Ifjúsági Magazin, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1982-09-01 / 9. szám
Színesedik már a KÍNAI SZÜRKE Abban a majdnem hihetetlen szürkeségben és egyhangúságban, ami 1974. január 12-én délelőtt a pekingi Mindzu (Nemzetiségi) Szálló nyolcadik emeletéről elébünk tárult — a feleségemmel ezen a napon kezdtük meg négyéves türelemjátékunkat Kínával —, benne voltak a lányok is. Igaz, akkor kedvünk sem volt figyelni rá, ki melyik nemhez tartozik : egész bensőnket eltöltötte a látványhiány. Szürke utakat, szürke gyárakat, szürke házakat és szürke embereket láttunk, még a füst szürkeségén is feldühödtünk — pedig ebben volt a legkevesebb kárhoztatnivaló. Ugyanaznap este — keresztülmenvén a minden érkezőre kötelező (később tudtuk meg) kedveszegettségen — elvetődtünk egy eredeti kínai otthonba. Külföldiek lakták természetesen, de ez a jellegen mit sem változtatott: valamennyi faácsolatot pirosra festették benne, és fehér kabátkát hordott a lány, aki felszolgált. Ekkor érzékeltük először, hogy Pekingben nem minden szürke. A fehér kabátka megmaradt élménynek, nem éppen azért, mert akkor is, azóta is minden pincér ilyent viselt és visel Kínában, sokkal inkább a csoportkép miatt, amelyet az emlékezetem Mao Ce-tung halálának pillanatában rögzített. Szeptember 9-e volt (1976-ban), még nyitva a szigorúan külföldiek számára létesített Nemzetközi Klub uszodája. A fehér kabátos lányok, akik a jegyeket árulták, az öltözőket gondozták, és a frissítőket árulták vagy szolgálták fel, kora délután, kevés vendég lévén, ődöngtek vagy ücsörögtek ki a „bárnak” elnevezett üvegpavilonban, ki az öltözők és a teniszpályák közötti betonozott sétányfélén. Jómagam néhány méterrel arrébb az egyik vörös bitumennel fedett pályán ütögettem a labdát az ausztrál rádió tudósítójával, amikor arra figyeltünk fel, hogy a mellettünk játszó japán lányok leteszik az ütőt és furcsálkodva bámulnak a pavilon felé. Az volt az érzésünk, hogy valami rendkívüli dolog történt, mert megszólalt a megafon (számunkra kevéssé érthetően), és a fehér kabátos lányok kicsiny kört alkotva, fejüket összedugva átölelték egymást. A félelemnek ez a nyájszerű kifejezése azon nyomban alakot öltött, mihelyt az egyik japán teniszező odakiáltott nekünk: Mao meghalt. Csak jóval később kezdtem el gondolkozni rajta,mit érezhettek azok a szerencsétlen pincérlányok a halál közlésének pillanatában, miért reagáltak úgy, ahogyan . . . Végül is felnőtt életük nagyobbik fele azzal telt el, hogy Mao Ce-tungot kellett isteníteniük: a zsigereikbe szívódott fel, hogy az új Kína léte egyenlő az Elnökkel, ami jó volt vagy van az életükben, neki köszönhetik. Hogy vele kezdődött a történelem, s jószerivel végződik is. Magukat féltették volna? Bizonyosan. A „kultusznak”, ha nem is egészséges, de mindenképp természetes reakciója volt a vakhit, hogy a Nagy Ember halálával összedől a világ, de legalábbis a rend, amely akkor nem csak megváltoztathatatlannak, hanem minden lehetséges rend legjobbikának tűnt. . . Ugyanezek a lányok három évre rá, amikor a hajdan népszerű dal rímével élve „szentimentális utazást” tettem Kínában, bátortalanul, de annál nagyobb kedvvel próbálgatták a diszkóstílusú zene tánclépéseit. A munkamegosztás a következőképpen alakult: amíg szünetelt a tánc a Nemzetközi Klub „diszkóvá” átalakított — zenekar helyett koszorúba font magnetofonnal szolgáló — éttermében, a lányok felszolgáltak, de mihelyt elindították a szalagot, ugyanők, a felszolgáló fiúkkal egyetemben, elvonultak a terem valamelyik sarkába, s ragyogóan félszeg arccal kérték fel kollégáikat. Meghatóak voltak. Ekkor már nyilván nem féltek a világ összeomlásától, megtanulták, hogy élni az Elnök nélkül is lehet, értelmesebben is, kellemesebben is, mint ővele. Tanúk vannak rá, hogy Mao Ce-tung hajdanán, a jenani barlangokban, a 30-as, 40-es évek fordulóján (ifjabb is lévén, de politikai erkölcseiben talán nem kevésbé eltökélt), szép lemezgyűjteményt birtokolt, és újonnan szerzett élettársával, a „négyek bandája” vezéralakjaként 1976 októberében lebukott Csiang Csinggel nem csak szívesen hallgatta az akkori táncdalokat, hanem alkalmanként táncolt is. Negyed évszázaddal később viszont „burzsoá elfajulásnak” kiáltotta ki a táncot és Csiang Csing nem jelentéktelen „közbenjárásával” a szórakozásnak és a művelődésnek mindazokat a formáit, amelyeket a maguk „proletárnak” kikiáltott ízlésével és értékrendjével „nyugatinak”, „burzsának” stb. találtak. A kínai lányok és fiúk közel másfél évtizeden át — közben felnőtt egy nemzedék —, nem hódolhattak a tánczenének és a társastáncnak: mindez persze, apróság amellett, hogy 1966 és 1974 között játékfilmek sem voltak (egy darab sem), színdarabokat sem játszottak, könyveket is alig nyomtak (a propagandairodalmat leszámítva). A kultúra kényszerzubbonyán kívül — visszakanyarodva ahhoz a nagy-nagy szürkeséghez, amely betöltötte első napunkat Pekingben —, megvoltak 58