, higgyétek el, nem udvariasságból mondom, valóban gyönyörű csarnok. Közben persze mi másról is beszélgetnénk, mint a fociról, a régi időkről, régi barátokról, jó sztorikról. Valaki megemlíti Nyilasit. Valaki azt mondja: ugyan, az nem labdarúgó. Puskás leinti: — 15 igenis európai szintű labdarúgó! Egy van, és ez nem éppen jó: vagy van kedve játszani vagy nem. Persze, nálam nem ez a kérdés dönti el, hogy ki a labdarúgó. — Hanem? — kérdezem. — Én két dologból ítélek: hogyan veszi le valaki a labdát és hogyan továbbítja. A többi körítés. — És az erőnlét? — Hát az kell, az csak természetes! — És véleményed szerint is olyan perdöntő dolog az erőnlét? — Nézzétek, szerintem ez egy igen egyszerű játék. Nem szabad túlkomplikálni, mint ahogy azt manapság sokan teszik. Egyedül az atlétikus képzés az, ami egy kicsit új ebben a játékban. A többit már régen kitalálták. A labda ma sem megy be magától a kapuba, be kell rúgni, amiből pedig következik, aki gyorsabban, ügyesebben eljut az ellenfél kapujához és jobban tud rúgni, az győz. Véleményem szerint a kifogástalan technika, a szellemes játék mindig is diadalmaskodni fog az erőfutball fölött. Híres nagy játékosok kerülnek szóba: Pelé, Di Stefano, Bozsik, meg a többiek. Ki volt az igazi, a legnagyobb? Tulajdonképpen megválaszolhatatlan kérdés, soha nem lesz ember, aki eldöntse. Ám mégis jó téma, örökzöld téma. Öcsinek vajon mi a véleménye? — Nem Pelé, nem Stefano, nem Puskás. A három nagyot, a legnagyobb egyéniségét ennek a játéknak, úgy hívták és hívják: Bozsik, Beckenbauer, Garrincha. Beckenbauer mint liberó, Bozsik mint fedezet és Garrincha mint csatár. A többiek csak ezután jönnek. Szerintem. — Akkor már szövetségi kapitányokat is említhetnél! — Tessék, mondom: Sebes, Herberger, Meisel Hugó és Pozzo. Komolyan nem tudom, hogy ki, de valószínűleg egy bennfentes, aki talán Öcsinél szeretne túl jó lenni, hangosan megjegyzi: „Ugyan már, azt a csapatot te állítottad össze, ott az volt, amit te mondtál!” Végre egy kicsit indulatosnak látom Puskást. — Micsoda hülyeségek ezek! Egy csapat kapitánya voltam, akit a szövetségi kapitány megtisztelt bizalmával, nemcsak kikérte a véleményemet, de olykor hallgatott is rám. Viszont az edzéseket nem én vezettem, a csapatot nem én állítottam össze, a taktikát sem én találtam ki. Az mindmind Sebes műve volt. Ez az igazság. — Elképzelhető, hogy egyszer még te leszel valamelyik magyar csapat edzője? Komoly a tekintete. — Nem, öt évet szeretnék még dolgozni, azt is Spanyolországban. S aztán befejezem, csak az unokáimmal akarok foglalkozni. Elég volt. Tizenötödik éve járom a világot. Igaz, nagy pénzeket kapok, de ezért meg is fizettem, egyvégtében távol vagyok. Megfordultam Szaúd-Arábiában is, ami maga volt a pokol, a kínszenvedés. Végül azt mondtam a hercegnek, tőlem ideadhatják az összes olajukat, de egy percig sem maradok tovább. Nem is a meleggel volt bajom, hanem az életformával, a középkori állapotokkal. És nagyjából ez volt a helyzet Egyiptomban is. Egy edzőt sem szabad irigyelni, aki Afrikában keresi meg a kenyerét. Végszóra befut egy riporter, aki, miután föltette az összes szokásos kérdést, váratlanul ezt kérdezi Puskástól: Mondjad öcsi, boldog vagy? És Öcsi szemlátomást megörül a kérdésnek. — Nagyon boldog vagyok. Az élet úgy hozta, hogy két országban is szeretnek az emberek. Magyar vagyok, ez a hazám, itt lettem labdarúgó, itt ismert meg a világ, de meg kell mondanom, sokat köszönhetek a spanyoloknak is. Tulajdonképpen mindenkitől szeretetet kaptam csak eddig. Mi okom lenne panaszra? Egy pillanatra leteszi a tollat és mintha csak magának mondaná: — Tényleg, boldog vagyok.. PETHES SÁNDOR itt ífja*.* BurcUfu/' Iffr' 45